Ez volt a második csapás. Túl vagyunk június 16-án. Kemény nap lehetett a kormányzó erőknek, ha értik még a folyamatok és a történések jelentősségét. Az első komoly pofon a Sajtószabadság útját március 15-én zsúfolásig telítő tömeg volt. Piszkolták, maszatolták a komoly médiaapparátussal bíró kormányerők, de nem volt kimagyarázható. Most az autós forgalomlassítás – az alacsonyabb státusúak képviselőinek demonstrációja –, a rendvédelmi tüntetés – a kispolgári és az alsó középrétegek elégedetlenségének kifejeződése –, végül tüntetés a Corvinus mellett – a Fidesz remélt fő szavazóbázisa, a felső középréteg és a vagyonosok következő generációjának tiltakozása következett. Ez is kimoshatatlan: a látvány magáért beszélt. És a trend extrapolálható. Ki maradt tehát mellettük? Az általuk üldözött hajléktalanok?
A rendvédelmi dolgozók szervezeteinek a korengedményes nyugdíjat visszamenőleges hatállyal megszüntető intézkedések elleni tüntetése különösen komoly figyelmeztető jel. A durva megszorításokra várható jelentős társadalmi elégedetlenség kezeléséhez – bármit jelentsen is az – épp e rétegre kell majd támaszkodnia a kormánynak. Arra, amelyiknek most ellenállását váltotta ki.
Bután. És saját eszközei is ellene fordultak.
Ha csak a tüntetés reprezentációját nézzük, az is roppant kínos. Kezdődik avval, hogy – talán nem is olyan véletlenül – épp most, amikor a megszorítások miatt várhatóak az első komolyabb megmozdulások, a Kossuth tér nem használható: kulturális kordont vont köré a kormány. (Ez kínosabb házunk táján, mint a gyurcsányi kordon, mert a sandaság kádári hagyományait ebben a formában kevéssé tolerálja ez a társadalom.) Így az első, kisebb (20-30.000 ezer fős) tüntetések beszorulnak szűkebb terekbe. A Kossuth téren még 50.000 fő is legföljebb a tér negyedét tölti ki. Az Alkotmány utca viszont zsúfolt volt ennyi embertől. Aztán folytatódik a rendőri állomány szolgálatba rendeléséről a tüntetés idejére. Nem a demonstráció biztosítása, hanem fokozott közúti ellenőrzés (?) ürügyén. Komoly undort és elkeseredést, még nagyobb eltökéltséget kiváltva az állományban. Meg persze a a tüntetésre tartó buszok visszafordításáról szóló hírekkel, amelyek megint a sunyi kádárista módszereket idézik. Azokat, amik már a nyolcvanas években is kicsapták a biztosítékot. Végül a kormányzó párt(ok – hehe!) sajtója utólagos bagatellizálási és hiteltelenítési akciója tovább bőszíti az amúgy is fölfokozott kedélyű érintetteket.
Hibák. Ráadásul a szervezők igen okosan vezették a rendezvényt. Bár kockázatos volt, hosszú ideig, egy délutánon át csak performansz ment (spontán bohócbeszédek, bohócverseny, bohócszavazás, bohócurna), hogy végül fáklyás fölvonulással zárják – a Sándor-palota elé érkezvén. Nem a gátlástalanság, hanem a szervilizmus és a reflektálatlanság szimbóluma vált záróakkorddá. A fess üresfejűség. És bejött. A délutáni fölszólalók közt megjelent a szolidáris és szolidaritást kérő nyugdíjas, a rendvédelmet és a rendet támogató outsider, a szolgálatba rendelt rendőr felesége. A várba vonuláson pedig kórusban zúgott az Elqrtad!, az Orbán, takarodj!. Jól kitapintható volt a fölháborodás. És látványos volt: a fáklyás tömegtől megtelt Lánchíd képe hatásos volt. A Lánchídé – hogy (amint azt Georg említette) a fideszes dekonstrukció, a Hídember asszociációja is épp a dekonstruálók ellen forduljon.
Kimagyarázhatatlan képek. (Képforrás: Index.hu.)
És végül – bár a Sándor-palota sötét maradt, mindenki Palija nem jött ki, hogy szellemi kvalitásait megcsillogtatva szép magyar nyelven spontán, ám mesterien konstruált retorikai fordulatokkal szózatot intézzen a tömeghez – a demonstráció véget ért. A tüntetők elindultak haza, miközben elkezdtek beszélgetni egymással a nyugdíjazásról, a munkavállalói érdekképviselet esélyeiről, az Alkotmányról(!) csöndesen. Valami elkezdődött. Ott voltam, hallottam.
Nem sértődötten, de vérig sértve vonultak el. Ezek az állampolgárok ezeket a kormányzati gesztusokat aligha felejtik el néhány hónap alatt. A kormányzat sikeresen megoldotta sok évszázados problémánkat: szolidaritást alakított ki a különböző rétegek és csoportok között. A kormányzat ellen.
E blogon már fölvetült a kérdés: vajon mit gondol a döntéshozó, ezek az emberek, a rendvédelem dolgozói mit tesznek, ha kitörnek majd az aligha elkerülhető éhséglázadások? Vagy azt hiszi, megúszhatja valahogy őket? Ebben téved. És amikor kitörnek, vajon miféle hatalomhoz lojális magatartást remélnek? Nem tartanak attól, hogy a rendőrök, katonák passzívak maradnak, szabotálnak majd?
Vagy mégsem: esetleg az éhezőkkel azonos oldalon aktivizálódnak.