Jól tetten érhető a modernista, a személyiség létrejöttében bizakodó, aufklärista elv megingása abban, hogy fiatalok ezrei mennek el gúnyos röhögéssel egy fesztiválon Uhrin Benedek koncenrtjére. Amikor a produktum helyét a személy veszi át, a mások személyiségének létébe vetett hit tűnik el: az ember lesz a termék, a fogyasztó egyben a fogyasztási cikk. Amikor a Facebook-lét átszivárog a virtuálisból a valós világba.
Rózsa Milán sem az embereket, sem az eszméket nem akarta termékekként látni, és nem akarta, hogy azokká váljanak társadalmilag. Humanista volt. Ezért volt meleg aktivista és a szociális mozgalmak aktivistája. A szabadságot csak egy igazságos és méltányos társadalomban látta megvalósíthatónak. Harcolt. Ahogy többször mondta: radikális erőszakmentes eszközökkel. Radikálisokkal, azaz gyökeresekkel, sosem szélsőségesekkel. Pacifista volt. Használni akart a közösségnek úgy, hogy közben ne ártson senkinek.
A mozgalmi tevékenység mellett belekostolt a pártpolitikába is. Ahhoz, hogy gyökeres legyen a társadalmi változás, a hatalmi eszközök megváltoztatását is szükségesnek tartotta. De nem találta meg, amit keresett. Amikor egy feltörekvő ifjú politikus kapcsán, aki egyéni érdekei okán szétvert egy lassan épülő, értékes kezdeményezést, egy beszélgetésben elhangzott, hogy a közszereplők jelentős része nem képvisel semmit önmagán – saját hatalmi vágyain, megélhetésén, nárcizmusán – kívül, a maga csöndes módján megjegyezte, hogy igen, és ez talán nagyobb baj, mint ha ennyit sem képviselnének. Látta, érezte, hogy ez a sokszínű, ellentmondásos kultúra, a magyar, ami a modernitást Ady és Bartók, József Attila és Barcsay minden erőfeszítése ellenére a hagyományokkal nem tudja összeegyeztetni, válságban van, a halálába rohan. Sem szándék, sem készség nincs és nem volt a közösség elitjében sem, tömegében sem a szintézis megtalálására. De társadalmi és politikai szinten küzdött a változtatásért. A legitim közösségi terek, agórák életre hívásáért, a társadalmi párbeszéd kialakításáért különböző csoportok között, ami a jövőnk alfája lehet.
Mesélte egyszer, hogy hosszan beszélgetett úgy jobbikosokkal, hogy azok hajlandóak
voltak meghallgatni, pedig nem rejtette véka alá világnézeti álláspontját. Tapintatosan és megértő türelemmel válaszolt, amikor jó szándékú, de a szokásos többségi előítéletekben és tapintatlanságokban gazdag érdeklődéssel találkozott szexuális identitása tárgyában. Tudta, a párbeszédek kialakítása és fönntartása rendkívüli tapintatot és empátiát igényel.
De azt is tudta, hogy közösségi szerepvállalását csak akkor tudja hatékonyan beteljesíteni, ha tevékenységének egészen elementáris tétje lesz önmaga számára is. Nem kívánta magát kímélni, a konfortigényét messze meghaladta integritása. Akkor sem volt hajlandó megalkudni, ha ez kényelmetlenséggel, akár veszéllyel járt rá nézve. A pride-okon szembenézett a homofób gyalázkodással és az atrocitásokkal. Az Orbán-rendszer elleni akciók során éppúgy, mint az elesettek melletti kiállások során az őrizetbe vétel kockázatát is vállalta. Mert tudta, hogy személyes komfortján, személyes életén túli tétje van elvei érvényesítésének.
Milyen ironikus, hogy épp akkor vették őrizetbe, amikor egy általa is nagyon becsült, merész, de békés szándékú rendezvény erőszakba torkolását igyekezett megakadályozni! Amikor a radikalizmusa és pacifista voltának egysége épp a legtisztábban nyilvánult meg!
A média felkapta, kezdett ikonná válni. Egy csodálatos interjút is adott az ATV-ben, amelyben következetes, sallangmentes szelleme is megvillant. Mikor valamiféle pártpolitikai térbe próbálta gyömöszölni a fantáziátlan újságíró a kérdésével, hogy a Fidesz-székháznál tartott tüntetés kormányellenes volt-e, megérkezett a természetes válasz: hogy ne lett volna kormányellenes tüntetés, hisz a kormány próbálta bevetetni a netadót!
De végül nem lett „ikon”, nem lett politikai termék.
Egyszer beszélt arról, hogy ha valamiképp, akkor vonat elé ugorva kell végezni. Említettem, hogy a mozdonyvezető számára mindenképp nehézzé tesz evvel néhány hónapot. Ha távozunk, az itt maradókra tekintettel tegyük. De meggyőzött róla, hogy ma már nem olyan közvetlen a vezető kapcsolata a szerelvényekkel.
Régóta küzdött depresszióval. Ez, meg a családi minták végül legyűrték. 2014. november 6-án vonat elé vetette magát.
Ő az az ember, aki az elvesztésével is képes volt használni. A megjelenő összeesküvés-elméletek rávilágítottak arra, hogy a NER rendszere mennyire velejéig rothadt, ahol kevéssé paranoid és kevéssé rajongó távoli ismerősökben is fölvetült a politikai merénylet gyanúja. Mert az Orbán-rendszer szellemétől még ez sem idegen. És használt, mert olyan csoportokat inspirált aktivitásra rövid élete, amelyek közösségi aktivitása eddig igen alacsony volt.
A kevesek egyike volt, aki bírt személyiséggel, és szándékai önmagán kívülre mutattak: építeni szándékozott valami maradandóan hasznosat, humánusat. Talán ez volt a hatása titka.
Soha nem önmagát képviselte a közéleti tevékenységében, hanem – önmagával vagy mással szemben is megalkuvás nélkül – elveit.
Halálával hiányt, űrt hagyott maga után. De életével nyomot hagyott. Nyomot, amin érdemes továbbhaladni.
Rózsa Milán huszonhat évet élt.
Nyugodjék békében!
