Ha egy szabadságharc győzedelmeskedik, a brit unió is szétesik tőle.

Adott egy angol – ezért stílusában talán kevésbé irritáló, a diplomáciai asztalra ritkábban szellentő – Orbanolini, aki úgy akarja megszilárdítani a miniszterelnöki pozícióját, hogy a leggusztustalanabb, legtaplóbb zsigeri érzékekre játszik. Kaméleon Dávid úgy kampányolt a bennmaradás mellett, hogy előtte elkezdte hergelni a tömeget az – egyébként megalapozott indokokkal méltán kritizálható – EU ellen, a legaljasabb ösztönöket fölszítva a tömegekben, amit nemzeti büszkeségnek, a brit munkások védelmének állított be. Aztán kieszközölte a népszavazást, hogy az Uniót is megzsarolhassa. Közben saját államának szétbomlását is kockáztatta, de akár egy újabb globális revessziót is, neki mindent megér ez.

A jövő

A nemzeti önállóság. Bár a kilépés óriási kiszolgáltatottságot eredményez mind gazdasági, mind piaci, mind kulturális vonatkozásaiban, így a nemzeti önrendelkezés növekedésével szemben épp a teljes beszűkülést éri el, a Downing street-i házikó megtartásáért sok kockázat belefér. Meg persze a britek úgyis józanok, a maradás lesz többségben. És lám: hogy be is jött mind a maradás, mind a bársonyszék megtartása!

Egy marslakó szemében azokért a népekért nem kár, amelyek a protekcionizmus utóda, a formális függetlenség nyomorába züllenek, amelyek megválasztanak – esetleg kétharmados felhatalmazást adva nekik – ilyen csörtető, hatalomfüggő csecsemőket. Hogy aztán egy nála is gátlástalanabb és korlátoltabb ex-polgármester le is arassa pyrrhuszi győzelmét vele szemben. Megérte. (Putyin meg egy-két hónapig röhöghet a markába – míg rá nem jön, hogy ez csak rövid távon hozam neki.) De – talán csak az empátia okozza, hogy innét, lángoktól öleltünk kebeléről is látszik – csak egy marslakó szemszögéből nézvést van így. A kevésbé integrálódott és az elszakadó államok ugyan még inkább kitettek a globalizált gazdaság – és a globalizálódott kultúra – ár-apályának, és jóval kevésbé tudják befolyásolni azt, de a nemzet régi dicsősége új dalokat hoz – ha kenyeret, tartást, hatóerőt, identitást, jövőt nem is. Egy önálló Anglia – főként Észak-Írország és Skócia nélkül – végképp ki lesz szolgáltatva a globális tőkerendszernek. És jobban ki lesz szolgáltatva minden elnyomásnak.

Mégis: joggal órási az EU-val szembeni ellenszenv. Az EU-kritika – ellentétben az úgynevezett EU-szkepticizmussal, ami nettó kispályás nacionalizmusokon alapuló unió-ellenesség – ugyanis igencsak jogos. Nem ok nélküli a jelentős, és jelenleg növekvő EU-ellenes mozgalmak ereje, nem véletlen a – most már láthatjuk – nem csak hangerőben bővülő nacionál-lokalizmus. A tömeg ellenszenve kollektív bölcsességen alapul, csupán a megoldás irályának megtalálásához kellene több idő.

Az Unió alapvetően a tőke és a munkaerő-piac (l. még rabszolgapiac) szabadságára koncentrált. Bár némi, ímmel-ámmal elkezdett jogharmonizáció, egy erős infrastruktúra-fejlesztési kompenzációs rendszer és egy óriási lyukaktól szabdalt, hézagos közös döntéshozatali mechanizmus kialakult (meg persze oktatási együttműködés elszórtan némi – igen ostoba – intézményi és akkreditációs egységesítés, l. kétszintű diplomák, esetleg egyeztetgetések a minőségellenőrzésben meg a környezetvédelemben). És az ebből nyereséget remélhető centrumállamok meg néhány bepalizott tagállam (Görögország, Portugália, stb.) létre hozták a monetáris uniót. Persze anélkül, hogy fiskális uniót is rendeltek volna mellé – ami igen érdekes kísérlet ilyen eltérő kultúrájú államok esetén. A valódi föderatív kérdésekben széjjel tartott eddig is a rendszer.

De nem csupán az ezerszer említett területek: fogyasztóvédelmi, a munkaügyi, az adószabályozás, a bűnüldözés, a külügy, a környezetvédelem, a honvédelem, a szociális rendszer állami hatáskörökben tartása, szétaprózódása volt, ami oly régóta feszítette – a britek számára már eddig is túlzóan egységesült rendszernek tekintve – az Uniót.

Adott egy alapvetően állami struktúrákat mutató, bizonyos állami feladatokat átvállaló szuperstruktúra, amely az emberi jogok, az autónómia és a demokrácia elveit hirdeti, de nem demokratikus még a képviseleti demokrácia értékében sem, nemhogy a részvételi – az eredeti értelmében vett, és szellemében a valódi – demokrácia értelmében!

Persze mondhatjuk, hogy demokratikus ez a rendszer (az strassbourgi parlamentről inkább most ne beszéljünk, az csak egy dísz, bokréta az intézményrendszer kalapján!), hisz a tagállamok polgárai által választott képviselők által választott kormányok által delegált tisztségviselők vagy a miniszterek (az EU tanácsa), esetleg, legjobb esetben a választott képviselők által választott miniszterelnökök (az Európai Tanács) működtetik ezt a „szuperállamot". Ha ez demokratikus rendszer (bár a jelenlegi EU hívei elkottyintják néha egymás közt a „demokratikus deficit” epitheton ornansát, de tegyük föl), akkor a hűbéri időszak is az volt a szerencsésebb államokban, ahol nem volt röghöz kötés és második (esertleg XXI. századi harmadik) jobbágyság. Hisz a jobbágyok, ha nem tetszett nekik valami, a lábukkal szavazhattak, elhagyhatták addigi településüket...

Nem érezhették magukénak a britek – ahogy nem érezhetik magukénak a döntéshozataltól távol lévők sehol – az intézményeket.

Bár létrejött egy nagy gazdasági és politikai közösség, de területileg rendkívüli eltérések mutatkoznak. Bulgáriában nem ugyanazt jelenti tehetősnek lenni, mint Dániában vagy Nagy-Britanniában. Elfeledkeztek róla a döntéshozók, hogy a területi szociális egyenlőtlenségek a nacionalizmus és az alávaló sovén indulatok melegágyát képezik. Szociálisan és kulturálisan szétszakított társadalmak vonszolták magukat több államban és államilag segédkeztek más tagállamok kizsámányolásában a közösségen belül. Némi kohéziós alap odalökésével azért igyekeztek elhalgattatni a kizsákmányolt államok elitjeit. Ez szép.

Igen, a centrum-tagállamokon belül is bőven akadnak- akadtak egyenlőtlenségek. A befektetői új első rendnek bizonyára kiváló buli volt ez a rendszer, ez a mechanizmus (van olyan ország is - Németország - amelyik össztársadalmi szinten még a recesszióból is tudott némi profitot hozni – igaz, ez sokba került többek közt Görögországnak), de mind a tagállamok között, mind a tagállamokon belül növekedtek a különbségek. A félperifériás államok a centrumországokkal szemben és a proletarizálódó prekariátus tömegek a kialakuló újburzsuáziával szemben egyre inkább leszakadó, méghozzá koloniális-dominiumi, illetve szabad jobbágyi, „szabad és olcsó munkaerő-kapacitást” jelentő helyzetbe kerültek.

Az a kultúra azonban, ami az újonnan belépett államok polgárainál nem alakult ki, ami a régi tagállamoknál az ún. „szociális piacgazdaság” idején jobbára megszilárdult – a szolidaritás, a széles középréteg igénye, a jelentős társadalmi különbségek elutasítása (amit ma épp Belgiumban látunk az általános sztrájk képében, nem is oly rég pedig Franciaországban észlelhettünk) a briteknél – talán a tagságukhoz fűződő, a kezdetektől felemás viszonyuknak, talán birodalmi nosztalgiájuknak, talán számos egyébnek betudhatóan – ilyen torz formában öltött testet.

A Boris Johnson-i brexit mint szabadságharc (Orbanolini – független közszolgálati Kossuth Rádió) meg migráncsosok elleni kiállás (megjegyzendő: arrafelé épp mi, magyarok, lengyelek, románok, bolgárok vagyunk a migráncsosok) alighanem ugyanolyan mocskos, belpolitikai hatalmi érdekektől vezérelt kis trükk, mint David Kaméleon kettős beszéden alapuló népszavazása.

És könnyen lehet, hogy az eredménye is éppolyan lesz.

Bár a brit népszavazás bizonyos szempontból már mindent megoldott: az eddigi EU mindenképp múlt idő. Akkor is, ha visszafarolnak valamiképp az angolok.

Az eddigi EU múlt idő. Pedig minden megalapozott és megalapozatlan kritika ellenére jobb volt vele, mint nélküle.

Van egy csekély esély, hogy legyen egy progresszív Európai Föderációnak jövő ideje.

Nagyon csekély esélye van, de van.