Az újrendies rendszer bebetonozódott. Nincs jelentősége, hogy 100%, 67% vagy 51% az állampárt többsége. Álságos a számolgatás.

Főként ilyen alaptörvénnyel, ennyire kiürült parlamentarizmussal, ilyen médiával és ilyen intézményi pártállami struktúrával. A kétharmad nem érdekes, hisz az állam egy részét kiszervezték már az intézményrendszerből, a jogi normaszövegek egészét átnyomják felesben trükkökkel, a fékek és ellensúlyok a iustis morddal szemben szinte egyáltalán nem működnek, hiszen nincsenek is. A rendszer - mint látjuk - bújtatott módon meg tudja kerülni a kétharmados törvényeket is. Annak sem látszik komoly jelentősége, hogy többsége lesz-e az állampártnak. A rendszer olyan mélyen épült ki intézményileg (az iskolaigazgatókig és a kórházi főorvosokig), és olyan mélyen épült be a társadalomba, a gazdaságba, a közigazgatásba és a kultúrába (nyolc évnyi erkölcstannal és egyentankönyvekkel), hogy bármilyen alternatív kormány gyorsan - és eredmények esélye nélkül - megbukik, amennyiben a rendszeren belülről próbál fordulatot elérni. Már amennyiben az ellenzéki többség kormányváltást eredményez egyáltalán, tekintettel arra, hogy a szakszolgálatok és a privatizált állampárti szolgálatok, valamint a rendkívüli anyagi erőforrások (csak Kósánál 1.300 milliárd bukkant föl, és nyilván többfelé szabdalták a szajrét!) lehetővé teszik képviselők megvételét, befolyásolását, zsarolását.
Az, hogy a 2014-ben - az EBESz és a Velencei Bizottság egyöntetű álláspontja szerint - tisztességtelen választásokon nyerő állampárt uralmát a jelenlegi ellenzék elfogadta - és egy része az alaptörvényre föl is esküdött -, elgondolkodtató. Az, hogy 2018 elején ilyen közállapotok közt valaki százalékokon morfondírozgat, már egy kósza gondolatot sem ér.
Ha az immár parlamenti felügyelet nélkül maradt szakszolgálatok állampárti jellegét, a tőkecsoportok aktívan az állampárthoz kötöttségét, a "közszolgálati" és a sok milliárddal évekre életképessé tett állampárti "privát" média állampárti propagandáját, valamint az állami funkciók, akár az erőszakszervezetek - a ligetvédőkkel szembeni fellépésnél láthatóvá vált - részleges kiszervezését az állampárt által kézben (vagy sakkban) tartott csoportokhoz leszámítjuk (bár nem kellene leszámítani, mivel ezek már önmagukban is elegendőek a rendszer fönnmaradásához) a következő, csak kétharmaddal fölszámolható intézmények még fönnállnak:
 - látványosan állampárti ügyészség (bebetonozva kétharmaddal és de facto végtelenítve a megbízás)
 - Országos Bírói Hivatal (Handó Tünde felügyelete alatt álló bírósági ügyirányítás, saját emberekkel feltöltve az esetleges érvénytelen új választásra)

 - kúria
 - állampárti médiatanács
 - az alkotmányosság alapelveit figyelmen kívül hagyó alkotmánybíróság
 - Állami Számvevőszék (az ellenzéket anyagilag megtörni igyekezve)
 - Nemzeti Választási Bizottság és Nemzeti Választási Iroda (törvényi funkciókat átvevő „ajánlásokat” kibocsátva, „kopaszbotrányokat” elsimítva)
 - állampárti kötődésű köztársasági elnök
 - a költségvetés elfogadásának megakadályozásával és az Országgyűlés föloszlatásának kezdeményezési jogkörével fölruházott költségvetési tanács
Fontos leszögeznünk, hogy a csodafegyverként meglebegtetett népszavazásos rendszerváltás sem jogfolytonos eszköz, tekintettel a népszavazásra vonatkozó jelenlegi jogszabályokra az alkotmánymódosítási tilalomtól a részvételi limiteken át a költségvetést befolyásoló döntések tiltásáig, és pártállami alkotmánybíróság által mérlegelt, pártállami NVI által hitelesített kezdeményezési lehetőségig.
Emellett több egyéb tényező figyelembe vétele szükséges. Ilyen az egyébként kiváló szakemberekből álló közigazgatás kulcspontjaiban elhelyezett állampárti csinovnyikok jelentős ereje a közigazgatás működésének befolyásolására. Ilyen az önkormányzatok mint hatalmi ellensúlyok anyagi erejének kivéreztetése. Ilyen a törvények által ellehetetlenített átláthatóság.
És akkor ragadjunk meg az alapvető jogi kereteknél, különös tekintettel a VI. alaptörvény-módosításra, ami de facto szükségállapot bevezetését teszi lehetővé az állampárt kénye szerint!
Nem élünk tehát plurális demokráciában. Következik ebből, hogy a csak plurális demokráciában működő eszközrendszerek használata, mint amilyen a szabad választások intézménye is, semmilyen értelemmel nem bír és nem is megvalósítható egy ilyen, nem plurális és nem demokratikus rendszerben. A kialakult pártállami rendszer egyrészt kolonizálta a társadalmi és közhatalmi intézményeket, másrészt kiszervezte azokat az állampárttól függő személyek és csoportok irányítása alá. A demokrácia tehát téves jellemző, a pluralitás pedig - tekintve, hogy csak látszatpluralitás, mint annak idején a Hazafias Népfront - fiktív jelző.
Rendkívül káros, hogy az ellenzék a tények figyelmen kívül hagyása (pl. az, hogy már 2014-ben sem volt törvényes és tisztességes a választások nemzetközi minősítése) alapján lelkesít a semmibe egy egész országot ahelyett, hogy segítene az őszinte szembesülésben: a jogfolytonosság (legalizmus) helyett az alkotmányosság (legitimizmus) alapján kell, republikánus és erőszakmentes, lehetőleg a törvényi kereteket át nem hágó, de a jelenlegi intézményi kereteken kívüli, akár polgári engedetlenségi eszközökkel valamit tenni. Új intézménycsírákat: önsegélyező szervezeteket, helyi jogi mediációs testületeket, helyi közösségszervező csoportokat, helyi kulturális és együttműködési egyletek kialakítását kell minden anyagi és humán-erőforrással segíteni. Vagyonosokkal folytatott adománygyűjtési ebédre, vidéki kistelepülések közösségszervezésére, utazásra és szervezésre, csoportszervezésre, önsegélyező falvak kialakítására, orvosok körorvosi munkára kutatására és fizetésük vagyonosoktól kikönyörgésére, lerobbant házak faluházzá fölújítására, internet-hozzáférés segítésére, kisközösségi drámapedagógiai és pszichoterápiás alkalmak rendezésére, közösségek segítésére fejlesztésére kell az alapvető erőforrásokat szánni. A legalizmus ugyanis (ha csak az intézményi feltételeket nézzük, már akkor is!) bizonyosan nem hozhat alkotmányos eredményt, de még csak kormányváltást sem (bár a kormányváltás sem eredményezhet ma rendszerváltást a fentiekre tekintettel, de ez már csak mellékszál). A legitimizmus esetén van remény a rendszerváltásra.
A rendszer bármely módon történő elismerése az alkotmányosság elveinek tagadása, emellett a rendszer elismerése, annak legalizálása a megváltoztathatatlanságát eredményezi, így minden rendszeren belüli ellenzéki tevékenység a rendszer fennmaradását szolgálja. Azon társadalmi erőknek, amelyek a rendszer megbuktatására - és a bukás idején egy polgárháború megakadályozására! - törekszenek, alternatív társadalmi intézmények alapjait kell kialakítaniuk az alapvető közszolgáltatásoktól a közigazgatáson át akár a jogszolgáltatásig.

Van olyan, amiért cselekednünk kéne. Épp az a rendszeren belüli tevékenység szab gátat e cselekvésnek, ami a társadalmat tét nélküli játszmába kényszerítő "ellenzék" rendszerhű ellenzékiségű tevékenysége által megrekeszti a tisztességes aktorokat és a valós ágenseket. Miközben explicitté vált a rendszer, mert ma már nincs komoly kockázata az állampártnak abban, ha verőlegényeknek szervezik ki az OVI-ben beadványok akadályozását vagy az "ellenzéki" pártokat is ellehetetlenítő, ÁSz-nak kiutalt (alkotmány- és törvényellenes) gazdasági intézkedéseket, de a tüntető diákok és sajtóproletárok büntetéssel fenyegetése is belefér.
Tehát a rendszerváltás előfeltételeit kellene kialakítania az ellenzéknek. Mindenekelőtt egy alternatív, az állampárt lekötelezettjeitől mentes intézményrendszer csíráit. Most minden erőforrást erre kellene fordítania a rendszer ellenzékének. A NER Potemkin-ellenzéke meg tegyen, amit akar. 

Az első lépés tehát nem a bojkott. Az csak az egyik fontos állomás, az ahhoz szükséges - munkás, nem hálás és bizony jól fizető állásokat sem biztosító, esetleg a rendszer erőszakszervezetei és szakszolgálatai által üldözött, de kétmillió fölhergelt polgártársunk ellenére egy polgárháborús helyzetet talán elkerülni segítő - megelőző lépések nélkülözhetetlenek. És ma ebben az országban - tekintettel a szakszervezetek kivégzésére, az egyesületi ("civil") élet anyagi kiéheztetésére, az alapítványi hagyományok szegényes voltára - nagy társadalmi csoportok számára hitelesen a pártok tudnának ilyesmit kezdeményezni. Arról nem is szólva, hogy azért mégiscsak a pártoknak volna részben a feladata a közpolitikai közösségszervezés adott eszme, program és társadalmi vízió érdekében.
Ma azok a pártok, amelyek a NER "ellenzéki" részesei (nem rendszerellenzékiek, kormányellenzék csupán), épp ezeket a lehetőségeket, vagy legalábbis ezeknek hiteles képviseletét teszik lehetetlenné önmaguk számára.
Nem, nem a bojkott a cél. A bojkott egy jól megtervezett munka egyik részeredménye lehetne.
Itt a gond.

A rendszer rendkívül mélyen beágyazott. Még egy kormányváltás sem eredményezi a rendszerváltást. Túl sok társadalmi folyamatokat meghatározó erőforrás van azok kezében, akik az állampárt markában vannak.
De a jelenlegi ellenzék nem hagyott választást. Lehetséges, hogy van mestertervük. Szavazásra kényszerítenek. És nehéz mást mondani, mint hogy ilyen kényszer esetén felelős állampolgár – ha választani nem is maradt módja – elmegy szavazni.
Politikusaink történelmi felelőssége ez.