Az oskolák, no, azok osztán kit érdekelnek, ugyi? Mer' hisz abból nem lészen kenyér, sőt viszi csak a köznek pénzit, amiből amúgy is oly kevéske vagyon! Hát zárják csak be, amelyik nem köll – gondolom, valami ilyesmit vél a jelenlegi hatalom az uralkodó választói szemléletnek. Így aztán – a legkisebb ellenállás felé menvén ismét – némileg farag rajtuk, áramvonalasítja őket.
Persze egyrészt nem a kötelező feladatként ellátott területeken, másrészt nem közvetlenül. A kormánypártok uralta önkormányzatok időről időre terjesztik be a helyben működő alternatív tantervű iskolák, zeneiskolák „átszervezésére” a javaslatokat. A kormánynak nyilván semmi köze nincs az időnként kézivezérelt új ölebek, időnként alapos lekötelezett régi vazallusok tevékenységéhez. 
Például sem az I. kerület hős Tabán-szépítésze és a Rác fürdő rombolva építője, Nagy Gábor Tamás, sem az Akácos Udvar hezitátora, az erzsébetvárosi panamák feljelentéseinek fontolva siettetője, Vattamány Zsolt nem izzik a helyi finanszírozású oktatási intézmények megőrzésében, sőt időnként ők maguk terjesztik be ezek „ésszerűsítésére” az önkormányzatba indítványaikat.
Az, hogy mi történik a Várnegyedben a zeneiskolával, sokat elmond. Valahogy talán túléli az iskola. De a VII. kerületi Janikovszky Éváról elnevezett intézmény esetén a középiskolai oktatás fokozatos leépítése kezdődött meg (tárgyalva 2010. december 17-én, rendkívüli ülésen, nyilvános nyoma alig). Igaz, nem is a hoffmanni szellemben működött, hanem – épp egy olyan területen, ahol ennek súlya van – az integrációs módszereket a tehetséggondozással ötvöző, a XXI. század közegére optimalizáltan a készség- és műveltségfejlesztésre egyaránt fókuszáló, a megismerés igényének kialakítását alapvetőnek tartó rendszerben. (A Bárdos iskoláról is szóljunk itt, annak sem osztottak sokat...)
Ezen iskolák fönntartása nem alapfeladat, ezt persze tudjuk. Ahhoz azonban, hogy a társadalmi tér elviselhető – vagy akár élhetőbb – legyen, bizonyos társadalmi alrendszerek (leginkább az oktatás, a kultúra, a szociális szféra bizonyos részei) alapos és bőkezű támogatásra szorulnak. Akadnak rétegek, amelyek csak a sporton vagy a zenén keresztül remélhetik a társadalmi elfogadottságukat (nem, nem csak romák!), akadnak, akik a vizuális kultúra korai elsajátításában bizakodhatnak, és vannak olyan csoportok, amelyek a drámapedagógiát a művészetterápiával ötvözve bizakodhatnak az erősen traumatizáló otthoni élményanyag földolgozására – esetleg a szociális munkások avatott tevékenységével kiegészítve.
Hogy a Demjánok és Csányik színvonalán rekedteket is meggyőzzem: mindezt azért, hogy jó adófizetőjévé váljanak a társadalomnak. Hogy legyen esélyük értéket teremteni.
Meg egyáltalán: hogy emberi életük lehessen.
Az persze sokaknak egyértelművé vált mára, hogy az oktatás minősége és sokszínűsége hosszú évtizedekre meghatározza, milyen szellemi – és talán azt is, milyen valós – levegőt szívunk be, mit teszünk egymással, mit gondolunk egymásról, hogyan viszonyulunk egymáshoz és a világhoz, történik-e egyáltalán valami a fejekben és az országban tíz, húsz, ötven év múlva. Meg azt is, milyen anyagi, foglalkoztatási, vagyoni, gazdasági helyzet lesz.
Már csak az illetékeseknek kellene megérteniük.
