Bengáziban is győzött a forradalom. Egyiptom, Tunézia után vannak még forrongó államok. Bölcs elemzők állítják, hogy „a kelet” letette voksát „a nyugati értékek” mellett.
Lehet. A blog szerzője kevésbé ismeri a folyamatok hátterét. Azt azonban érteni véli, hogy az éhezéssel szembeni komoly és tömeges ellenállás volt a forradalmak egyik kiváltója. Lehet ezt is a nyugati értékek egyikének tekinteni – mármint az éhséggel szembeni ellenállást –, de talán az alapszükségletek kielégítése iránti igénynek is. Az is igaz, hogy Afrika tömegei szívesen vennének részt a fogyasztói társadalomban. Jó szívvel vennék, ha nem csupán az élelmezési cikkek, de a ruházati termékek, vagy akár egyéb használati és fogyasztási cikkek is elérhető közelségbe kerülnének. Azt azonban kétlem, hogy nagy arányban és állandósult jelleggel vennének részt a nyugatihoz hasonló civil tevékenységekben azért, hogy ez a rendszer teljes mélységében kialakuljon és fönnmaradjon. Alig hiszem, hogy tömegesen kialakult az a kulturális attitüd, amely egy jól működő, állampolgárilag ellenőrzött fogyasztóvédelmi szervezet kialakítását igényli, hogy a szakszervezetek tevékenysége nagy jövőnek néz elébe arrafelé, hogy a különböző, egymással akár szöges ellentétben lévő kulturális csoportok termékeinek létrejöttét masszív civil alapokon keresztül támogassák, hogy az állampolgári eszmecsere széles, mindenki számára nyitott agóráinak hálózatát kialakítani számosan hivatottaknak vélik magukat, hogy a vagyonosok, a munkáltatók akár látszólagos közvetlen érdekeikkel szemben is hajlandóak az anyagilag leszakadó rétegek számára a szociális hálót megtoldani, hogy az oktatásban a kiemelkedő képességű és a leszakadásra hajlamos tanulókat egyaránt kibontakoztató, általános oktatási rendszer finanszírozására a többség hajlandó forrásokat biztosítani, hogy az adófizetési hajlandóság egy tömeges belátás és az adóforintokkal gazdálkodó képviselők erős társadalmi kontrollja révén megugrik, hogy a tekintélytisztelet, a vezetőtől várt megoldások helyett a folyamatos társadalmi diskurzus révén kívánják megoldani közös dolgaikat; egyszóval kétlem, hogy az állampolgárok tömegesen energiát fektetnek be arrafelé azért, hogy a tásadalom tevékenységében értékeiket képviseljék, részt vegyenek a demokratikus közösség életében. Nem nagyon hiszem, hogy ez hirtelen kialakulna az iszlám – a belenyugvás – mélyen beágyazott kultúrájában. Ott, ahol a társadalom kulturális alapkódja a helyzet, a sors lázongó elfogadása.
Persze nem kell ehhez föltétlenül moszlim államban élni. Akadnak akár még az Európai Unióban is efféle országok. A különbség talán annyi, hogy a mi vidékünkön - ellentétben Észak-Afrikával - az a közös alap sincs meg. Felénk az sem világos, hogy a kereszténység eszméje vagy hierarchizált intézményi hagyománya a mérvadó, a liberalizmus emberjogi vagy a versenyt fetisizáló, akár az emberi jogokat is korlátozó megközelítése, a modernizmus egyéni jogokat érvényesítő vagy kollektivista-korporatív tradíciója a döntő... És felénk is tömegek felejtik el: a hatalom letéteményesei nekünk semmit nem adnak, ami nem eleve a miénk, legföljebb mi adunk nekik némi bizalmat, ideiglenes fölhatalmazást. Ők kapnak tőlünk.
Líbia, Egyiptom, Jemen, Bahrein előnye a közösség azonos ideológiai alapja. Az, hogy ők legalább fundamentalisták tudnak lenni. És reménykedjünk, hogy nem lesznek szélsőségesek.
Mi nem lettünk képesek közös alapok meghatározására. Fundamentalisták sem vagyunk, mégis – a Nyugat értékeivel ellentétben – a modernitás előtti kulturális és társadalmi állapotokon alapuló, ám közös értékek nélküli a közösségünk.
A semmin billegünk.
