Fölháborodott és elképedt megnyilvánulások kísérik Balázs József helyi potentát telefonba mondott szavait. Pedig az elhangzottak aligha a rendszer kivételei. Mifelénk minden arra sarkallja a döntési helyzetben lévőket, hogy saját, szubjektív értékeik és érdekeik mentén döntsenek – a látható és nyilvánvaló közösségi érdekeket akár könnyedén fölülírva.
A képviselő ismert mondatai arra engednek következtetni, hogy hatalmi-politikai érdekek befolyásolják a szakmailag akár jogosan követelhető központi források odaítélését. Azt sejtetik, hogy csak akkor juthat forráshoz Gyöngyöspata új polgármestere beiktatása után, ha a döntést befolyásoló személy, a képviselő úr érdekeit nem csupán tiszteletben tartja, de szolgálja is. Figyelem: nem a döntéshozó képviselte közösség érdekeit, hanem Balázs József személyes követelményeit! Ha alattvalói kötelezettségének eleget téve az új polgármester vazallusi fogadalmat tesz. A forráselosztás a forráselosztó kénye szerint történik. Balázs képviselő úr igazgatja hűbérbirtokát.
És most mindenki úgy tesz, mintha nagyon megdöbbenne.
Holott ez az ország a feudalisztikus hagyományait régóta cipeli. Hol lehet altiszt, azt kutatja honunk polgára. És erre folyamatosan ráerősít az a kurzus, amely – pártoldalak mentén csak árnyalatokban különbözve – a rokonok és alattvalók országává jegecesítette ezt a földet az elmúlt húsz évben is. Hűbéri rendszer. Nemzeti hagyományaink egyike ez.
Persze a mostani kormány nem tüsténkedik ezeket a – borzasztó társadalmi és gazdasági terheket, kamatokat eredményező – nemzeti karaktervonásokat leküzdeni. Sőt! Egy sajátos, a kiszolgáltatott rétegeket még kiszolgáltatottabbá tévő, a hatalmat, tőkéket birtoklókat még korlátozhatatlanabb jogi lehetőségekhez juttató új társadalom rajzolódik ki. És az, hogy az elnyomás és kontrollálhatatlanság szélesedik, nem csak az erőforrásokat birtokló magánszemélyek vagy cégek kiváltsága. Hanem az egyik legkeményebb elnyomó szervezet: az állam ellenőrizhetetlensége is bővül.
Az, hogy a kétharmados kormánytöbbség által elfogadott új közbeszerzési törvény az állampolgárok döntésekre látását akadályozza, az, hogy az összeférhetetlenségi szabályozások tele vannak személyekre szabott kiskapukkal, az, hogy a közpénzek transzparenciája (átláthatósága) a a rendszerváltás óta nem volt ilyen rossz, az, hogy a törvényjavaslatok mögötti ismeretlen és saját érdekeit akár a köz ellenében is érvényesítő érdekcsoportok működését még a gyönge törvényalkotási eljárásrendi szabályoknak sem kívánja alávetni a többség, mind a közösségi és állampolgári jogok közvetett korlátozását – az alkotmányosság fölszámolását – jelentik. Mert bár az átláthatóság és az értékek és érdekek érvényesítésének egyenlő esélye mint elvi cél is érdekes lehet, de vannak gyakorlatiasabb szempontok is. Pl. az, hogy ha a közpénzek átláthatatlan döntések után kerülnek fölhasználásra, mi, állampolgárok nem tudjuk, hogy valóban arra használták-e közös pénzünket, adóforintjainkat, amire van, közös célokra (pl. gyermekeink oktatására, gyógyítására, szüleink nyugodt öregségének biztosítására), vagy egy részét a döntéshozók barátainak, rokonainak zsebtömésére fordítják. Hogy mondjuk Demjánnak, Kókának, Felleginek, Csányinak, Puchnak vagy Granspergernek eggyel több kaszinója, villája, Audija vagy bankbetéte legyen.
Persze ez utóbbinak vannak komolyabb tradíciói lángoktól öleltünkben, és aligha gondolja bárki is – a hivatalból megélhetési naivakat kivéve –, hogy aki hatalomban ül, az egyéni és csoportos érdekeit nem helyezi előbbre a teljes közösség érdekeinél. (Persze azon érdemes vitatkozni, mi a közös érdek. De ma ez sem könnyű, számos jogszabály és számos hatalmi gesztus épp a társadalmi diskurzussal szembeni.) Behódolni és adózni – pénzzel és tisztelettel – ennek a harmadik jobbágyságba kényszerített társadalomnak az egyetlen joga – és persze az egyik kötelessége. Ismét a közösség fölött döntenek a közösségről a kiválasztottak. És ismét csak azok maradhatnak talpon választott képviselőink közül – ezt a patai új polgármester-választás etnikai zavargás veszélyét előidéző előzménye is mutatja –, akik meghajolnak a felsőbb akarat – és a központi forrásokat kezükben tartó bárók – előtt.
Ez a társadalom megfagyott. Nem Balázs úr szavaitól dermedt le, rég jéggé vált. Épp az mutatja, hogy blogolók és kommentelők számosan úgy tesznek, mintha ez, a hatalommal visszaélés és a közpénz sápolása nem vált volna mára itt normává. A kulisszatisztesség torát üli. Eltáncolják, hogy ez meglepő. Pedig keveseknek lehet az.
Okos természettudós barátaim mondják, hogy a jégtömb, amennyiben a belsejében gyorsan növekvő hő keletkezik, nem elolvad, hanem szétrobban. Ez a fagyott ország igen hirtelen kezd izzani.
Azok a tömegek, amelyek régóta nem mondhatják ki, hogy látják, mi történik – nem mondják, mert nem képesek artikulálni, mert félnek, mert nincs meg a felületük vagy a kulturális tőkéjük a kellő szavakhoz –, most hallották, hogy más mondja ki (épp az egyik hatalmas): a hatalmasok alattvalókat követelnek maguknak. A tömeg felénk hallgatag. De nem birka. Ez is nemzeti tradíció.
Lépes Györgyök hajtják be utólag és visszamenőleg az adót rajtunk és Döbrögik strázsálnak, ha egy rossz szót is szólunk róluk, Bakóczok játszanak mozgalmainkkal. De Döbrögi gátlástalansága némi ütleget vont maga után bíró uramnak, Lépes György mohósága pedig sokakat állított Budai Nagy Antal mellé. És székely Dózsa György sem engedte az urakat sokáig játszadozni.
Sokféle tehát a nemzeti hagyomány. Jó ezt nem elfeledni!
Az új Döbrögiknek különösen nem érdemes feledniük.
