A brit zavargásokra sorozatban jelennek meg blograekciók. Különösen tetszik e posztokban, hogy mély és alapos, humanista-afklärista hagyományokon nyugszik. Igazi európai, euro-kultúrpatrióta alapokon.
Azt ugyan elfelejtik e posztoló, hogy amikor éhséglázadásokról írnak, valóban éhségről van szó, amikor társadalmi folyamatok értelmezésébe kezdenek, emberi életekről szólnak - nem csak tulajdoni, de alapvető létszükségleti vonatkozásban is. Az is igen méltányolandó, hogy ilyen távolságtartóan viszonyulnak ahhoz, amit ők maguk is beláttak implicite: az alapvetően megváltozott társadalmi és kulturális környezetről. Arról például, hogy mára nyíltan és vállaltan kizárja az európai társadalmak legtöbbje a leszakadó, depriválódó rétegeket, a társadalmi mobilitás, a fölemelkedés csatornáit büszkén és vállaltan zárják be az európai rezsimek. Ennek a fogyasztói társadalmakban szimbóluma a fogyasztói cikkekhez jutás esélyegyenlósége, így a kulturális tőkéhez - pl. az oktatáshoz - rosszul férő, nem épp tudatos rétegek, tömegek nyilván a kirakatoiknak esnek neki.
Nagyvonalúan eltekintenek a szöveg írói attól is, hogy a munka alapú kultúra egyrészt értelmes munka lehetőségét föltételezi, másrészt a közjavakból részesülés legalább részleges esélyét is. A közjavakból, amik nem csupán árucikkek - bár ez a leglátványosabb és legközvetlenebb vonatkozása az ügynek -, hanem pl. a közösségi döntések befolyásolásának lehetősége (a négyévenkénti, tőke és média által szelektált választandó arisztokrácia választékról döntés helyett a részvételi rendszer kitágítása), a joghoz férés esélye (amely nem attól függ, hogy milyen jó ügyvédet tud megfizetni a polgár, egyáltalán tudja-e, hogy jogorvoslati lehetőségei vannak, hanem attól, a jog betűje, szelleme és célja mire irányul), a biztonsághoz fűződő érdekek (a szegényebb környékek közbiztonságától a munkaképtelenség esetén is fönntartható életen át a biztonságosan egyenletes környezeti és egészségügyi jövőig bezárólag), az elsődleges szocializációs közeg hátrányait kompenzáló társadalmi alrendszerek funkciójuk szerinti működése (a nyomorult és tanulatlan család gyermekeinek bevonzása a közösség kulturális, gazdasági, politikai, információs terébe) is e körbe tartozik.
Az tényleg baj, ha a munka kultúrája csak szűk csoportokban föllelhető. Ám amíg a munkáltatás és a munka világából kirekesztés egyaránt a társadalmi elnyomás egyik fő formája és módja, nem várhatunk elégedettséget a deprivált hőzöngő rétegektől.
A kulturális és fogyasztási térből kirekesztett osztályok persze rövid távon nagyobb profitot termelnek - igaz, időnként ez gazdasági válságokat eredményez, hisz fogyasztani sem tudnak annyit, amennyit termelnek, ma már hitelből (a jövőtől, a természeti környezettől, a következő nemzedékektől vett kölcsönből) sem -, és persze könnyebb a rendszerbe szorítva tartani, értsd: elnyomni őket, amíg nem válnak öntudatossá, amíg nem juthatnak komoly kulturális tőkéhez. De amint azt a skandináv modellek vagy Kanada is mutatja, egy kulturálisan integrált és - jó értelmeben vett (ha van a szónak jó értelme) - polgáriasult társadalom válhat fönntartható társadalommá, egységgé, civilizációvá. Egy globalizálódott rendszerben pedig ehhez globálisan konvergáló szabályozókat, intézményrendszereket és mechanizmusokat kell kialakítanunk.
Amúgy az a szép, hogy ezt az általam sem épp rajongott Marx, még inkább a korai marxizmus, főként Engels is érzékelte, csak olvasni kell őket egy kicsit többet.
Ahogy az egy kulturális tőkékre törő, jó polgárhoz, bourgeois-hoz, de jobb esetben citoyen(ne)-hez illenék.
