Ahol a beleszólás lehetősége megszűnik, szükségszerűen közös értékeink ellen, szűk lobbicsoportok (a családtagok és a haverok) érdekeiben folyik a kormányzás és a társadalmi intézmények működtetése. Ahol a mégoly áttételes képviseleti rendszeren keresztüli érdekérvényesítés is torzul, ahol hatalmi számítássá válik a választójog, ahol az igazságszolgáltatás hatalmi ágának önállósága kérdőjeleződik meg – ami a másik hatalmi ág(ak – haha!) kontrollálhatatlanságát és a társadalom gyarmatosítását eredményezi –, ahol a független közjogi intézmények, az Alkotmánybíróság, az ombudsmani rendszer, a bírói felügyelet már kizárólag az egyik hatalmi ághoz fűződő lojalitása alapján jut új vezetőkhöz és még így is alig marad valódi hatásköre, ahol a bűnüldözés ügyészségi szinten családi és baráti belüggyé válik, ahol a civil szervezeteket a hatalom minősítése alapján engedik erőforrásokhoz jutni, ahol az adózás is de facto kikerül a választók közvetett kontrollja alól (holott a parlamentarizmus eredetileg épp az adózás felügyeletére szerveződött a XIII. század elején a brit szigeten), és ahol a média, a társadalom lelkiismerete a hatalom letéteményeseinek könnyed játékszerévé válik, ott a modern értelemben vett demokratikus rendszer agóniájának lehetünk tanúi.
Skandálhatnánk persze bátran az ismert politológus vezetésével kórusban, hogy amíg vannak szabad választások, addig demokrácia van, de vicces volna. Egyrészt a döntéshez szükséges előfeltételek (a hírek manipulálatlan hozzáférése, az anyagi kiszolgáltatottságtól mentes élet politikai nézettől függetlenül, az önszerveződés és a művelődés) már nem adottak a választók számára, másrészt a választói döntés – az új választási rendszer folytán – csak torzult formában juthat pártpolitikai kifejezésre, harmadrészt – a különböző közjogi intézményekbe évtizedekre bebetonozott káderek és kétharmadba faragott adórendszer miján a változás igénye sem érvényesülhet maradéktalanul.
A rendszerváltás intézményrendszere ezer sebből vérzett, holott jól is működhetett volna. Láthatóan hiányzott a szándék a rendszer szellemében tevékenykedni választott arisztokráciánk és az őket pénzügyileg támogató szerencselovagok, tőkés csoportok és egyéb maffiózók ellenérdeke miatt. De valahogy – hol jól, hol kevésbé jól – döcögött mégis. De most megfeneklett a naszád. Működésképtelenné vált az ország.
A köztársaságnak vége. Az ország tendenciájában bjelorusz szintű nemzetközi elszigetelődése - egy gazdaságilag kitett kis országé - a gazdasági és szociális szakadékba zuhanással párosul. A sok évtizedes restancia – az, hogy nem néztünk szembe szellemi, anyagi, lelki restanciáinkkal, Trianonnal és az odavezető úttal, a Tanácsköztársasággal, a király nélküli királyság operettrezsimjével, a Rákosi-korszakkal és a kádárizmussal, 1938-cal, 1944-gyel, '45-tel, '56-tal és '68-cal, besúgók
A hős tere
dossziéival és rendszereket vagy pártokat kiszolgálók nyílt megélhetési gerinctelenségével – a kulisszademokrácia huszonkét évét is megfojtotta. Az, hogy nem álltunk szóba egymással, hogy a törzsi-vallási logikák mentén kiabáltunk át gyűlölködve egymásnak, hogy a szolidaritásra mint szükséges minimumra nem eszméltünk rá, hogy teljesítmény és részvétel nélkül vártuk el a vezetőktől életminőségünk javulását (majd ők megcsinálják helyettünk, azt gondoltuk?), bedöntötte a kulisszákat. Évszázadok óta teszünk úgy, mint ha volna valami, ami nincs, cserébe működik valahogy a felszínen a társadalmi rendszer. Common sense, társadalmi szerződés, társadalmi diskurzus nélkül. Elműködtették nekünk. És – lám! – most (mint 1944-ben vagy 1948-ban) itt a vége.
Az, ami ránk dőlt, nem megjavítható már. Új közösségi intézményrendszert kell építenünk. Meg kell találnunk azokat a formákat, amelyekben mindenkinek lehetősége – és időnként akár kényszere – részt vállalni.
Az első lépés a teljes kivonulás a mostani rendszerből. Szecesszió. A közösségi intézmények lehetőség szerinti teljes negligálása. Amennyire lehetséges, elkerülni az igazságszolgáltatást, kivonulni – és kivonulásra fölszólítani képviselőinket – a Parlamentből. Ahol csak lehet, a csak a hatalom erejének növelésére hivatott törvényeket el- és megkerülni.
És elkezdeni megszervezni új állampolgári fórumainkat, agóráinkat. Előkészíteni egy új – az állampolgári részvételen alapuló – nemzetgyűlést. Rendezni közös dolgainkat.
A hatalom nyilván nem fog engedni. A második lépés így az általános sztrájkok hálózata kell legyen. És ha ez sem elég, ideje a komoly állampolgári engedetlenségi mozgalmaknak. Nem csodálkoznék, ha tömegesen kezdenének parkolni a Kossuth téren, ha tömegesen tagadnák meg az adófizetést, ha tömegesen követelnének kártérítést a magyar államtól különböző – akár megalapozott – jogcímeken.
Ha az állampolgárok az intézmények obstruálásába kezdenének.
A köztársaságnak vége. A romok alól kivonulni már aligha jár kockázattal. Az éhbérért dolgozó és még kiszolgáltatottabbá tett munkavállalóktól a csekély haszonért güriző vállalkozókig – talán a „holdudvar” maffiózóit „nagyvállalkozóit” kivéve – senkinek sincs sok vesztenivalója.
Vonuljunk ki a mostani intézményekből! Kezdjünk el szóba állni egymással! Teremtsük meg közös intézményeinket – a jövő Magyarországának intézményeit!
Ideje a szecessziónak!