Hogy mi motiválhatja a hatalom melletti tüntetés megszervezését, arra kár sok szót vesztegetni. Hogy miféle akusztikája van az ilyesminek, és hogy miféle áthallásai – a húszas évek elejétől az 1957-es május elsejéig vagy '89 december 21-ének Bukarestjéig –, arra még kevésbé.

Az nyilván sokak számára nyomasztó, mások számára fölszabadító, hogy százötven-kétszázezer ember ment ki az utcára a kormány mellett tüntetni. Tekintsünk el attól, hogy a meglévő listák, kormányzat-közeli és kormányzópárt-lekötelezett erőforrások támogatása alapján ez még önmérsékletnek is tekinthető. Ha kicsit jobban megerőltetik magukat, talán még százezer fő mozgósítható lett volna. Az nem kérdéses, hogy ez egy hatalmi erődemonstráció volt. Jól szervezett, alaposan megtervezett. Üres – mert jelszavai alapján jelentős része akár egy Jobbik-demonstráció is lehetett volna –, ám erős.

Az, hogy a kormány „visszavette az utcákat” - ami nyilván az IMF-nek és az EU-nak szóló jelzés is kívánt lenni -, alighanem megtévesztő. A jelenlegi konfrontatív, a társadalom különböző, széles szegmenseivel konfliktust vállaló, ugyanakkor az ígért sikereket elérni eddig nem tudó politika az erős infrastrukturális háttérrel szervezett „ellencsapás” ellenére folytatódik. A bizalom és a támogatottság megcsappant. A pártpreferencia nélküli szavazók száma meredeken növekszik. A spontán, egy-egy facebook csoport által meghirdetett akciók – a legszerényebbek is – ezreket szólítanak aktivitásra. A némi hálózattal rendelkező szervezetek több tízezres demonstrációkat tartanak.

Az, hogy az ellenzék még mindig asszisztál a közhatalmi intézményrendszeren belül az orbáni demokrácia-átépítéshez, komoly gond. A szecesszió, a kivonulás még várat magára. Ugyanakkor az, hogy a kormányzó erők erődemonstrálásra kényszerültek, önmagában is fegyvertény a folyamatok ellenzőinek. Ez azt jelenti, hogy komoly legitimációs kérdés vetült föl, a sorokat belül is rendezni kellett egy látványos akcióval. Meg kellett mutatni a kétkedőknek, hogy a tömeg még mindig a hatalom mögött áll.

Az a relatív többség, amelyik – egyrészt identitásának óvása érdekében, másrészt a még mára sem kifulladó, dichotóm politikai szemléletre alapozódó lendületből következően, harmadrészt elkeseredett önigazolást keresve – kitart a kormányzat mellett, egyre inkább redukálódik az aktív szegmensre. Azt nem állíthatjuk, hogy a szombaton megjelent tömeg, amelyik a kormány mellett tüntetett, lefedi a teljes szavazói bázist – ezt a felmérésekből is tudhatjuk –, azt azonban jelentheti, hogy ezen a nagyságrenden túl közép távon nincs komoly méretű biztos szavazórétege a Fidesznek. Az, hogy vidékről és a határon túlról is szervezetten jelentek meg a tüntetők, ha nem is az utolsó tartalékoknak, de a tartalékok egy részének becsatornázását is jelenti. Bár a jelenlegi „jobboldal” politikájának – amint a hatékony mozgósítás is – a szimbolikus politizálás is szükséges tartozéka, ezért a „Felvidék is velünk van” életérzése a saját szavazók nagy részének fontos megerősítő visszacsatolási mozzanat, az, hogy a szélsőjobb metaforáit és szimbólumait is be kellett csatornázniuk – ami további erőforrást igényelt (az Árpád-sávos zászlókat leszámítva) –, komoly kérdéseket vet föl a hatalmi bizonytalanság terén.

Az azonban mindenképpen öröm, hogy Orbán Viktor kisimultan konstatálhatja a tömegek belé vetett bizalmát. Így az ő szempontjából ez az ország továbbra is sikeres pszichodráma-csoportnak tekinthető.

Már csak az kell, hogy a maradék kilencmillió-nyolcszázezernek is azzá váljon.