El kell döntenünk végre ezt-azt.
Például hogy demokrácia legyen vagy neoliberális globalizáció?
Három, látszólag független hír.
a) Görögországban az eddigi, a rendőri brutalitás miatt hónapok óta folyó zavargások új színt öltöttek a megszorítások elleni megmozdulások által.
b) Lemondott Gordon Brown, a blairiánus utód miniszterelnök.
c) Komoly ellenállást váltott ki a KDNP a vasárnapi nyitva tartás szigorításával kapcsolatos fölvetése.
a) A görögök már régóta „nem szeretnek dolgozni”, csapja össze riadtan és kétségbe esve kacsóit Tóta W. és néhány másik szociopata. A „koraszülött jóléti állam” bélyegét hordozza Hellász magán, mivel a nemzeti összterméke „nem fedezi a költekezését”. Igaz, az állam a GDP-jének óriási részét költi fegyverekre – hogy „ne maradjon le” Törökországgal szemben, így hízlalva a fegyvergyárak és -kereskedők jövedelmét -; igaz, a görög csatlakozás az euróövezethez olyan számviteli trükkökkel sikerült, amiknek kamatát most néhány milliárdos – jobbára görög (éljen a nemzeti tőke!) - kapitalista fölözi le, akik jelentős részben a politikai elitnek is tagjai, megterhelve az adófizetőket (hát igen, vannak vesztesek és vannak nyertesek, mit tegyünk, olyan ez, mint a természeti csapás, ugye, ez bizonyára a legkevésbé sem egyszerű büntetőjogi ügy, ahhoz túlzottan szofisztikált az elkövetési mód, és az elkövetők is túl fontos emberek); igaz, a helyi „koraszülött népjóléti rendszer” szépségeinek képét némileg finomítja, vagyis rontja, hogy nem csupán az átlagos, vásárlóerő-paritáson alapuló életminőségük messze alacsonyabb az Unió többi régi államánál, de a gazdasági-társadalmi különbségek is a legnagyobbak (talán Dél-Olaszországot, Romániát, Bulgáriát, Észtországot leszámítva) az országukban (akinek tetszik: durván szétnyílt a szociális olló). A maffiotikus gazdasági elit a politikaival erős átfedésben nagyot kaszál a fegyverkezésből, a kreatív államháztartási adatokból (megközelítőleg úgy leírható a dolog, hogy „privatizálták” a hiányt, majd a „vevőktől” óriási kamatokat fizetve vett azt vissza az állam), és bár a nagy köztisztviselői és közalkalmazotti rétegek számos juttatása is csak a magasabb pozícióban lévő kevesek számára ad bőséges megélhetést, a többiek igen szerény életszínvonalba szorultak, ez jó közgazdásznak nem tényező. Aki pedig tüntetni mer a kiküzdött juttatások megőrzése érdekében, annak van esélye egy kis rendőri ütlegre. Az államháztartás rendbetétele – persze a szociális szféra terhére, vagyonadó, luxustermékek megnövelt forgalmi adója szóba sem kerül! - ugyanis mindenekelőtt elsősorban mégiscsak tőkés, és csak másodsorban demokratikus érdek.
b) Az „új baloldal” egyik zászlóvivőjének pártja is bukott. Nem sokkal, de vesztett, mert vele nincs meg a többség. Az alternatívái konzervatív vagy liberális demokrata pártok (esetleg posztfasiszták, de azok most még nem kellenek), és a ködös Albionban nem nagy az esély, hogy az esetleges munkástüntetéseket szétverjék: azon már túl vagyunk. A Vaslady szétverte már a bányászokat, hagyta már pusztulni az éhségsztrájkoló szakszervezeti vezetőket, mindenki tudja már, hol van a helye. Ott már győzött a haladó tőkés rendszer, amit időnként választásokkal legitimálnak.
c) A KDNP fölvetette, hogy a tőke javára billenő aszimmetrikus érdekérvényesítési képesség miatt kiszolgáltatott munkavállalói rétegek kiszipolyozásának megakadályozását – ahogy általában egy modern államban természetes volna: kiegyensúlyozó szerepet vállalva magára imigyen a demokratikus felhatalmazású hatalom a gyengébbek védelmében – a vasárnapi nyitva tartással némileg kíséreljék meg. Több tőkés csoport hördült föl, még Demján Dologház Sándor is hallatta halkan rezgő, megfontolt és társadalomjobbító szavát a kérdéssel kapcsolatban, ő sem helyeselte az ötletet, hisz mi lesz akkor a profittal?!
A dolog egyszerű: a piacokat és a pénzügyi szabályozókat liberalizálni kénytelen államok a globális tőkés érdekérvényesítéssel szemben kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek („ha nem adsz nekem teret és támogatást, megyek máshová”). Liberalizálnak, de eközben nem hangolják össze (európai szinten sem!) az adó- és járulékpolitikájukat, nem egységesítik a munkajogot, igen különbözőnek hagyják meg a fogyasztóvédelmet, és persze a versenyjogban is akadnak még különbségek.
Persze ez egyre nehezebben megy a demokratikus rendszerek kulisszái közt. A szép Silvio Berliscolini már megoldotta a média- és tőkeháttérrel, monsieur Sarkozy de Canailier sem volt rest, és kihasználta az V. Köztársaság intézményi hézagait, Görögországban meg már évtizedek óta erős lokális sajátosságokkal működik a demokratikus rendszer. És ez még csak a kisebbik gond.
Az Európai Unió - a kevesek egyike, amelyik az állampolgári részvételt elveiben támogató hatalmi rend - intézményrendszere az a felépítmény, amelyik, ha csatlakozó országé volna, nem felelne meg a belépésnek – román, bolgár, görög, olasz szinteken sem. Azaz hiába kerülne föderatív jogkörbe a jogalkotás, ha annyira sem demokratikus, mint amennyire megköveteli tagjaitól. Nem felel meg a saját kritériumainak! Előbb-utóbb ugyanakkor a döntések valamiféle föderatív szinten dőlnek majd el szükségszerűen – már most is nagyobb részt így van -, mivel a tőkének, amely alapvetően létrehívta ezt a struktúrát, ezt diktálja az érdeke. Már a bolognai folyamat is mutatja: a cégeknek jól képzett szakbarbárok tömegére van szükség, a túlképzés csak a kevesek kiváltsága maradhat. Azok is mindinkább a jó szituációban lévő rétegekből kerülnek majd ki, hisz nem csupán a több éves önfenntartás gondját kell megoldani, de a tanulmányok finanszírozását, a tandíjat is, és a kulturális igényhez szükséges infrastruktúra – családi indíttatás, megfelelő alapfokú képzés, stb. - sem elérhető egykönnyen már ma sem az elnyomott régiókban, csoportokban.
És lassan teher lesz a kapitalizmus számára a demokrácia is így: egyre bonyolultabb az érték- és érdekcsoportok elámítása a szavazással legitimálódás érdekében.
Minek az a sok nyűg? Hogy megint le kelljen verni az érdekartikulációból, önreprezentációból kiszorított tömegeket a legközelebbi banlieue-zavargások, roma-éhséglázadások, rendőrterror-ellenes mozgalmak alkalmával, miközben az épebb érzékű polgároknak még magyarázkodni is kell, vagy győzködni őket a csőcselék elvetemültségéről? Esetleg hallgatni a prezidenciális rendszer ellen ágálók, a belügyet a titkosszolgálatoktól elválasztani akarók sirámait?
Lassan fölösleges. A tömegek kényelmére lehet apellálni.
Jöjjön az elavult rendszerek nyomába a progresszió. Főként a gazdasági.
Persze van egy-két épületes előkép.
Mint mondjuk Kína.
