Új alkotmány – pardon! Alaptörvény –, új jogok, komoly kötelezettségek. A szociális jogok léha sóhajként, óhaj gyanánt kerülnek majd kodifikálásra, mostantól semmi nem biztosítja majd betarthatóságukat.
Az első lépések megtörtek abban az irányban, hogy a társadalmi igazságosságot a jogkörnyezet garantálja. Először a közszféra dolgozóinak indoklás nélküli elbocsátása és végkielégítési jogosultságuktól megfosztott státusza – no meg a visszamenőleges hatályú jogosultság-visszafizetési kötelezettség – lépett törvényerőre. (Hogy a visszamenőleges hatály milyen romboló erejű, elég, ha arra gondolunk, mondjuk valamely polgári szerződésünket, pl. ingatlanvásárlásunkat alapozó jogszabály ilyetén módosítása milyen következményekkel járhat.) Aztán jött a lineáris, azaz egykulcsos adó a progresszív, azaz a kisebb jövedelműeket kisebb adóval terhelő rendszerrel szemben. Most pedig már készül az új, „rugalmas” munkaügyi szabályozás. Ami azt jelenti, hogy könnyen, minden komolyabb anyagi és jogi gát nélkül elbocsáthatóvá teszik a munkavállalókat.
A köztisztviselők jogainak megnyirbálását tétlenül, talán enyhe kárörömmel szemlélte az ország zöme. Most majd legalább jól megizzadnak a mi pénzünkből eltartottak – gondolták sokan. Igaz, a köztisztviselőknek a „reálgazdaság” munkaerő-piacával szemben egyetlen előnye volt: a kiszámítható, stabil státusz. Ennek volt betudható, hogy a szakmájukat jó színvonalon művelő jogászok, közgazdászok, mérnökök, szociológusok, humántudomány-értők is voltak – nem is csekély arányban – a közösségi rendszerek fenntartói közt. Talán a Kiegyezés óta leginkább a pontosan működő közigazgatásnak betudhatóan maradt viszonylag élhető ez az állam.
Ezt persze sikeresen rúgták szét. (Jól látható a döntések előkészítésétől a törvények kapkodó benyújtásán és módosításán, az alkotmánymódosítások sietős korrigálási kényszerén át a KEHI helyesírási és stilisztikai melléfogásaiig, mi lett ebből.) De az Istenadta nem morajlott föl az alapvető jogállami normák áthágása miatt, sőt itt-ott szórványos tetszésnyilvánítás, taps is hallható volt a „karakán” munkajog-nyirbálás következtében. Kevesen érzékelték, hogy maholnap épp ők maguk következnek sorra.
Pedig ez – most már tudjuk – csak kísérlet volt. A munkavállalók jogainak teljes körű eltörlésére tett előkészületi lépés. Most jön az, hogy a „munkaerő-piaci” „rugalmasság” kiterjed mindenkire. Hogy mostantól a jog nem védi a rászorulókat. Hogy mostantól akkor és úgy rúgják ki azt, aki nem hajlandó mondjuk „önként” ingyen túlórázni, heti negyven helyett heti ötvenhat órát dolgozni, ahogyan akarják.
De az utca csöndes. Nincs tele szakszervezeti tüntetésekkel (bár egy talán lesz áprilisban), sztrájkolókkal és a sztrájkolók mellett egyetértést kifejező tömegekkel, munkanélküli demonstrálókkal, nyomorgókkal. Nem merik artikulálni alapérdekeiket, hisz emlékeznek rá, mi volt a társadalom reakciója a köztisztviselőkkel szemben. Abban az országban, ahol az egymás iránti szolidaritás, az egymásért vállalt felelősség, az egymás érdekében folytatott tevékenység legminimálisabb jele sincs meg, ellenben a káröröm mások nyomorúságán széles körben elterjedt, ez érthető is.
Az oktatást láthatóan egyre kevesebben érhetik el megfelelő szinten. Holott egy ekkora ország legföljebb a kulturális és szellemi tőkéjével lehet jelentős kis állam. És persze a mindennapok boldogulása is csak akképp képzelhető el az egyes emberek szintjén, hogy minél többeket minél inkább rávezetünk az elsajátítás képességének fontosságához, igényéhez. De nem! Pártunk és kormányunk inkább „rugalmasítja a munkaerő-piacot”, ami azt jelenti, hogy aki a rabszolgamunkások közt lázongani mer, azt éhbérétől is megfosztják – és persze a megerősített rendőrség az ilyet azonnal meg is dorgálja. (Vajon nem a közveszélyes munkakerülés [kmk] ismételt bevezetését célozza az alkotmánytervezet idevonatkozó része?)
A legutóbbi kormányzat sok év plusz munkát adott azoknak, aki élhetőbbé akarják tenni ezt az országot. Sok év plusz munkát a bután halogató neoliberális gazdaságpolitikájával, amit lagymatag, nem túl neokon, de nem is különösebben progresszív társadalompolitikával ötvözött. Ez a rezsim ezt megtoldja most néhány évtizeddel. Olyan állameszme lebeg lelki szemeik előtt, amelyben aki nem viszi valamire, az annyit is ér, túrni és kaparni a kizárólagos kötelesség és érték, aki pedig nem képes vagy nem akar ebbe a rendszerbe állni, az kriminalizálódik, vagy legalábbis alávetettje lesz az állami szerveknek és a tőkének.
Volt választásunk: egy szolidáris, tudást halmozó, egymást megértő, ha meg nem is mindig becsülő, az ismeret igényét bőkezűen (nem, nem pazarlóan: a pazarlás az, ha a tehetség kibontakozásának lehetőségét sem teremtjük meg!) támogató, az önállóságot és kezdeményezést éppúgy, mint az elesetteket fölkaroló rendszer, és egy alávetettekből és uralmon lévőkből, a kettőt élesen elválasztó vonal két oldalán kínlódó társadalom közül választhattunk. Ha úgy tetszik, eldönthettük, hogy Ausztria vagy Ukrajna legyen-e belőlünk az elkövetkezendő évtizedekre.
A kétharmad láthatóan segített a döntésben. Jobbágyok és urak államához segített.
Werbőczy szelleme (ah, történeti alkotmány!) megállt fölöttünk. A harmadik jobbágyság maradandóan vésődik ránk. Mint ha nem is alkotmányba, hanem kőbe faragták volna.
