Werbőczy Istvánnak az ő Tripartituma volt a legutóbbi efféle, az adott közállapotokat közjogilag is konzerváló, hosszú távú normaszöveg, amit most ránk eresztett a kétharmad. Akkor a Dózsa-féle „parasztháború” tanulságainak figyelmen kívül hagyásával, mélyen „tősgyökös”, rendes, rendi, magyarosan mélabús jogkorlátozásba züllött a nemzet. Hatálya nyomokban a második világháború végéig élt.
Valami ilyesmi történt most is. Az erőforrások fölötti rendelkezés privilegizált voltát, az állampolgári ellenőrzés garanciáitól megfosztott állampolgárok kötelezettséghez kötött jogait próbálják kőbe vésni. Ha itt egy jól működő, polgári öntudatban tobzódó, a részvételt és a társadalmi diskurzus formáit és agóráit jól karban tartó társadalom működne, legföljebb meghőkölne az egyszeri honpolgár, aztán vállvonogatva tenné tovább, amit kell. De nálunk az évezredes szolgai, jobbágyi mentalitást nem váltotta föl egy letisztult, az alattvalói mentalitásból kilépő, érték- és érdekartikulációra képes közösség. A szociokulturális térkép átrajzolódására nem is volt idő: hol Horthy Őfőméltósága, hol Kádár elvtárs, mindenki apja volt a védnök, a végső bizonyosság, hogy a Felettes Hatóság végső soron jóságos, nekünk magunknak a békés, reménykedő passzivitás, az alávetettség és megtűrtség, a szabadság néha föl-fölbukkanó kis körein belüli méltóság elegendő biztonságot adjon. Igaz, a múlt század közepén előbb a zsidók, aztán a németek egy röpke néhány évre kiszorultak ez alól a kegyelmi és kegyelmes védnökség alól, de szerencsére a barna hajúak és a szemüvegesek eddig nem szenvedtek el üldöztetést – és akkor biztosan soha nem is fognak, ugye, gondolja az egyszeri ember...
Mostantól nincs komolyan vehető garancia arra, hogy ha méltánytalanság ér, az ellen a köz ingerküszöbét elérő módon és intézményes szervezeteken keresztül protestálhatunk, fölléphetünk. Mostantól nincs elfogadható biztosíték arra, hogy az erőforrások fölötti rendelkezés legalább akkor átszerveződik, ha az erre vonatkozó igény már elkezdi szétfeszíteni országunkat. Nem csak akkor ül halkan és reményvesztetten majd a honpolgár, ha huszadmagával nehezen él vallási vagy szexuális preferenciáinak, meggyőződésének megfelelő életvitelt, hanem akkor is, ha négymillimomod magával minden esélytől megfosztják a társadalom életébe szólástól.
Persze, lesz továbbra is négyévente szabad, titkos és általános választás, de a döntés meghozásához elengedhetetlen feltételek rendszere hiányzik. Az információhoz jutás esélye aszimmetrikussá vált (kíváncsi vagyok, aki csak a Kossuth Rádió és a Királyi TV adásait hallhatja-láthatja, elhiszi-e, hogy nem ő egyedül érzi őrületnek, ami itt van), közös dolgaink megbeszélésélnek terei beszűkültek, a társadalmi kérdésekre fordított energiák csökkenése várható, a gazdasági kiszolgáltatottság a megrendszabályozott magánszférán keresztül is a hatalmon lévőket szolgálja.
Vazallusok és jobbágyok országát építi ez az alkotmány. A harmadik jobbágyság de facto megkezdődött. Nem, nem a karvalytőke taszított bele. Mint oly sokszor vérzivataros századaink folyamán, ismét a turultőke (hatalmi, kulturális, gazdaság tőke) őrzi jussait velünk szemben.
Kötelességek és félelmek kötelékeit szabadítja ránk az új alaptörvény. Akkor is, ha holnap, holnapután, egy előrehozott 2012-es vagy egy rendes, 2014-es választáson leváltjuk a mostani pártot (pártokat – hehe!). Az elit pártfüggetlenül és kiműthetetlenül az állam szerkezetébe építette magát - és egyedül csak magát. (És tudjuk: a várható új választási törvény az újabb kétharmadot, az ezt megváltoztató parlamenti összetételt szinte lehetetlenné teszi. Tudjuk, hisz a legilletékesebb elvtárs nyilatkozott így.) Aki vazallusi kötelmeit az urak számára elfogadhatóan végzi, az hűbéri jutalmára számíthat (ki is mostanság a Magyar Televízió hírigazgatója, ki hírtanácsadó az egyik kereskedelmi televízióban?), aki rebellis, lázadó, az uralom ellen tesz, komoly kényelmetlenségekkel számolhat majd (hisz az adózás éppoly fegyver, mint a Dózsa-felkelés parasztjaival szemben volt, a visszamenőleges hatályú törvénykezés épp annyira fenyeget, mint Zsigmond idején...).
A választások már csak formalitásnak tűnnek. A részvétel, a döntés saját közös életünkről egyre nehezebbé válik.
A hűbéri alkotmány rövidesen hatályba lép. Minden idők egyik leglojálisabb köztársasági elnöke aligha inog meg - hisz nem is nagyon érti ezt az egész nagy cécót.
Nincs mentség, nincs mentsvár. És most talán majd megtanuljuk: sosincs megbízható autoritás, a jó király sem örökké jó. Csak az együttes, folyamatos hatalomgyakorlás ad esélyt.
De ennek lehetőségéért most majd meg kell küzdenünk.
Ui.: Tudom, hogy a hűbériség és a feudalizmus nem azonos fogalmak. A cím azon nemzedékek olvasási értelmezésének könnyítését szolgálja, akik még a régi, kissé bugyuta terminológiákban tanulták a történelmet.
