Reágáló

A 98%-os adó megint egy rusnya öngól a hatalmon lévőknek. De ez kevéssé lenne gond, ha számos munkás élet jutalmát nem érintené. Ám a böcsületes köztisztviselőket is megsarcolja.
Jó példa a mostani kormányzópártokat nemrég még rajongó orvos házaspár esete, akik egy élet munkája után – köztisztviselőként – nyugállományba vonultak, a csekély addigi keresetük és a hosszú munkaviszonyuk alapján pedig megkapták a törvényes juttatásukat. Aztán annak nagy részét – miután már elkezdték befektetni ingatlanba, meg végre elmentek egy-két hétre külföldre egy útra – visszaköveteli a kormány. Mit mondjak: nem tartott sokáig eddigi pártpreferenciájuk!
A „pofátlan végkielégítések” ellen persze helyes föllépni, amikor a köz pénzéből osztják vazallusaiknak a mindenkori hatalmon lévők. Csak hát erre nem az a mód, hogy mindenkitől egyaránt elvesszük a bizonyos összeg fölötti végkielégítések majd' egészét, hanem hogy azoktól visszapereli a munkáltató (vagy akár más, lásd lent), akik nem dolgoztak meg érte.
A 98%-os adóval nem csak az a baj, hogy ellehetetleníti számosak eltervezett életstratégiáját. Ez sem nélkülözhető szempont – a köztisztviselői és közalkalmazotti munkaviszony szinte kizárólagos előnye a versenyszférával szemben a kiszámítható, biztos munkakörnyezet (nesze neked, biztonság: most könnyítik meg az új munkajoggal az elbocsátást is!) –, de akad itt egy mellékszál is. Ha a törvény a pofátlan végkielégítéseket megadóztatja, avval egyben jogi legitimációt is biztosít rájuk. Mivel csak legális jövedelem után lehet adózni, ez a törvény legalizálja, jogilag legitimálja a valójában jogilag sem legitim kifizetéseket.
Pedig lehetne másként is. A polgári jog ismeri a jó erkölcsbe ütköző szerződés fogalmát. És a polgári jog a munkajoggal szemben mint anyajog számontartható, ami azt jelenti, hogy a munkajogban a polgári jog alapkritériumai érvényesülnek... (Az ugyan komoly jogfilozófiai vita előtt nyitja majd meg a teret, hogy az anyajog hogyan és mennyiben vonatkozik a munkajogra, de az alapvető logikája mindenképp vonatkoztatható rá!) Tehát egyrészt a mindenkori munkáltató visszaperelheti a végkielégítések jó erkölcsbe ütköző részét, másrészt egy jól, valóban a demokratikus elvek mentén  működő államban a közérdek sérelme alapján (hisz adóforintjainkat osztották le a szervienseiknek!) elvileg minden magyar állampolgár vagy magyar jogi személy kezdeményezheti ezt. (Pl. az ügyészség is, ha kicsit talpraesettebb... bár nekik mást is jó volna vizsgálniuk...)
De persze ez nem egy jól és a törvény szellemében működő állam, belátom. Ezért is értem – ha nem is osztom, mivel a jelenlegi szabályozás elégséges voltára nem hívja föl kellő eréllyel a figyelmet – az egyik parlamenti párt törvényjavaslatát, amely egyértelműsíti a helyzetet. Munkajogi garanciákat kíván kialakítani annak érdekében, hogy pl. Sz.-né Sz. Eleonóra és más, szerencsés csillagzat alatt született polgártársaink kényszerüljenek az egyszerű halandókhoz hasonló kedvezményekben részesülni közös pénzünkből. És hogy az egyszerű halandók azért mégis kapják meg a jog szerint nekik járó illetményüket, végkielégítésüket – ha az nagy összeg, akkor is.
És persze arra is jó egy tiszta szabályozás – a visszamenőleges hatály kizárása mellett –, hogy ne legalizálja a törvény a valójában, a törvény szelleme szerint illegálisan kifizetett összegeket.
Abban bízhatunk azért, hogy az AB a most keresztülvert – immáron harmadik – Lázár-törvényt annak alapján, hogy adózni csak legális jövedelem alapján lehet, ismét elkaszálja majd... bár a kormánytöbbség időnként pofátlanabb némelyik végkielégítésnél is: esetleg föloszlatják az Alkotmánybíróságot emiatt...