Kína megérkezett. Idelökött egymilliárd eurónyi hitelt (mostani árfolyamon kb. 280 milliárd forintnyit, a teljes államadósság-állomány néhány százalékát, némi aprópénzt), megvett ezt-azt a stratégiai ágazatokon belül, meg megígérte, hogy közelebbről meg nem határozott mennyiségű állampapírt is fölvásárol. Cserébe kapja, hogy Magyarország Kína európai depója és logisztikai kiindulópontja lehet.
Ne legyenek hiú ábrándjaink! Kiindulópont leszünk, nem végcél. A magyar infrastrukturális háttér, a magyar logisztikai erő legföljebb arra jó, hogy a Világ Közepének trójai falovává váljunk az Unió kebelén. Arra, hogy innét indulva terjeszkedjen tovább. Ez két-három év tőkebeáramlást jelenthet legföljebb – ha nagyon fölkészült és alapos szerződéseket kötünk megfontolt szabályozókkal körbebástyázva. Aztán? Aztán már nem leszünk érdekesek.
Eközben az új munka törvénykönyve és az új, OÉT-mentes munkaügyi szabályozások rendszere is készül. A munkaerő-piac „rugalmasabbá tétele” és a munkavállalói érdek-képviseleti szervezetek (a szakszervezetek – és alapvetően az üzemi tanácsok is idesorolhatóak) jogainak szűkítése körvonalazódik. Az OÉT-et kiváltani hivatott új, konzuétációs (tehát nem érdekegyeztető!) intézmény, az NGTT alapvetően a klasszikus korporatív (igen, az olasz fasiszta) és a neokorporatív rendszerek sajátos elegyének tűnik. A munkáltatók és a munkavállalók érdekegyeztetése helyett külön-külön az egyházak, a „civil szervezetek” (persze nem a tágan értettek, ebbe a kormány szerint nem beleértendők sem a szakszervezetek, sem a pártok, sem az egyházak, sem a spontán, nem bejegyzett mozgalmak), a munkáltatók, a munkavállalók, a határon túliak szervezetei fognak majd a kormány felügyelete alatt vitatkozgatni a munka dolgairól a munkáltatókkal és a munkavállalókkal. Tereferélnek majd erről-arról. A nemzet egésze egységesen fog működni, bár kétségtelen, hogy a szakmai kollégiumok kötelező rendszere még nem alakult ki – azt a törvényjavaslatot talán jövőre nyújtja be valamelyik polihisztor kormánypárti képviselő.
A nyugdíjrendszer közben kezd hasonulni lassan a kínaira (ahol nincs ilyen), a munkavállalói jogok már hasonultak is. Ideális terep lesz ez a keleti tőkének, különös tekintettel arra, hogy a bérrendszer is közelít az ottanihoz, meg persze a nagy tömegű, az állam rendelkezésére álló munkás is meglesz a közmunkaprogramok ideájának megvalósítása által. A nemzeti együttműködés nemzeti munkatáborainak hálózata kiépülőben. Csak csöndben érdemes megjegyezni, hogy az állami munkaerő-birtoklásnak és -kölcsönzésnek nemes hagyományait a történelem lapjain fölfedezhetjük a krasznojarszki nagy szovjet építkezésekben az ötvenes években éppúgy, mint a harmincas évek közepétől a Német Birodalom különböző munkatáboraiban – pl. a Krupp Művek nagyberuházásaiban. Meg persze Kínában – a mai napig is. Igaz, az ottani munkások még nem kaptak és kapnak bért és leginkább politikai, időnként büntetőjogi okokból, nem pedig szociális-gazdasági helyzetük miatt vehettek és vehetnek részt a nemzet/nemzetköziség fölvirágoztatásában. A civilizációs fejlődés tehát tagadhatatlan. Bár a büntetőjogi aspektusok – tekintettel a politikusbűnözéssel szembeni engesztelhetetlen, állhatatos és elszánt küzdelemre, valamint a büntetőjog kedélyes farigcsálásának kormánypárti hajlamára – még fölvetülhetnek.
A szabadságjogokat meg azért ésszerű keretek közé szorítjuk errefelé már évek óta. Ez is nyilván a Kína-konvergencia része.
Szóval Kína megérkezett. Nem csak gazdaságilag.
De a társadalmi feszültség kirobbanását kibírja majd ez?
Mert már nem maradt szelep.
Ui.: A blog szerzője készséggel elismeri, hogy tévedett. Nem volt eredménytelen a világ közép távon várhatóan egyetlen nagyhatalmával (India még várat magára) a folyamatos tárgyalás. PR-eredményt és talán rövid távú gazdasági hasznot is hozott. De mi lesz utána?