Banlieue-lázadások két rendőrök kergette betelepült-leszármazott halála miatt, 2005, görög zendülés Alexis Grigoropoulos rendőrgolyók általi véletlen halála miatt, 2008. Aztán egy reménykeltő sóhaj: 2011: a madridi Nap tér alterglob nagy részvételi forradalma (azóta lezárta a rendőrség a teret). És mos London és más brit városok: amorf lázongás ismét a külső negyedekből indulva.
1999: Seattle, 2000: Prága, 2001: Genova. Az anarchisták és a kormányzati provokátorok tevékenysége ellenére egy lassan kibontakozó – alapvetően – békés ellenállási mozgalom vált meghatározóvá minden nemzetközi politikai és gazdasági tanácskozáson. A követelések (Tobin-adó, új alapokon nyugvó gazdasági rend, megújuló demokratikus intézmények, a társadalmi és a környezeti externáliák megfizettetése az azokat kizsákmányolókkal, a harmadik világ bevonása a globális közösség fogyasztói részébe, fönntartható fogyasztás) olyannyira evidensek voltak, hogy a világ akkori egyetlen hatalmi pólusa, az Egyesült Államokban is csak komoly gazdasági és jogszabályi háttértámogatás tudta megakadályozni 1999-ben a – legalább részben – ilyen irányú elveket valló és ilyen terveket megfogalmazó Al Gore elnöki székbe ülését.
Aztán jött az ezredfordulós alterglob mozgalom erősödésének halála: 2001. szeptember 11. Úgy kellett a fönnálló rendszernek és a hozzákapcsolódó tőkének a terrortámadás, mint a Habsburgoknak a Zrínyit meggyilkoló vadkan: épp jókor jött. A terroristák elleni jogos háború mellett egyrészt háttérbe lehetett szorítani az új, kibontakozó mozgalom követeléseit, másrészt úgy lehetett tenni, mintha a terrorizmus elleni harc egyenlő volna a terroristák elleni háborúval, nem pedig épp az adott globális szerkezet volna az egyik fő felelőse a terrorizmus infrastruktúrájának: a kulturális és gazdasági szegénységnek, az információs szegregációnak, a globális és helyi hatalmi aszimmetriáknak, a tőkék oligopolizálásának.
A modern értelemben vett forradalom alapvetően polgári hagyomány. A tömegek inkább lázadnak, harcolnak. Az ezredforduló alapvetően polgári mozgalmait – amelyek szintén a depriváltak, társadalomból kiszorítottak, közösség szélére sodródottak, területileg, regionálisan megrekedtek és elnyomottak emancipációját tűzték ki célul – fölváltotta a proletalizálódott rétegek lázongása és dúlása. Talán evvel itt-ott rokon a moszlim terrorizmus is, amely egy részben- gazdaságilag, hatalmilag, kulturálisan – a globális rendszer, részben – kulturálisan – bizonyos iszlám rétegek önmaguk által kreált kirekesztődésére adott torz önreprezentációs válaszok, részt követelések a világból. Bár sokszor moszlim milliárdosok – időnként művelt – csoportjai pénzelik ezeket, a jelenség aligha lehetne több a breiviki döbbenet elszigetelt voltánál a terror infrastruktúrája – a tömeges mélyszegénység, a gyönge művelődés, a nagy lokális hatalmi és jogi egyensúlytalanság alapjai nélkül. Amit pedig sekélyes volna a helyi tradíciókra vagy a helyiek önkormányzásra alkalmatlan voltára fogni: a globális térben – de már a XX. századtól elmondhatjuk ezt – a lokális történések rendkívül intenzív interakcióban vannak a világ minden rezdülésére. (De – föltéve, de meg nem engedve – ha a helyiek alkalmatlansága az elsődleges ok, akkor is: nincs némi felelőssége a „civilizációt elvivő” kolonializmusnak abban, hogy egy organikusan változó társadalmi struktúra megtörésével, külső struktúrák rákényszerítésével ellehetetlenítette a helyi autonóm közösségek – pl. vallástól független – megszerveződését?)
Szóval az ezredforduló sajátos polgári emancipatórikus mozgalmainak WTC-ledőléstől (és W. Bush kemény, a liberális minimumot átlépő törvényeitől) befagyott tevékenységét az évtized közepére elkezdte fölváltani a kitaszítottak lázongása, a proletarizálódott zendülések sorozata. Az kétségtelenül előnye a fönnálló rendnek, hogy ezek a mozgalmak – résztvevőik kevésbé lévén a fogalmi rendszerek, kulturális tőke, ismeretek birtokában – amorfabb, céljuk is kevésbé megfogalmazott, és ha meg is fogalmazódik, akkor is az e mozgalmakhoz csapódó lecsúszó polgári rétegek reprezentálódnak leginkább e szövegekben és célokban (mivel nekik nagyobb – kulturális tőkéik révén – az érdekérvényesítési képességük a lázongókon belül; erről lásd még itt), így az eredeti célok – bármik is legyenek azok – kevésbé tudnak artikulálódni. Ez – az erőszakkal együtt – egyrészt az állampolgári csoportok közt hitelteleníti e lázongásokat, másrészt a magát a lázongó tömeget is szétforgácsolja. Mindez előnyös a fönnálló rend híveinek, mivel jóval könnyebb egy sarkozys csőcselékezés vagy a cameronos nincs mentségezés. Másrészt azonban – mivel a kapitalizmus mai formájának hosszú agóniája sokak nyomorát, még többek fogyasztásból kiszorulását eredményezi a globális hatalmi régiókban is, méghozzá anélkül, hogy egy alternatív – hogy ne a vérmesebb variációkat említsük, pl. a Gore vagy Soros által vázolt – új fogyasztói rendszert ajánlana a hatalmi elit, a proletarizálódott – és radikalizálódott – tömegek könnyen bővülhetnek a fönntartott fogyasztási rendből kiszoruló polgári rétegekkel is. A polgári és a deprivált rétegek forradalmi szövetsége pedig – mint a történelemből láthattuk oly sokszor – azt kevéssé tudja meghatározni, mit akar, de azt mindig könnyen beazonosítja, mit és kit nem. Általában komoly társadalmi veszteséggel megjelöli a régi rendet védők reprezentánsait – és nem kíméli őket.
Ellentétben a polgári – bourgeois – forradalmakkal. Azok jobbára békések és viszonylag pontosan tudják, mi az elvi végcél.
Megérte vajon az ezredforduló polgári mozgalmait lecserélnie a hatalomnak és a tőkének a mai – hol etnikai, hol vallási, hol sima fosztogatási köntösbe bújt – proletárlázadásokra?
És vajon itthon lesz, akinek föltűnik, hogy a mi fogyasztói zavargásunk éhséglázadás lesz?
