A Matolcsy-doktrína megbukott. Az adósság kinövekedésének elve egy globális recesszió közepén egy, a globális gazdaságnak igen kitett országban, Magyarországon nem bizonyult működőképesnek. Bár számos jel utalt erre, a kabinet és személyesen a miniszterelnök legutóbbi időkig kitartott a kinövekedés elve mellett.
A várható két százalék alatti növekedés messze elmarad a tervezett három százaléktól, ami komoly lyukat üt a költségvetésen. Ráadásul nagy törlesztések lesznek esedékesek a 2012-es évben. Kérdés, hogy a kormányzat hajlandó-e a további kiadáscsökkentés (azaz megszorítás) mellett a bevételek növelésére is. Hajlandó-e az egykulcsos adó bevezetésétől kiesett bevételek pótlására, vagy akár a progresszív adózás újbóli bevetésére. Kérdés, hajlandó-e új, vagyoni jellegű adók kivetésére.
A helyzet csapdákat rejt. A kormányfő erősen hozzákötötte magát a „kinövekedés-elmélethez” és a lineáris adórendszerhez. Komoly presztízsveszteség nélkül nehéz lesz a várhatóan szükségszerű fordulat megtétele. A kormányzati kommunikáció nyilván alapos erőfeszítéseket tesz, hogy ne ez kerüljön a figyelem középpontjába. De a következő ősz azt a veszélyt hordozza a számára, hogy ennél is kellemetlenebb kérdések jutnak reflektorfénybe.
Láthatóan komoly hatása lesz a megszorításoknak az oktatásra. Bár a hírek jobbára késlekedő tankönyvekről szólnak, az is megjelenik a médiában, hogy az iskolák államosítása egyben iskolák bezárását, pedagóguselbocsátásokat is jelent. Ugyanakkor az államosítás önmagában az oktatás területenkénti egyenletesebb színvonalát nem biztosítja.
A nagy társadalmi ellátórendszerek közül az egészségügyben is megjelennek a feszültségek. Nem csupán a rezidensek lábbal szavazása, de az épületek privatizálásának előkészítése és a forráskivonás is jelentős további várható érdekellentét-fokozódást és egyben színvonalcsökkenést előlegez.
A kiadási oldalon jelentős csökkenésekre számíthatunk. A hajléktalanellátás néhány milliárdos – a költségvetés néhány tized ezrelékét érintő – tételei is csorbulnak. Igaz, eközben azon pénznyelő rendszerek, amelyeket a keretszabályozókkal – a közbeszerzési törvénnyel, a transzparencia növelésével, állampolgári részvételi elvű ellenőrzőrendszerek kiépítésével – költséghatékonyabbá lehetne tenni, továbbra sem változnak. Mind az állami nagyvállalatok, mind a pártfinanszírozás, mind a pályázati kiírások szisztémája számos – a költségvetéssel összemérhető nagyságrendben kárt okozó – részletben maradt érintetlen.
A kormányzati kommunikáció láthatóan előkészíti a megszorításokat. Az azonban nem észlelhető, hogy eltökélte volna a bevételi oldal komoly mértékű növelését vagy a korrupcióra és hatékonyság-hiányra visszavezethető kiadások csökkentését.
Pedig ez eddig is sokba került.
És persze jó a a társadalom tűrőképességét is figyelembe venni.