Gyurbán Flektorok és Orcsány Virencek siralmas és szánalmas regnálásainak újratermelődését kell elkerülnünk. A tiszta lap is évek fáradtságos munkáját követeli majd. Ahhoz pedig, hogy ne termelje újra önmagát a rendszer, ennél jóval több kell.
Abban reménykedhetünk ugyan, hogy elkerülhető a végső, legalpáribb szcenárió, amelyben Orbán a Jobbik koalíciójára kényszerül, de mérget kár volna venni erre. Bár piszok nehéz hónapok várnak a legrosszabb forgatókönyv esetén mindnyájunkra – nem, nem csak a liberálisokra, a romákra vagy az értelmiségre, azokra is, akik a fűtésszámlával küszködnek ma, azokra is, akik egyszerűen vállalkozni kívánnak ezen a provincián és azokra is, akik munkaerejüket adják el a tőke szolgálatában –, az esetleges Jobbik-koalíciós jövő annyiban leegyszerűsíti a kérdést, hogy egyértelművé és pőrévé válik, ami ma még keveseknek az: a '89-ben megkezdett közjogi út nem reformálható tovább, újat kell megalapoznunk. Közösen.
Azok, akik intézményeink és a törvényes keretek lebontásában részt vállaltak eddig és részt vállalnak a továbbiakban, remélhetőleg tudják és érzik, hogy az új köztársaság első lépéseinek egyike az állampolgári életminőség lerombolása miatti felelősség fölvetése lesz. Az elszámoltatás. Nem csupán a szavazógép képviselőké – az övék is, tehát érdemes időben kilépniük a szolgálatból, hátha kisebb lesz az a számla, amivel a hatalom ma kézben tartja őket, mint az a kontó, amit szavazataik miatt kell majd fizetniük –, de mindazoké is, akik elvtelenül, haszon reményében, szürke jólétük, egzisztenciájuk érdekében vagy egyszerű fanatizmusból hajlandóak asszisztálni a köztársasági intézményrendszer megdöntésében a különböző régi és újonnan 
fölállított intézményekben (ügyészség, AB, médiahatóság, stb.), akik szellemi vagy mediális muníciót biztosítanak az alkotmányos puccshoz és akik gazdasági hátteret adnak és bővítenek az államrend megdöntése érdekében. Fontos tehát, hogy Orbán Viktor, Matolcsy György, Pintér Sándor, Lázár János, Gulyás Gergely, Kocsis Máté, Pálffy G. István, Nagy Gábor Tamás, Rónaszékiné Keresztes Mónika, Szájer József, Polt Péter, Szalay Annamária és Schmitt Pál mellett alaposan vizsgálják büntetőjog felelősségét a talpnyaloncoknak és a finanszírozóknak is. Így nem maradhat ki a sorból sem Simicska Lajos, sem Töröcskei István, sem Glattfelder Béla, sem Demján Sándor, sem Jutasi Zoltán, sem sem Giró-Szász András, sem Mráz Ágoston Sámuel, sem Pálinkás József, sem Seszták Ágnes – és a sor még hosszan sorolható. A demokratikus legitimációjú ügyészség vádjai alapján az esküdtbíróságnak kell majd ítéletet mondania fölöttük. Igazságosat. Nem bosszúállót. Mértéktartót, de nem elvtelent.
Ez a szimbolikus cezúra szükséges ahhoz, hogy a társadalom mint szövet újraszerveződhessen. Hogy ne a kontinuitáshoz fűződő félelmek, hanem a szabad állampolgárok gyülekezete talaján álljon az új közösségi rend.
A most kialakuló új úrbéri rendszer – amely a hiányzó legitim közösségi szervezeteket szorítja ki erőszakosan, a kolonizált közintézmények és a magánosított törvénykezés által – nem szervezheti újjá magát Orbán után. Ehhez szükség van arra, hogy a regresszív dichotóm pártpolitikai identitás (a bipoláris politikai-kulturális rendszer) újjászerveződését az új köztársaság megakadályozza, hogy a közösség agórái közjogilag támogatottan, az állampolgárok minél szélesebb rétegeit ezekbe bevonva működjenek, hogy az ellensúlyok rendszere minél inkább a közvetlenül választott tisztségviselők felé mozduljon el (közvetlenül választott főügyész, esküdtbírósági rendszer, egy új és jól szabályozott médiatanács közvetlen választása), hogy a média alapvető és eredeti céljával szembeni hatalmi-gazdasági kolonizáció esélye megszűnjék.
Az ellenzéki kerekasztalnak alapvető ezen elvek mentén kell szerveződnie. Azok, akik ma a – nem kevéssé szimpatikus és a mai mezőnyben kvalitásai alapján alighanem az elsők közt lévő – Bajnai visszatértét áhítják, ezt is szem előtt kell tartsák. Ami Bajnai Gordon programját illeti, ő láthatóan a III. Köztársaság visszaállítását tűzte ki célul – ami mellett a neoliberális-globalista gazdaság- és társadalompolitika elvei mentén kíván tenni. Ami a mai tendenciáknál kétségtelenül jobb valamivel – ha nem is sokkal –, ám a ma problémáinak újbóli kialakulásának esélyét bizonyosan magában hordozza.
Szükség van tehát majd a felelősök megnevezésére, akik a mai törvények alapján rászolgáltak, azoknak büntetőjogi felelősségre vonására. Szükség van az új keretek közös kialakítására. Szükség van a társadalmi mobilizációt segítő alrendszerek (oktatás, kulturális szféra, tehetséggondozás, szociális ellátórendszer, egészségügy) erős és hatékony hálójára. És szükség van – hogy némi forrást teremtsünk mindehhez – a közpénzek fölhasználásának átláthatóvá tételére, arra, hogy végre ne zártkörű részvénytársasági alap legyen a közpénz a hatalmasok kezében, az új köztársaság tisztségviselőinek folyamatos átvilágítására, minden kiadás tisztává tételére. (Nem csak a pártfinanszírozásról van itt szó. Az a legelső lépés, de hosszú sor következik utána.) Azokra a százmilliárdokra, amelyek ahelyett, hogy útjaink vagy iskoláink fejlesztésére szolgálnának, a hatalmi elit rokonainak, barátainak és maffiózóinak zsebeibe vándorolnak.
És persze szükség van mindehhez a hatalomtól minél függetlenebb, ugyanakkor minél átláthatóbb gazdasági rendszerű bűnüldözői szervezetre.
Meg a szándékra – mindnyájunk szándékára –, hogy élhető maradjon közös hazánk. Magunknak és mindenki másnak is.
Hosszú évek munkájára lesz szükség. A tettekben és a fejekben egyaránt.
