Hányszor átkozta Ady Tisza Istvánt és mindazt, amit képviselt! Hányszor írta le, hogy nemzetvesztő ez a korlátolt nemzetieskedés! Hányszor siratta a nemzetet, mert a tiszai szociálpolitika, nemzetiségi politika, a bután atavisztikus kulturális politika mindent szisztematikusan temetett maga alá, lassan emésztett el, ami még reményt hordozhatott a magyarságnak a XX. század elején!

Ma Tisza István szobrot kap a kormányzó erők egyik piszkos ügyektől hemzsegő odújában.

Az elmúlt hónapokban, amíg csöndes volt ez a blog, számos zajos esemény akadt szeretett provinciánkon. Az újságok jobbára Schmitt Plág jellemes lemondásáról értekeztek. Meg röviden arról, hogy szegény miniszterelnök urat már üldözik... Mostanság meg a másik zsebkukac plágiumgyanúja a hír. Közben mellékesen itt-ott beszámoltak másról is, de a fókuszban a látványos üresség bukása volt végig.

Pedig eközben igazán fontos események is történtek.

Esztergomban elbukott egy népszavazás. Ott, ahol az előző polgármester, a most többségi önkormányzati frakciót vezető úr tevékenységétől nem épp függetlenül a közszolgáltatások is akadoztak, és ahol egy népszavazással egyszerre lehetett volna rendezni a település költségvetését és elküldeni szimbolikusan az illető urat oda, ahová való, a választópolgárok nem jelentek meg kellő számban az urnák előtt. Érvénytelen lett a népszavazás.

Egy országos párt aláírásokat kezdett gyűjteni egy országos népszavazáshoz, amely kinyilváníthatta volna, hogy nem a vietnami gyermekmunkásokkal kíván versenyezni a magyar dolgozó, nem a mexikói éhbérért és kiszolgáltatottságban kíván munkát vállalni a magyar proletár, nem a ruandai oktatási színvonalat és tankötelezettségi korhatárt tekinti mérvadónak a magyar polgár. A kezdeményezés már a népszavazást kötelezővé teendő aláírásgyűjtésnél elbukott. Nem adták hozzá a nevüket elegen.

Egy államtitkár lemondott, mert véleménye szerint az oligarchák és maffiózók pártokon átívelő hálózata szerezte meg a magyar földeket, hogy aztán kiadja a jelenkor jobbágyainak megművelésre. És eddig nem szervezett emiatt tömegtüntetést az állampolgárok közösségének egyike sem. Jövő héten lesz az első efféle.

Az MTA kutatóintézeteit sorra rontják le. Bármilyenek is voltak ezek az intézetek, nem eltüntetni, hanem társadalmi szerepüket és hatékonyságukat egyidejűleg javítani kellene. Mert hosszabb távon egy társadalomnak nagy hasznot hozhatnak. De a kutatóintézetek agóniájáról egy fia szót is alig hallani a médiában.

A szavazók több mint felének nincs biztos pártválasztása. Az időközi választásokat sorra nyeri az a kormányzó párt, amelyiknek az intézkedései ellen indultak a népi kezdeményezések, amelyik miatt történt a lemondás.

Végleg a zsigerekbe égett az alattvalói mentalitás? Igaza volna Kertész Ákosnak, tényleg olyan mélyen gyökerezik köztünk a szolgalélek? Tényleg csak lózungokat tud ez az ország a szabadságról, de ha van esély tenni is érte, megfagy? Belénk ivódott a tehetetlenség és a cselédmentalitás, ami a néhány kegyúrnak, akik a hatalom és a pénz közelébe kerültek, kiszolgáltat egy egész társadalmat? Ilyen mélyen volna bennünk ez a kulturális kód – az impotens beletörődés? A szabadságvágy szólamokba fúló önigazolásán kívül semmit nem tesz ez a közösség önmagáért és egymásért? Van egyáltalán itt közösség? Negyvennyolc, tizennyolc, ötvenhat szelleme ennyire csak emlék?

Tisza István szobrának fölállításakor legföljebb néhány ballib tollnok enyhe fanyalgása hallatszott. Az elbukott népszavazás és a lemondott államtitkár okán még annyi sem. A mélyen meglévő lakájszellem nem lázadt az azt erősítő szimbolikus cselekedetek láttán: a Tormay Cécile utca, Wass Albert utca névadása, a Tisza István szobrának fölavatása ellen. A kulturkampf, amit látványosan megkezdtek, már kezdete előtt győzedelmeskedett.

Talán már késő, de még meg kellene próbálnunk választani.

Döntenünk kell!

Ady vagy Tisza István.

Szabad, gondolkodó, közös ügyeit kezébe vevő nemzet, vagy alattvalók gyülevész, tétlen, nemzetieskedőn hőbörgő hada.