2010-től új rendszer épül. Autoriter, tekintélyelvű, a kasztrendszert célzó formális demokrácia.
Ennek kialakulásáért mindnyájan felelősséggel tartozunk.
Felelősek, akik legyintettek, még inkább, akik ma is legyintenek a politika szóra, mondván, hogy úgysincs esély befolyásolni, hisz fölöttünk állók működtetik: az idioteszek, azaz a közügyekkel nem foglalkozók.
Felelősek, akik csak a nyelvi fordulatokra figyelve és csak szavazatukkal döntöttek és csak avval döntenek a közösség ügyeiről.
Felelősek, akik a kulturális, mélyen, évszázadosan beágyazott árkokból egymásra lőve, a „saját” oldal tetteire mindig fölmentést adva, a tetteket – de a szavakat is – figyelmen kívül hagyva identitást próbálnak csiholni maguknak valamely táborhoz tartozásból: a törzsi gondolkodású önbecsapók.
És persze komoly felelősségük van azoknak, akik a hungaro-mutyivilág élősködőiként azt a rendszert, amelyik az Orbán-rendszerhez vezetett évtizedek alatt szívós munkával, a maguk hasznára (pozíciókért, pénzért, hatalomért, kapcsolatokért) hagyták kiépülni vagy maguk is aktívan építették.
De akik közpolitikai szerepet vállalóknak fokozott a felőssége.
Elévülhetetlenek az érdemei annak a politikai elitnek, amelyik a köztársaság eszméjét hagyta – kicsinyes érdekei miatt – szétrothadni. Akár csak hiteltelen szavakkal, akár piszkos tettekkel, akár csak rosszul időzített hallgatással rombolva a közösség előtt a közösség ideáját.
Nem feledhetőek azok, akik embertársaik bármely csoportját verbálisan vagy ideológiai alapokon megpróbálják kiűzni az emberek csoportjából – legyenek bár a kiűzni vágyottak cigányok, hajléktalanok, zsidók, melegek, nők vagy nyugdíjasok. Amikor alacsonyabbrendűvé nyilvánítják vagy akként kezelik bármely embertársukat, a közösség és az ember mint egynemű lény hitelére rontanak. Ez megbocsáthatatlan akkor is, ha a szándék csak hanyag. Mert az attitüd akkor is náci.
Nem fölmenthetőek azok, akik e rendszert – buta kormányzásukkal – előkészítették.
Nem fölmenthetőek, akik e rendszer leválthatóságát identitás-féltésükkel, tisztaságuk óvásával, pátyolgatásával veszélyeztetik.
De legkevésbé fölmenthetőek, akik e rendszert végül fölépítették és üzemeltetik. Nem csak a rendszer névadója – hisz vannak egészségügyi okok, amik ma enyhítő körülménynek minősülnek. (Bár kérdés, hol a határ: mennyi nyomor és méltóság-tiprás menthető a lélek labilitásával.) De a legfőbb tettestársak felelőssége nem vitatható. Az alkotmányosság-tipróké, a nyomort terjesztőké, a munkajogot rablóké, a földeket oligarchizálóké, a médiát lenyúlóké, a reményt rablóké, az embereket kirekesztőké. Itt nem mentség, hogy parancsra tették: volt választása mindenkinek.
Nagy Imre, az MKP Adminisztratív Osztályának vezetője és egyéb pártfunkciók viselője a forradalom melletti kiállásával és az ebből következő halálával alighanem fölülírta addigi tetteit.
Vajon lesz-e olyan gazdasági, adminisztratív vagy tanácsadó háttérember, lesz-e olyan képviselő, főügyész, intézményvezető vagy titkosszolga, aki képes erre – vagy a történelem előtti elszámolása Péter Gáboréra fog végül mindüknek hajazni? És vajon a független bíróság előtt lesz-e kibúvó egy népfelséget megcsonkító rendszer kiépítése miatt?
Vagy húsz évig kell nagyon nyerniük és közben leverni minden forradalmat, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, vagy már most meg kell tenniük, amivel fölmentést kaphatnak!
Már nincs mentség!
