Új pártállami rendszer épült ki.

Ne tévesszen meg benünket, hogy többpártrendszer van! Az van Oroszországban is. És az volt a rendszerváltás előtti Lengyelországban és az NDK-ban is. Ez nem sokat jelent.

Akkor, ha egy országban minden intézmény, minden közösségi erőforrás, ami a versengő párterőktől függetlenül össztársadalmi feladatokat kell ellásson, egy párt és annak vezetői, üzletfelei és tettestársai érdekeit képviseli, csak őket szolgálja – a közösségi érdekekkel szemben is akár –, pártállami. Amelyikben a társadalomra valós hatás gyakorlása egy párthoz (meg a kis kalauzhal-pártjához) kötöttség a feltétele, ott a formális demokrácia minden kulisszája ellenére nincs modern értelemben vett demokratikus rendszer: pártállami rendszer van.

Amikor a közösségi erőforrások a szociális biztonságtól a tisztességes jogszolgáltatásig az állampárthoz fűződő viszonytól függenek (mert az ellenzék mutyiját joggal üldözik, de a kormányzó pártok maffiózó tevékenységét jogtalanul eltusolják), ott baj van. Ahol az információhoz jutás nem biztosított a tömegek számára (mert a közszolgálati média pártirányítású, a független médiát pedig pártszolgálatos katonák felügyelik és rendszabályozzák), ott az állampolgárok információs elnyomásban élnek. Ahol a befektetők pénzét (legyenek azok kisbefeketetők, nyugdíjpénztár-tagok vagy takarékszövetkezeti részvényesek) visszamenőleges törvényekkel újraoszthatják a saját üzlettársaiknak, ott holnap a polgárok lakása, autója, ingósága is veszélybe kerülhet. Ahol a független igazságszolgáltatást egy személyes kötődését nem is leplező állampárti aparátcsik felügyeletére bízzák, ott a jogállam esélye megszűnik. És ahol a bohózattá silányított választási rendszert előre is jól láthatóan olyan szabályozókkal és olyan finanszírozással foglalják törvénybe, ami szinte leválthatatlanná teszi a kormányt – de a rendszert majdnem biztosan megváltoztathatatlanná teszi –, ott a nép hatalmát végképp kivették a nép kezéből. Ezt, a monopolizált hatalmgyakorlást biztosítja be a népszavazás lehetőségének ellehetetlenítése.

Akik ezt a rendszert létrehozták, jól látják, hogy posztmodern társadalmakban nincs szükség fegyveres vagy erőszakszervezeti megfélemlítésre a korporatív rendszernek. Nincs szükség arra, hogy a tüntetőt megverje a rendőr az utcán. Elég, ha a médiában kínos kontextusba helyezi, esetleg egy idiótaként vagy pedofilként mutattatja be. Még ilyen blogbejegyzések is beleférnek. Úgyis elnyomja az állampárt zaja és a hozzáférés szűkössége. Esetleg, ha komoly ellenállási hálózat kialakítára képes vagy messzehangzó állampárti mutyikat tárnak fel, az adóhatóság – és persze a mindenkori munkáltató, amelyre az állampárt mindig tud nyomást gyakorolni – egzisztenciájában fenyegeti a feltárót. Ha minden kötél szakad, a pártállami nyomozóhatóság is nyomást gyakorolhat a veszélyes személyre vagy politikai szervezetre. A félelem egyre fortélyosabb és egyre megfoghatatlanabb. Az állampárt uralma pókhálóként szövi be a közösségi intézményeket.

Pártállami rendszerben élünk. Úgy tenni, mintha a demokratikus játékszabályoknak megfelelően lehetne most viselkedni, kollaboráció a rendszerrel. Ki kell mondani, hogy ez már nem modern demokrácia és bojkottálni kell az intézményeit. Nem szabad legitimálni a részvétellel.

A most kialakuló pártállami rendszer valójában az alkotmányos rend elleni támadás. És erőszakos, ha nem is fegyveres. Kívül kell maradni a rendszeren, alternatív hatalmi rendszereket kell létrehozni, hogy a bukása pillanatában is működjön az ország. Persze az utolsó esélyt megadva, hogy a kereteken belül is átfordítható még választások útján, nyilván a parlamenti választásokon részt kell venni. De az alkotmányos rend elleni erőszak büntetőjogi tényállása alapján számon kell kérni minden résztvevőt, aki a rendszert építette.

Nem elkövethető ugyanaz a hiba, ami a megelőző rendszerváltáskor.

Mert az a hiba sokat tett hozzá, hogy ismét pártállami rendszer jöjjön létre.

Ez a poszt nem Azerbajdzsánról szól.