Ahol a harc a legfőbb szervező, ott a félelem terjed. Ahol félelem van, ott elvész a szabadság. Ahol elvész a szabadság, elvész a saját életünk fölötti uralom. Az önrendelkezés. Ott alattvalókká, a hatalom kiszolgáltatott bábjaivá válik az állampolgár. És ahol az alattvalók és kegyelmesurak világa alakul ki, ott csak a hatalmasok döntésétől múlik, mit és mennyit vesznek el az alattvalóktól. Mit hagynak meg, és mit löknek vissza koncként.

És eldönthetik, mekkora szelete, morzsája az ország azoknak, akik tízmillióan mind teljes jogú tulajdonosai volnának.

Évek óta dúl a „szabadásgharc”. Mikor mitől, mindig találni újabb ürügyet. De mára szinte leplezetlenné vált, hogy a harc célja nem a szabadság, hanem az uralom.

A kevesek uralma a kiszolgáltatott tömegek fölött.

Ez a választás alig palástoltan korporatív. A szabályozói környezet, az erőforrások (sajtó, plakátok, a személyes adatokhoz férés, a tendenciózusan kialakított választási körzetek) egyenlőtlensége, a propaganda, az apparátus, a megtévesztő szereplők mind egy pártállami választást sejtetnek.

Persze, a pártoknak bojkottálnia kellett volna ezt.

De nem tették meg. Evvel legitimálták. A történelem majd ítéletet mond.

De a választóknak így nem maradt más, mint elmenni, és elleszélben is dönteni.

Félelem nélkül dönteni ott, ahol még nem vették el a választópolgároktól a döntést. Azon a néhány négyzetméternyi lefüggönyözött fülkében, ahol még jogos tulajdonosaiké, mindnyájunké maradt az ország.

Megmaradt a lehetőség méltósággal dönteni, hogy maradjon-e a harc, vagy legyen esély a szabadságra.

A félelem nélküli szabadságra.