2015. április 22. mérföldkő az ország történetében.

A vallási szegregáció önmagában is rejt csapdákat. Nem csak a felekezeti buszok elkülönítése vagy a felekezeti alapokon szerveződő egészségügy, esetleg a felekezeti bankügyintézés, de a felekezeti oktatás esetében is. Vagy talán az utóbbi esetben fokozottan. A kulturális csere tereinek beszűkülése társadalmi kockázatokkal járhat, így fontos, hogy a közösségi intézmények ennek kompenzálását lehetővé tegyék. De az egyházi iskolák működtetése önmagában még fenntartható. Persze csak ha nem vallási köntösbe bújtatott etnikai oktatási apartheid.

Az, hogy a Huszár-telep nyomorgó cigány nebulóinak és szüleiknek nem adnak esélyt a választásra, így szélsőséges szegregációt alakítanak ki a Kúria által jóváhagyott döntéssel, nem csak etnikai ügy volna. (Hogy a döntés jogelméletileg és alkotmányjogilag mennyire megalapozott, igen alapos vizsgálatot érdemelne.) Az egyre leszakadó, szociálisan ellehetetlenülő, kulturálisan kirekesztett rétegek bármelyikének integrált oktatásból kirekesztése nem a depriváció újratermelődését, hanem annak mértéktelenné tételét jelenti. Az, hogy a nyomort termeli újra – pontosabban fokozza, ha még fokozható – a szegregált oktatás, még enyhe állítás. A társadalmi nemlétbe taszították az ott élők gyermekeit a Kúria döntésével.

De a dolog eldőlt: a nyomor által deprivált rétegek társadalomfeszítő és közösségromboló hatásait végképp etnikai alapokra helyeztük a térségben. Pedig alapvetően más szocikulturális hatások eddig éppoly fontos szerepet játszottak, mint az etnikaiak – a többségi rasszista intézményi működés ellenére is.

A Kúria elítélte Magyarország legnagyobb kisebbségét és annak jövőjét. Halálos ítélet.

Győzött a balogi korlátolt ostobaság. És elveszett a remény egy élhető és tisztességes országra.