Azok a sunyi autoriter rendszerek, melyek kizárólag önmaguk újratermelését, az alternatívák elfojtását, a társadalmitőke-mobilitás megrekesztését célozzák – főként ha újrendies vonásokkal bírnak, így a társadalmi erőforrások folyamatos, hűség-elven történő privatizációján alapulnak – nem feltétlenül diktatúrák. Ennek ellenére igaz rájuk, hogy a közösségi javak (adók, információk, tulajdonok, törvényi lehetőségek, kulturális javak, titkosszolgálatok, természeti erőforrások, kommunikációs és bevett kulturális formák, nyelv, stb.) rendi-családi-osztály- és párttulajdonná tétele által ellehetetlenítik bármilyen jogfolytonos módon a leváltásukat, meghaladásukat.
A nyilvánosság jelenkori, minden hagyományos, kulturális hierarchizációt nélkülöző szerkezete a közösség számára a párbeszéd tereit (a diskurzivitás agóráját) a tőkéket uraló csoportok privilégiumává szűkítik. Ez a modern kapitalista államokban önmagában is komoly gond, de a korporatív-autoriter rendszerekben nem csupán az alapvető társadalmi szervezet és az erőforrások domináns elosztása dől el így, hanem a társadalmi-közösségi erőforrások kizárólagossága is meghatározott: a kulisszák alapján népképviseleti rendszer valójában már nem elsősorban, hanem kizárólag és visszacsatolás nélkül a politikai elit hatalmon lévő csoportja határozza meg a társadalmi mozgásokat, az erőforrásokhoz férő csoportok körét, az erőforrásokhoz férés feltételeit.
A technicizálódás és a globális struktúrák következtében az autoriter rendszer totalitásra törekvése kis eséllyel jár sikerrel. De a hatalmi rend megtartásához nincs is szüksége rá, hogy rés nélkül uralja a társadalmat. Azok a rések – ellenzéki média, a „szabadság kis körei”, „civil szervezetek”, magányos blogok –, amelyek kívül kerülnek hatósugarán, a jelentős intézményi és informális erőforrások révén periferizálhatóak.
Tisztázzuk: elnyomó rendszer nem csak az, amelyik a tüntető tömegbe lövet, az is az, amelyik korlátozza az információhoz jutást, a bűncselekmény gyanúja miatt feljelentőket fenyegeti jogtalan adatkezelés ürügyén, vagy a népszavazási kezdeményezést akadályozza!
Persze ahhoz, hogy az elnyomó autoriter rend letéteményesei bizonyosak lehessenek a dolgukban, a rések egymással folytatott párbeszédének hiánya is hozzásegíthet. Amíg pl. a maradék, rendszert nem szolgáló média nem képes súlyozottan – egymással konzultálva – témát választani, amíg (C. Zoltán politológus kedvéért) gumicsontokon rágódik, a társadalmi diskurzus megváltoztatására még a minimális esély sincs meg.
Mert nem M. Lőrinc nagygazda-útépítő-futballmogul-gázszerelő az érdekes (egy működő képviseleti rendszerben az volna, de itt vele törődni bűn: a média úgy tesz, mintha nem volna autoritere a rendszer)! Ma Magyarországon P. Péter legfőbb ügyész és a bűnpártolás egymáshoz fűződő viszonya a kérdés!
Az autoriter rendszereknek komoly segítője, ha a rendszerbe simulva, a rendszer fönntartására kialakított intézményeket (ügyészség, AB, köztársasági elnök, választások, NVI, rendőrség) elfogadva, azok igénybevételén keresztül kívánnak működni az ellenzéki pártok. Ez a pártok vezetőinek ugyan biztos megélhetést eredményez, ám végeredményben a rendszer fönntartásában segédkezik így az ellenzék. Egy autoriter, elnyomó rendszer esetén ugyanis a törvényes, legális eszközrendszer nem mutat kiutat a rendszerből – hisz épp a rendszer fenntartását szolgálják a törvények. Ez pedig a társadalmi tömegek reményét, alternatívakeresését veszi el.
Henry David Thoreau
