Ó, nem, arról szó sincs, hogy amit most kiépít a Fidesz, az diktatúra! Az messze nem ilyen!

A demokratikus intézményrendszer és a törvényi keretek változása semmiképp nem jelenti a demokrácia végét. A hatalmi ágak szétválasztása, a törvényhozás általános és titkos választásokkal legitimálása, a végrehajtó hatalom felelős volta, az igazságszolgáltatás rendszerének ettől különállása továbbra is biztos. A kétharmad jogi és társadalmi fölhatalmazást jelent akár alkotmánymódosításra is.

Igaz, a XX. században a gyakorlatban már mállani kezdtek ezek az elvek a legnemesb demokráciákban is, nemhogy észak-balkáni lángoktól öleltünkben. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom személyi átfedéseire (hogy a kormánytagok és haverjaik, üzletfeleik, tettestársaik gyakorta képviselők is) éppúgy utalhatunk, mint az igazságszolgáltatás törvényhozás által meghatározott anyagi kereteire (vagyis a bíróságok pénzét a Parlament határozza meg). Nincs miért szégyenkeznünk, a legjobb és legveretesebb népképviseleti családokban is előfordulnak dicstelen liezonok a hatalmi ágak szétválasztása terén!

Aztán itt vannak a fékek és ellensúlyok. Mondjuk a sajtó kontrollszerepe. Igaz, az már elég régóta nem működik, mert ha mondjuk Drazsé Tibor polihisztor-államférfiról megírják, hogy evvel a szervilitással sokkal dicsőbb és hitelesebb hivatásra és pályára lelhetett volna dúsgazdag családoknál szigorú szabályozású ruházatban szolgálatot teljesítő háztartási alkalmazottként, azt a több bársonyszékben is meggyőzően teljesítő kiválóság esetleg beperelné lelakájoztatás jogcímen. Továbbmegyek: ha a médiában megjelenne egy szar borról (mint már előtte sokszor) legjellemzőbb tulajdonságának kevéssé körülírt formája, akár még becsületsértési pört (rágalmazásnak indulna, de ez még a szar ítéletet hozó bíróságnak is túlzás volna) bukhatna a cikk írója.

Maradt tehát az állampolgári nyilvánosság (például a blogvilág) a politikum kontrolljául. Amíg el nem fogadja a jelenlegi kétharmad az új médiatörvényt. Ne irkálhasson a sok rühes civil csak úgy, akármit! Ideje, hogy megtudják, mit mondhatnak, mit nem!

Vagy itt van az egyik köztársasági intézmény, az Alkotmánybíróság. Vagy a másik, az Állami Számvevőszék. A kormány kénytelen elviselni, hogy ezek a vén f@szok beleugathatnak mindenbe, és akár még kontrollálhatják is a döntéseiket. Hát nem túlzás ez?!

Vagy egyből a köztársasági elnök. Jobb azt úgy választani, hogy kényelmes maradjon a végrehajtó hatalomnak a munkája. Ne akadékoskodjék itten mindenféle jogi, etikai és társadalmi megfontolásokkal! Esetleg később némi hatalmat majd átcsoportosíthatunk a kezébe.

Persze csak ha a miénk lesz.

És azok a beképzelt önkormányzatok is! 1990-ben helyi szinten maradt a személyi jövedelemadó 95%-a, mert azok az idealista elhajló parlamenti képviselők az első ciklusban úgy gondolták, hogy minél közelebb döntsenek az állampolgárokhoz az adóforintjaikról. De elmúltak már azok az idők! Majd az ország vezetői megmondják, mi jó neked, meg neked, meg neked! (Persze, tudom, azt mondják, minél központosítottabb az elosztás, annál kevesebben férnek a pénzhez, ami csökkentheti a korrupciót. De a korrupciót talán leginkább az átláthatóság és számonkérhetőség szorítja sarokba. Valamint az, ha az állampolgárok nagy arányban részt vesznek a döntésekben.)

Szóval nincs mitől tartani, a demokrácia megmarad. Lehet, hogy a közérdekű adatokhoz férés az új jogi keretek közt elvi lehetőséggé jegecesedik, előfordulhat, hogy az állampolgári részvétel a sajtó ellenőrző munkájában komoly jogi szankciókkal járhat, az sem elképzelhetetlen, hogy a média masszív rendszabályok vázán fog csüggeni, még az is megtörténhet, hogy a helyhatósági – és esetleg, ha bejött a módszer, akkor az országgyűlési – választásokon olyan szabályozók alakulnak a maguk spontaneitásában, amelyek lehetetlenné teszik bármely új, komoly támogatással bíró pártformáció megjelenését, előretörését... Igen, ez is lehet. De mégse kiáltsunk diktatúrát!

Nem csak azért ne, mert azok szokták ezt tenni, akik alig valamivel finomabban használtak hasonló hatalomtechnikai megoldásokat (tüntetőveretéstől robbantásvideó-bemutatóig), ha nem is intézményi testreszabással (így kevésbé láthatóan, mint a jelenlegi rezsim, ami a mostani, őszintébb módszert menti némileg), nem is csak azért, mert a sok megélhetési rettegő oly mértékben elhasználta ezt a fogalmat, mint Kóka János a szadeszt!

Hanem mert ez is ugyanaz a kapitalista demokrácia, ami volt. Amilyen Berluscolini és Sarkozleony államaiban is van.

Csak most nem a mamuttőkések plebszre támaszkodó hatalma jön, hanem a kismilliárdosok szikár, puritán jövője. Semmi nem változott a XIX. század óta.

Lesz itt még Kossuth-téri Tüntető, elfelejtett rendőri azonosító! Esetleg, ha már nagyon lázadoznak, leváltják a népet. Megmondják, ki a valódi állampolgár, ki a hangulatkeltő demagóg. (Mint az elmúlt nyolc évben.)

Meg aztán jön egy néma megszorítás. Csöndesebb, mint a legutóbbi.

Szóval komolyan írtam, hogy nem diktatúra jön!

De nem is az a gond.

Hanem a szabadság folyamatos szűkülése.