Témáimat az előző posztban megígértem, így adottak. Viszont ez most szárazabb lesz.

A szociálliberális, „baloldali” kormánynak súlyos adóssága volt a kilakoltatási kérdés. Nem mintha a Fidesz által meghosszabbított moratórium végleges megoldást jelentene, mindenesetre mindenképp becsülendő kezdeményezés. Bízzunk benne, hogy jövő év márciusáig a parlamenti többség rátalál a hosszabb távú, ugyanakkor hasonlóan humánus törvényi és végrehajtási formára, amellyel védik a depriválódó (kb. leszakadó) rétegeket.

A lakhatás ugyanis pillanatnyilag nem alapjog, az AB így határozott. "...az Alkotmánybíróság az élethez és az emberi méltósághoz való jog alapján bizonyos minôségi követelményeket állapíthat meg az állam általi teljesítés elôfeltételeként." (Kardos Gábor) Ami nem épp lelkesítő. Vélhetjük ugyan úgy, hogy az ingatlan tulajdonosának magántulajdonával rendelkezésében akadályozza, ha a bérlőket, lakáshasználókat, lakásfoglalókat nem rakhatja ki az utcára akkor, amikor csak akarja, de be kell látnunk, hogy nem csupán a humanista és aufkärista szellemtől igen idegen egyenlőségjelet tenni a tulajdonhoz és a humán életfeltételekhez fűződő jogok közé, hanem az Alkotmány preferálta élethez és egészséghez fűződő jogok elsőbbsége is azt sugallja, hogy van valamilyen sorrend – és nem épp a tulajdon javára. Nyilván abban az esetben, ha a tulajnak nincs hol laknia jogcím nélkül elfoglalt tulajdonán kívül, nincs kérdés. Az sem vitatható, hogy az elnyomorodó rétegek elhelyezését hosszú távon közösségi forrásokból kell megoldani. (Laudáljuk itt a '90-es évek helyhatóságainak gyors és alapos ingatlanprivatizálását! Ha megfontoltabb lett volna a folyamat, ma lennének szociális bérlakások, így számos komoly problémát kisebb mértékben élnénk át.)

A hajléktalan honfitársainktól elsinkófált állampolgári jogok (a választói és választhatósági jog lakcímhez kötve minden voksoláson) a polgári kényelem nyugalmát árasztja. Amennyiben a moratórium meghosszabbításának elmulasztása hibájába estünk volna, mégsem ez volna a legnagyobb gond (a deprivált rétegek érdekérvényesítése és részvétele a közösségi intézményekben-eseményekben erősen visszafogott), hanem a növekvő szociális robbanásveszély. Ami amúgy sem kicsi: a Kossuth-téri Tüntető 2006-ban már megmutatta, hogy a gazdaságilag, kulturálisan, szimbolikusan, területileg kirekesztett és szegregált (gyakorta etnikai többségi) rétegek vesztenivalója csekély, elkeseredése annál nagyobb.

Talán emiatt sem értem a jelenleg regnáló kormány felső-középosztályt más rétegekkel szemben támogató gazdaságpolitikáját. Ahogy az előzőjét sem nagyon értettem.

Szóval a moratórium meghosszabbításáért, belátó döntéséért elismerésem a kormánynak.

Az örökösödési és az ajándákozási illeték (nem adó!) eltörlésével kapcsolatban viszont lehetett volna megfontoltabb is a kormánytöbbség.

Az örökség az a vagyoni vagy tőkejellegű tulajdon, amelyért a kedvezményezett - az örökös – semmit nem semmit tett azon kívül, hogy rokoni szálak kötik az örökhagyóhoz, esetleg jó kapcsolatokat alakított ki vele. Ami talán díjazható egy elismerő pillantással, ám kevésbé megalapozott morálisan az örökös kedvezményezése vagyonnal/tőkével. És nem csak elvont kérdés ez. A moralitásnak ugyanis mindig vannak pragmatikus alapjai is.

(Kitérő.)

Ahhoz, hogy működjön egy társadalom, azaz a társadalmon belül a munkamegosztáson, a kompetenciák és az ismeretek megosztásán alapuló rendszer jöjjön létre, a gazdasági, a kulturális és a szimbolikus integráció szükséges. Ennek legkevesebb ellenerőt (dezintegráló hatást) magában hordozó módja az önkéntes, erőszakmentes integráció. (Ideális esetben. Ilyen ugyan gyakorlatilag nincs, mivel ha más nem, szimbolikus vagy kommunikációs erőszak mindig megjelenik a – bármely értelemben – többség részéről a – bármely értelemben – kisebbségeivel szemben, de közelíthető az ideáltipikus rendszer.) A munkamegosztás ugyan differenciálódást hoz létre a társadalom egyes résztvevői közt, ugyanakkor fontos és feszültségcsökkentő, integráló tényező az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás fenntartása. E kettő együtt azt jelenti, hogy születésekor és élete folyamán is bárki változtathat életpályáján igénye, tehetsége és az adott kulturális-társadalmi-természeti közeg igényváltozása szerint. Ez a humán erőforrások és a munkamegosztás optimalizálására teremt lehetőséget, miközben az eszközkörnyezetet és az innovációt sem befolyásolja negatívan.

Tehát ahhoz, hogy egy társadalom fenntartható integrációval működjön, esélyegyenlőségre van szükség. Ugyanakkor fontos az egyéni motiváció is a közösségi és egyéni javak megteremtésére. A fölhalmozott és továbbörökíthető vagyon épp ez utóbbi célt szolgálná: az átörökítési jog által a halál utáni időkre is marad indíttatás fölhalmozni.

A megoldás nem lehet az örökösödési illeték teljes eltörlése. Ez ugyanis gyakorlatilag a vagyoni előnyök születésivé változtatását jelentené. Ez pedig mind az esélyegyenlőségnek, mind a társadalmi mobilitásnak (azaz az egyén vagy csoport társadalmi rétegeket, pozíciókat változtatási képességének) akadálya volna!

A fentiekből két dolog következik: egyrészt kell átörökíthető vagyon/tőke, másrészt minél kisebbnek kell ennek lennie. A közösségi forrásokhoz vissza kell vezetni – mondjuk, tippem szerint – a vagyonok kilenctizedét, az egytized viszont megmaradhat szabadon rendelkezhetőnek. Ez a magas forgalmi és fogyasztási adókkal (hogy a fogyasztás útján eltékozolt fölhalmozott vagyonok nagyobb része is visszatérjen a közösségi forrásokhoz) és a luxuscikkek és -szolgáltatások magas forgalmiadó-sávjával, az ajándékozási illeték örökösödésihez igazításával, valamint minden közösségi intézményre teljes állampolgári alanyi jogú transzparenciával kiegészítve komoly bevételt jelenthet, ami csökkentheti az egyéb adóterheket, így beruházásra és megtakarításra ösztönözhet fogyasztás helyett, és egy nyílt gazdaságú államot növekedési pályára állíthatna. (Persze ehhez nem volna rossz, ha a negatív externáliák megfizettetése is megtörténne jövedéki, környezetvédelmi és egyéb egyedi adónemeken keresztül.)

Hogy miért írom le azt ilyen hosszan? Nem csupán azért, mert megint tetten érhető valami, amit nagyon a kívánatossal szembeni irányba toltak a most regnálók (bár meg kell jegyezzük, 2006 októberében annyira a kívánatossal szembe toltak mindent – meg annyi szemet kitoltak – az akkor regnálók, hogy mára nemigen lehet már alulmúlni őket, még egy saját testre szabott Alkotmánnyal sem), hanem azért is, mert nekik a kezükben van a kétharmad.

Azon is érdemes elgondolkodni, az örökösödési illeték eltörlése mennyiben erősíti a társadalom kettészakadását, így például épp a homless-kérdés súlyosbodását.

Úgyhogy hajrá, uraim, a lakhatást tessenek belefirkantani alapjognak az új, nemzetileg együttműködő Alkotmányba, meg az esélyegyenlőség és az integráció jogát is bele a közepibe!

Ha már mernek vállalni – szerintem bölcsen – néhány valóban baloldali értéket is.