Le a korrupcióval!
A közpénzek magánzsebekbe vándorlását a legegyszerűbben úgy lehet megakadályozni, ha kevés adó révén kevés a közpénz. E premisszától eltelve üdvözülten hajthatnánk le fejünket békés álmainkat finoman szőtt polgári vánkosunkra lehelve, ha a helyzet nem volna kissé összetettebb.
De sajnos kicsit komplikáltabb az ügy. Ahhoz, hogy örömtelt buksink nyugodalma megmaradhasson, számos tényező szükséges még.
Egyrészt nem rossz, ha bizakodhatunk, hogy bizonyos, a rend fönntartására hivatott közösségi intézmények működése biztosított legyen. A Jobbik pl. - a neoliberális gazdasági ideológusokkal ellentétben – ideig legalább eljutott. Az a társadalmi közeg ugyanis, ahol az idült bourgeois fő elpihen, mindenképp befolyásolja minden egyes közösségben élő életminőségét. Hangsúlyozom, csak aki közösségben él, az erdő remetéi, a Kiskunság magányos betyárjai, az utca hajléktalanjai, valamint a városok palotáiban élő milliárdosok kevéssé érintettek az ügyben – bár áttételesen ők is valamelyest.
Közbiztonság tehát kell, hogy a folyamatos veszélyérzet okozta stressz ne rombolja életminőségünket. Sajnos azonban ez némileg kevés. Abban az esetben, ha a kiszolgáltatott és vesztenivaló nélküli rétegek elkeseredése túlzottan erőssé válik, a Kossuth-téri Tüntető előbúvik elhagyatott barlangjából, és az nyilván a rendvédelmi szervek számára is komoly kihívássá válik. Akkor is, ha sok pénzt költenek a rendőrségre, és akkor is, ha nagyon fölszerelt és fölkészült a testület. És az elkeseredett rétegek – ilyenek az ebadták! - belerondítanak a társadalmi békébe akkor is, ha szétverik őket. Sőt talán még elkeseredettebbek lesznek, mivel azért veri őket a poszt, mert ők is akarnak fogyasztani, mint minden más társadalmi réteg. Ez lassan valódi (nem pártpolitikai törésvonalak mentén kreált) hideg polgárháborús helyzetet teremthet. (A Jobbik programja ezek szerint csak elodázza a problémát. Arról nem is szólva, hogy számukra cigány az, akire mondják, így egy nem etnikai kérdést még etnikai feszültséggel is telítenek.)
Tehát a leszakadó, szegényebb rétegek elkeseredését is el kell kerülni. Ennek egyszerű módja, ha közösségi forrásokból – közpénzből – az alapvető fogyasztásba kapcsolódásra esélyt teremtünk. Ez szép és nemes gondolat, de sajnos a kulturálisan is leszakadt mélyszegény rétegek számára a mindennapi túlélést biztosítja legföljebb: aki nem ismeri, hogy hogyan teremtsen önmagának ennél a kiszolgáltatott helyzetnél biztosabb és stabilabb alapokon álló életformát, aki nem tudja, miként találhatna biztosabb és jobban jövedelmező munkát, aki nem ismeri föl, mennyire pazarló életformát folytat, annak a „jobb élet” esélye, a társadalmi mobilitás (azaz a tartósan nagyobb jövedelmű osztályok és rétegek közé kerülés reménye) nem lesz adott. És mivel ezek az élet- és kulturális formák jobbára nemzedékről nemzedékre öröklődnek, a gyermekeit, unokáit is a saját kiszolgáltatott helyzetét elérni képes kulturális szintre neveli.
Ez azt jelenti, hogy ha minden állampolgár által elérhető színvonalas oktatási rendszer létre nem jön, az osztályhelyzet családilag konzerválódik. Azaz mindenki olyanná válik, amilyen családba született. Ezt nevezik kasztrendszernek.
Tehát nívós oktatási rendszerre is szükség van. És arra is, hogy a különböző társadalmi csoportok ennek szükségességét elfogadják. Ahhoz azonban, hogy ez ne kényszer legyen, hanem belátásból táplálkozzék, a közösségi és kulturális élet folyamatos visszacsatolási mechanizmusai szükségesek. Azaz pl. az, hogy a munkásegyletek és a roma tánckörök éppúgy spontán szerveződhessenek, mint a Rózsadombi Ifjak Arkhilokoszi Strófaróvó Alternatív Egyesületének szekciói, és ezek tevékenységének segítésére közösségi források is rendelkezésre álljanak.
Szóval máris három komoly tételről van szó, ami pénzt, így adót igényel. Lehet szólani a kiszolgáltatott rétegeket védő ombudsmani intézményekről, a jól működő igazságszolgáltatás forrásigényéről, az utak karbantartásának tőkeszükségéről is, de ez is mindenkinek világos talán.
Ha sok a közpénz, többet lophatnak, akik hozzáférnek. Ez bizony súlyos gond. Igazi csapda.
De talán adódik erre némi megoldás. Abban az esetben, ha a társadalom minden rétegét igyekszünk rávenni, hogy vegyen részt a közösség életében, hogy kövesse nyomon a közpénzek fölhasználását, hogy akár vegyen részt a döntések meghozatalában – pl. a helyhatóságok ülésein vegyen részt időnként, hisz joga van hozzá -, ha a tömegek egyre hangosabban követelik, hogy ne titkolhassák el előlük a költségvetések legapróbb részleteit sem, a pályázatok szempontjait elmagyaráztatják képviselőikkel, a kötbér-záradékokról és azok behajtásairól számot adatnak választott arisztokráciánkkal, akkor talán valamivel nehezebb „saját zsebre dolgoznia” a húsosfazékhoz közel ülőknek.
Az is igaz, hogy a globális tőke oda megy könnyen, ahol kicsik az adók. Bizony, van a jelenlegi kapitalizmusnak egy óriási része, amely rövid távú befektetésekkel kereső milliomosok pénzével „játszik”. De ne feledjük, hogy a hosszabb távon befektető működő tőke két területre áramlik. Az egyik az, ahol, nem zargatják mindenféle botor munkajogi, környezetvédelmi, adóügyi szabályokkal. A másik meg az, amelyik jól képzett, megbízható, stresszmentes, így megbízható munkaerőt keres magas hozzáadott értékhez, szellemi kapacitást várva elsősorban. Ez utóbbi esetben az adó- és járulékköltségeket éppúgy hosszú távon megtérülőnek ítéli a tőkés, mint a jól fizetett „humán-erőforrást”. És ezek a területek általában jóval megnyugtatóbb életminőséggel bírnak, mint a rövid idő alatt magas profitot termelő térségek.
Az adó tehát a civilizáció egyik megalapozója. Az adóversenybe lépés pedig, az a tendencia, amit Köztes-Európában a kis államok elkezdtek, ami a minél kisebb adókkal igyekszik helybe csábítani a tőkét – nos, az bizony az új barbárság szálláscsinálója.
Mert lehet, hogy a jól és átláthatóan fölhasznált adók nem hoznak azonnali átlagéletszínvonal-növekedést, mert nem lehet majd a tehetősebbeknek egyből három autójuk és két lakásuk (miközben a szegények esetleg végképp lehetetlen helyzetbe kerülnek), de bizonyosan növelik az állampolgárok mindegyikének életminőségét.
És azt azonnal.
Új társadalmi szerződésre volna szükség tájunkon.
Persze eközben ideje volna a globálisan egységes adó- és munkajogi rendszernek is...
