A magánnyugdíj-pénztárakban megtakarított összegek költségvetésbe visszaemelése mellett akadnak indokok. A költségvetés egyik legnagyobb visszahúzó tényezője a jelentős, a GDP arányában 80% fölötti adósság. Ennek és kamatainak törlesztése komoly forrást von el a gazdaságból, ami egyrészt a a növekedést fogja vissza, másrészt az ellátórendszerektől vonja el a forrást. Amennyiben tehát a kormány irányította parlamenti többség (nem, ez nem elírás!) a pénztáraktól elvett összeget az államadósság csökkentésére fordítja, ez elvileg akár növekedésserkentő és forrásnövelő is lehet. Ráadásul a magánnyugdíj-pénztárak portfóliói nem kicsiny részben állampapírokból álltak (lassan jogos a múlt idő), amit azonnal – és a továbbiakban a pénztárak „közvetítői felára” nélkül – leszámítolhat az állam. Arról nem is beszélve, hogy az 1997-es törvény a vegyes nyugdíjrendszer magánpillérét elég lazán szabályozza, így a működési költségük hajmeresztően magas volt – a hozam, azaz a befizetők, a leendő nyugdíjasok, az állampolgárok kárára –, miközben nagy mértékben fektetett állampapírokba, némi – működési költséget is finanszírozó – hozamfölár fejében.

Tehát - attól a szinte elhanyagolható ténytől eltekintve, hogy az alapproblémára, az aktívak arányának csökkenésére, a társadalom elöregedésére, a korfa terebélyesedésére nem nyújt megoldást - van közgazdaságilag és morálisan is komolyan veendő érve a kormány rablásának.

De mégis rablás.

Az ugyanis, hogy több kormányciklus alatt nem sikerült normálisan szabályozni a magánpillér tevékenységét, kevéssé a szabályozandóak bűne. A tőkés ott és annyit nyerészkedik, ahol és amennyit tud. Ettől tőkés. Az, hogy az első Orbán-kormány idején (többségben!) és ellenzékben sem sikerült a jelenleg regnálóknak egy épkézláb törvénymódosítási javaslatot benyújtaniuk a működési költségek helyretételére, a befektetések portfóliójának letisztítására, kevéssé jogosítja föl a hatalmon lévőket alkotmányos jogok átlépésére. Nem csupán a jogbiztonság (az, hogy bizonyos nemzedékeknek kötelező volt a magánrendszerbe lépés, szintén fölvetheti az esélyegyenlőség kérdését), de a gazdasági környezet bizalmának megszerzése érdekében is – hogy pragmatikus szempontot is elővezessünk a pragmatista kormánynak. Ugyanis ha eszközt vagy forrást veszünk el egy gazdasági szereplőtől az állam számára, akkor illik legalább kompenzálni, de akár kártalanítani! A számlák jogosultjai jogainak csorbítása pedig komoly alkotmányossági aggályokat vet föl.

És még egy bökkenő: az, hogy a járulékok tőkéjét és hozamát visszaveszik a büdzsébe, nem azért gond, mert egyszeri bevétel (ugyanis amennyiben adósságtörlesztésre megy, akkor hosszútávon megtérülő ráfordítás), hanem azért, mert vagy szintén hitel vagy rekvirálás. Amennyiben visszaadják a magánnyugdíj-pénztárakban számlán vezetetteknek az összeget nyugdíjas korukban (számlát nyitnak végre mindenkinek, ahogy azt az ökopárt követeli régóta), akkor egy elosztott, nem egy időben lejáró, hosszú távú, nagy időintervallumban terített, ráadásul a magánpénztárak működési költségeit megtakarító, ugyanakkor kiszámíthatatlan nagyságú hitelterhet vállal az állam. Kiszámíthatatlant, mert nem pontosan tudható a nyugdíjba vonulások időpontja, eloszlása, a nyugdíjban töltött évek átlagos száma, annak eloszlása, az öröklésre jogosultság átlagos aránya, sűrűsége. Ha meg egyszerűen rekvirálnak – ahogy az pl. a nyugdíjjárulék adóvá minősítéséből, így az alanyi jogosultság megszűnéséből sejthető –, akkor nem sok mindenről van beszélni.

Persze így sincs sok szólni való: ordítóan alkotmányellenes és hipokrita megoldást találtak a pénzbehajtásra.

Szóval alapvetően megfontolandó volna a cél. De ilyen törvénykezési eszközök esetén megkezdeni sem érdemes róla a vitát.

Ui.: A vad blogolás a témában lecsöngött. Én is csak upanisádnak szánom soraimat.