No nem, a Miniszterelnök Úr mai országértékelője még nem az. De megindult az ahhoz vezető úton. Egyfajta hangulat-előkészítés volt. A megszorításokra.

A reform szó helyett az „átalakítás”, a „változtatás” és az „átépítés” jelent meg. A paradigmaváltás nélkül elkerülhetetlennek tekinthető strukturális reformokat kapjuk. Küzdenünk kell majd, harcolnunk. Küzdenünk és együtt dolgoznunk az államháztartási és költségvetési hiány meg az államadósság ellen, harcolnunk „a régi” ellen. Mert ez az örökségünk a gonoszoktól – sugallta.

Sokan mondják, hogy ez a beszéd üres volt. A Miniszterelnök Úrtól várthoz képest kétségtelenül gyanúsan rövid lett. Ez igaz. És valószínűleg nem akart sokat mondani. De néhány dolgot elmondott.

Egyrészt előkészítette a fordulatot arra, hogy elkezdődnek a megszorítások. Ami komoly fordulat. Persze aki megkapta már a fizetését, úgyis látja. Amikor meg megkapja majd a számláit, el is hiszi.

Ez több mint kockázatos. A pénzpiacok ugyan megnyugodhatnak, de a Fidesz egész eddigi nyolc hónapja és az azt megelőző hét éve kipukkad. Nem pukkadhat. Pukkad. Ez reménytelen. Ez egy gyurcsányi fordulat: a „nem kell megszorításból” az „átalakításba” torkollott. Na jó, kezdett evezni, evickélni. Holott szavazóik nagy része a megszorításmentes ígéretek miatt választotta őket. Azért, mert a Fidesz gazdaságpolitikában is alternatívának tüntette föl magát, nem csak kommunikációjában vagy a vox populihoz fűződő viszonyában.

Sokak szemében árultak el mindent.

De nem csak ezt tudtuk meg. Azt is, hogy nem csak a keménymag megerősítésén ügyködik a kormány lózungjaival, de a szélsőjobb szavazóira is egyre inkább igényt tart. A kevéssé diszkréten burkolt cigányozással Orbán benyújtotta igényét a Jobbik szavazóinak egy részére. És eközben tovább bontotta az addigra már fölvillantott társadalomképet, amely a depriválódó rétegek integrációjára vonatkozó legkisebb szándékot sem mutatja.

A társadalom végzetes kettészakadása nem csak gazdasági, de kulturális, műveltségi és szimbolikus téren is kegyes óhajok formájában volt föloldandó. Az innét külföldre menekült honfitársaink minél nagyobb részének visszacsábítása (mivel?), az inaktívak foglalkoztatásba vonása (hogyan?) szürke vágyakként ködlöttek elibénk. A társadalompolitika – az, ami élhetővé teheti egyszer majd, sokára ezt a közösségi teret (társadalomnak ezt itt inkább ne nevezzük! – a rothasztás folytatásáról szól. Majd csak lesz valami – mint Kádár, Horthy, Ferenc Jóska idején.

És persze a harc. A régi és az új harca. Ami azt jelenti, hogy bár a kormány szerint némi tereh vállalása esmég elkerülhetetlen a leszakadó rétegek részéről, bár kormányunk esmég kénytelen alapvető ígéretei helyett valami még forradalmibbat cselekedni, bár nyolc hónap megy a komposztáló mélyére, a revolúció hozza a megújulást, a modernt, a Jót, ezért ki kell tartani mellette a Gonosszal szemben. A régi nem csak a kormány előtti, a komenyista, a kizsákmányoló, de az átépítés előtti is. (Nyilván az lesz a szöveg, hogy a reformok előkészítéséhez kellett az eddigi idő.) Mégis alapvetően hatalmi erőterek ütközéseként írja le a Miniszterelnök Úr mindezt. A régi és az új, a rossz és a jó harcaként. Evvel látensen egy szintre helyezve - így helyére segítve - önmagát Gy. Ferenc úrral.

Ma nem 2001-et írunk. A pártok nyomulásával szemben akad alternatíva. Ma a „bipoláris erőtér”, a regresszív dichotómia facebook-csoportokkal és kezdődő civil tüntetésekkel már fölülíródik.

Mára a kétosztatú párt- és hatalmi struktúra propagátorai, a pártalapokon polarizálás prókátorai mind a „régi” eltűnésre ítélt figurái. Bármelyik „oldal” hívei is legyenek.

A Miniszterelnök Úr beszéde, ez a hatásvadász fordulatokkal ügyesen fűszerezett, de üresen patetikus szöveg nem akart szólni semmiről.

De akarata ellenére erről szólt.