A varázslat neve: munka.

Megrekedtünk. A zsákutcás köztes-európai folyamatok visszatértek önmagukba. Talán csak a globális változások miénkhez idomulása a meglepő. A kiinduló mezőn találjuk magunkat ismét. Mint évszázadok óta.

Van-e kitörési pont? Akad-e valami, amivel az önmagunkra reflektálás nívójára, metaszintre, új, produktív értelmezési tartományokba kerülhet a valósághoz fűződő viszonyunk?

A totális párbeszéd és a totális részvétel elvihet az áhított nullponthoz. Igen, a nullponthoz. Innét ugyanúgy utat téveszthetünk még, ugyanazokba az önsorsrontó, önsajnáló, önbecsapó, hazug és korlátolt csapdákba hurkolhatjuk magunkat, de valami remény fölcsillanhat, hogy más útra is tévedhetünk. Társadalommá, sors- és életközösséggé válhatunk. Együtt. Magyarok, székely-magyarok, határon túliak, romák, szlovákok, németek, szerbek, ukránok, itt élő kínai és arab zárványok, „a nyugaton” élő magyarok, és Európa vagy a világ sokféle népei, mágnások és nyomorgók („eufemisztikusan” mélyszegénységben élők), akadémikusok és prolik, zsidó identitásúak és „nemzeti radikálisok”, hatalmasok és elnyomottak, az információ birtokosai, terjesztői és szomjazó kiszolgáltatottjai, véleményformálók és közhelypaneleket fogyasztók. De ehhez szükség van arra, hogy érzékeljük, ez a provincia mennyiben tud a globális faluban részt venni, és tudjuk, hogy valamennyire jázmintapsikoltatónk is képes részt vállalni mindabból, ami van és lesz ezen a glóbuszon. Szükséges, hogy legyünk magunkhoz kegyetlenül őszinték, ismerjük be korlátozott lehetőségeinket, de ismerjük föl korlátainkon belül a lehetőségeinket.

A varázslat neve: munka. Álljunk szóba egymással! Teremtsük meg igényünket, és rögtön utána agóráinkat arra, hogy a legiskolázatlanabb – mondjuk – roma falusi színesfém-tolvajt is meghallgatja a Harcunk lapjainak rajongója, a Magyar Gárda mellényét viselő motivációira is kíváncsi marad a polgári zsidó entellektüel! És alakítsuk ki magunkban az igényt, segítsük egymást abban, hogy képesek legyünk annak világképét is megérteni, aki személyünkben, létünket, identitásunkat fenyegetni látszik!

Aztán kezdjünk el mindannyian dolgozni! Szánjunk rá életünkből – mondjuk a heti százhatvannyolc órából négyet – arra, hogy közös ügyeinkkel foglalkozunk! Vitatkozzunk úgy, hogy a másik paradigmáira is tekintettel vagyunk, szóljunk úgy, hogy közben ne tévesszük szem elől mások érvényes és jogos érdek- vagy értékpreferenciáit!

Ez persze sok munka. És akkor még nem szóltunk a következő lépésről. Arról, hogy állampolgárokként kötelességünk tenni is valamit a közösségért. Hogy heti egy-két órát cselekedjünk abban a kérdéskörben, amelyben illetékesnek gondoljuk magunkat. Tettünk legyen akár egy csöndes, jókor kimondott szó, akár tevékenység a civil szférában, akár a hatalmi tényezőkre gyakorolt – ilyen vagy olyan – befolyásunk érvényesítése, persze mindez párbeszédünkből adódó tőkénk alapjain folytatott tevékeny részvételként.

Szóval álljunk szóba egymással és az alapján kezdjük meg részvételünket közös dolgainkban!

Más út nincs. Ha saját akolmelegünk békés mocsarából táplálkozva böffedezzük a világba igazságainkat, és ha nem ez alapján történik minden, kemény fellépéssel kompenzálunk, a szellemi csecsemő színvonalán aligha lépünk túl.

Ami kevés. Arra is, hogy a nemzetet mentsük meg, arra is, hogy a világ folyásához adjunk egy csöppet, arra is, hogy a magunk érvényességét, létjogosultságát beteljesítsük.

Egyedül vagyunk – ahogy azt az ék-egyszerűségű nyilas Rajniss is megérezte a harmincas évek végén. De nem csak ez a nemzet van egyedül. Minden nemzet és minden egyén egyedül marad, ha nem alakulnak ki kapcsolódási pontok a legtávolabbi eszmei áramlatokkal is.

Tehetünk azért, hogy közösséggé váljék ez az ország, ez a nemzet, ez a bolygó.

Csak némi munkát igényel. Igényt a megismerésre és (ön)reflexiót.

A varázslat neve: munka. Együtt. És külön-külön.

„Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.”

Nem a miénk. Mi csak tehetjük, amit kell. Mint a kerék anonim feltalálója. Vajon többet érne a találmánya, ha ismernénk a nevét? Vagy ez is bizonyítja, hogy közös dolgainkban nincs helye az önérzet beteges követelőzésének?

A varázslat neve: munka. Önmagunk, folyton bennünk éktelenkedő ítéletei ellenére. Együtt. Nem a személyes dicsőségért, hanem az eredményért.

Hogy a nullponthoz elérjünk.