Költségvetési deficit, államháztartási hiány és mindennek ellenére komoly recesszió. A szokásos válasz: megszorítások.
A helyzet nyilván tényleg komoly – komor hírek a régió vezető pénzügyi rendszeréből, államcsőd Hellászban, egyéb nyalánkságok –, ugyanakkor egy társadalmi kataklizma aligha gyógyír a válságra.
Eközben óriási vagyonok és tőkék akkumulálódtak szűk rétegek kezében – mint világszerte, csak jázmintapsikoltatónkban föltűnőbben és szemérmetlenebbül –, és persze kezd omladozni a kulissza. Pedig a magyar hagyomány szinte mindent elvisel, de a kulisszakultúra lerombolódását nem. A Monarchia nagyhatalmi potemkinereje, a Horthy-rendszer úri középosztályos revizionista szelleme, a Rákosi-rendszer népfölemelő ideológiája ('56-ig) és persze a legvidámabb barakk hazug jóléte, az, hogy az alrendszerek valamiképpen mégiscsak elműködgettek – nem kis részben az intézményi apparátus elhivatottságának és szaktudásának betudhatóan – fönntartotta a látszatot – és az évszázados megalkuvásokra és külső veszélyekre-erőszakokra szocializálódottság a tömegekben (ha elégedettséget nem is) tűrést tudott kivívni. A közösségi tevékenységet háttérbe szorítva az állampolgárok tömegesen voltak képesek a túlélést elfogadni az élés helyett, amíg – ha drágán is – jártak a vonatok, ha omladoztak is, nem omlottak össze a hidak, ha kátyúsan is, de használhatóak voltak az utak, ha borzasztó minőségben is, de orvosi ellátáshoz jutottak.
Ez töredezik szét. A jelenlegi kormány inkább tünete, semmint elsődleges okozója a történéseknek, de e tünetnél talán csak egy leendő Jobbik-kormány lesz egyértelműbb és taszítóbb. Pedig az is csak tünet lesz.
Pénzt igyekszik csiholni a Miniszterelnök Úr. Előbb abból az evidenciából épít légvárakat, hogy az európai kulturális-civilizációs minták masszív válságban vannak (igaz, már legalább egy évszázada, erről énekel Mahler, erről ír Spengler és Huisinga, ezt sírja Pilinszky és Spiró, de már Nietzsche is itt rekedt meg). Hogy ez milyen távú, milyen megoldások adódnak organikusan ezekből a hagyományokból (pl. a bolygón alighanem itt legtömegesebben és legkoncentráltabban létező kulturális tőke használata, a visszacsatolási mechanizmusok erősítése, a polgárok bevonása, a részvétel, a valódi – nem XIX. századi, hanem igazán érdemleges – progresszió: a baloldali és alternatív eszmék intézményes beépítése a rendszerbe), láthatóan nem vetül föl a buksijában. Stabil és biztos uralom kell és gazdasági növekedés – a számára. Az utóbbit pedig komor jövőképpel ötvözve a kis érdekérvényesítő-képességű szegényebb és kevésbé művelt rétegek kontójára igyekszik megvalósítani. Láthatóan nem sikerült megértenie a Bibó-kollégiumban, hogy Európának erős sajátossága – még itt, a periférián is –, hogy a szolgatömegek és altiszt-középrétegek ezen a kontinensen újra meg újra beleszólást követelnek és vívnak ki maguknak (hol kommuna-mozgalmakkal, hol forradalmakkal, hol a szervezett munkásság intézményeivel).
Ha tényleg csak a pénz kell – és meg akarja tartani a tömeges támogatást –, a miniszterelnök elővehetne egy egyszerű lehetőséget. Ideje az elmúlt huszonöt év vagyonosodási vizsgálatát megkezdeni. Mivel bizonyos cselekmények elévültek (kivéve a politikai döntéshozók esetében, mivel ott alapvetően vélelmezhető a jogérvényesülés akadályozása, tehát csak visszavonulásuktól ésszerű számolni az elévülési időhöz vezető időszak kezdetét), ezért csak a még büntetőjogi konzekvenciákat remélhető ügyeket lehet ugyan a megfelelő szerveknek üldöznie, de a többit is nyilvánosság elé kell tárni. Demján Sándor, Kapolyi László és Felcsuti Péter vagyonnövekménye is legyen ismert, ha már nem is büntethetőek az ezt elősegítő cselekmények! Ami meg behajtható, az igen jól jönne a költségvetésben.
Meg persze egy igen alacsony százalékú-ezrelékű, progresszív jellegű, a cégekre is vonatkozó vagyonadó sem ártana: a gyanús eredetű vagyonok legalább némileg hozzájárulnának a költségvetéshez. És ha alacsony rátájú az adó, a becsületes úton szerzett vagyonok tulajdonosai is csupán képességük mértékében fizetnének.
De a Miniszterelnök Úr más utat választott. A szegényeket sarcolja. És még mindig relatív többségben maradtak pártjának támogatói.
Eszembe jut egy régi történet:
A híres és sok nő által rajongott előadóművész hakniján egy kistelepülésen előadás előtt orális szolgáltatásra bírja az egyik rajongóját. A hölgy nagy örömmel elégíti ki minden kívánságát, s épp a munka dandárjába érnek, mikor a szervezők rájuk nyitnak a műsorkezdés miatt. A hölgy egy pillanatra zavarba jön, majd – miközben még mindig térden áll – büszkén vágja ki magát:
- Micsoda megtiszteltetés, hogy a Művész Úr ennyi szép nő közül épp nekem udvarol!
Úgy tűnik, sokan még mindig udvarlásnak vélik, amit a kormány művel velünk.
