Reágáló

Egy el nem hangzott beszéd a Károlyi-szobornál


Polgártársaim!

Nem temetni és nem dicsérni jöttünk. Nem temetni a köztársaság eszméjét és nem dicsérni a ma regnáló hatalom köztársaságát.

Az első magyar köztársaság miniszterelnöke, majd elnöke szobra előtt állunk. Az első népköztársaság egyik szimbolikus alakjának szobra előtt. Egy olyan népköztársaság vezetőjének, amelyben a nép még nem fosztóképző, hanem a hatalom demokratizálásának euforikus jelzője volt.

Károlyi Mihály rossz időkben került lehetőséghez. Egy elvesztett háború után egy, a nagyhatalmak és a nemzetiségek egyezsége által már eleve fölosztott országot próbált – sokszor naiv módon, sokszor pedig kiváló taktikai megoldásokkal – egyben tartani és demokratizálni. Megkísérelte a lehetetlent: a győztesek és nyerészkedők rövidtávú érdekeivel szemben egy fönntartható békét és egy fönntartható államot kialakítani. Egy köztársaságot.

Ez nem sikerült. Az ország sorsa már eleve meg volt pecsételve azáltal, hogy a Tisza István által fémjelzett háborús politika egy megnyerhetetlen világháborúba kergette államunkat, és hogy ennek magvát Tisza István nemzetiségi és a szegényebb rétegek jogait és életlehetőségeit elnyomó dualista politikájával elvetette.

Ma a Károlyi-szobor lebontását és helyette Tisza István szobrának fölállítását tervezi a regnáló kurzus.

A nemzeti emlékezet kulturális szimbólumait nemzeti kataklizmákat (forradalmakat vagy háborúkat)  követően vagy diktatórikus rezsimek kiépítésének kezdetén szokás drasztikusan megváltoztatni. A közösségi emlékezetből kiírni vágyott személyeket a hatalom mindig igyekszik eltüntetni. De az ilyen irányú igyekezetek – főként amikor ennyire elrugaszkodottakká váltak a valóságtól a vágyott valóságértelmezések – visszafelé sülnek el. Előtte pedig megosztják a társadalmat. A jelenlegi többségi párt a verbális polgárháború kiépítése után megkezdte az apró szimbolikus polgárháborús lépéseket is. Kettéhasítja a nemzetet, az országot. Folytatja diabolikus művét.

Mi, akik itt állunk, nem dicsérni jöttünk a köztársaságot, mivel ez – és benne mindnyájunk tevékenysége vagy rosszul fölmért hallgatása – tette lehetővé, hogy József Attila és Károlyi Mihály szobrai eltűnjenek. Láthatóan végére is értünk a köztársasági intézmény helyi harmadik verziójának. Ma itt, szemünk láttára vívja haláltusáját.

De nem is temetni jöttünk. Mi, akik itt állunk, hiszünk benne, hogy a köztársaság eszméje megvalósítható. Az első magyar köztársaság első vezetőjének szobra előtt amellett állunk ki, hogy egy új, szociális és jogokat biztosító respublikát kell együtt, közös erővel, a közös bölcsesség, a párbeszéd és a méltányosság elvei alapján létrehoznunk.

Új népköztársaságot kell teremtenünk, ahol a nép nem fosztóképző, hanem bővítő előtag, ahol Károlyi és Tisza helye is a méltó és tisztességes megítélés alapján alakul ki.

Polgártársaim, itt és most nem Károlyi szobrát féltjük csupán, hanem amit ez szimbolizál: a köz, a nép társaságát. A közösség, a nép uralmát.

Aki Károlyi szobrát bontja le, a néphatalom elleni szimbolikus tettet hajt végre. És ezt nem feledheti a köz évek múlva sem.