Most épp az elszánt humanistát, a magyar irodalom csillámló géniuszát temetik újra. Persze elsősorban az írót, csak mellékesen a politikust, az embert. Szóval nem Az elszántak létre lehelőjét, inkább a nagy formátumú Máté kutya meg a furfangos Uz Bence Gutenberg-galaxisba vésőjét. Ha nem is a furfangos Orbán Viktor ment támogatni Erdélybe e szép lelkű, a Szálasi-parlamentben csak az események sodrása és magyarosan éleslátó szeme miatt kitartó férfiú, Nyírő József emlékezetének őrzését, de volt kellő súlyú közjogi méltóság, aki ezt megtette a hősi összmagyarság nagyobb dicsőségére. A szomszédos népek túlérzékenységén szerencsére túltéve magát. Korszakos művek alkotója kap újra hantot a Transzszilván rögök ölelésében. (Pardon, a blog szerzőjét átjárja az a fennkölt, ám mégis minden mesterkéltséget nélkülöző, csiszolt styl, mi oly jellemző erre az erdélyi művészre éppúgy, mint a méltán naggyá vált Wass Albertre...)

Horthy Miklós sziklaszilárd jelleme, politikai éleslátása – amellyel talán csak Károlyi Mihályé és Bárdossy Lászlóé vetekszik a huszadik században – méltán kiérdemelte a nagy államférfiúról mintázott szobrot. Bár a tömeges nyomor örökletes betegség volt kormányzósága idejének java részében, tiszta és őszinte szándékait, következetes és megfontolt politikáját kár is volna méltatni, hisz az eredmények – a zsidótörvényektől és a Don-kanyartól a német megszálláson és a nyilas-puccson át a feltétel nélküli fegyverletétel kényszeréig és a szovjet megszállásig – magukért beszélnek.

Kádár János születésének centenáriuma végre fölrázta a szunnyadó nemes szívű, igaz baloldali erőket. A proletárszent – aki éppoly hosszan tartó békét és biztonságot teremtett, mint Erdélyben a XVII. század végén a szép emlékű Apafi Mihály, az igazi reálpolitikus –, Kádár apánk, aki kénytelen volt leverni a forradalmat, de igazából már a sok száz kivégzés során is ránk, az egyszerű nép még egyszerűbb fiaira és leányaira kacsintott, aki ha barakkot is épített, mégiscsak a legvidámabbat, tisztelettől övezett emlékével ismét utat mutat a számunkra, végre megint a kollektív emlékezet méltó helyére kerülhet.

Bár Angyal Istvánnak nincs szobra (zsidó volt), Klebelsberg Kunó nem kapott teret (kultúrrevizionista volt), Bibó Istvánt nem temetik újra (szocialista volt), Szentkuthy, Hajas, Erdély Miklós életművei előtt nem tisztelegnek még képviselők sem, de az efféle mellékes alakok majd csak később jönnek – ha jönnek egyáltalán. Mégiscsak kényesek a kultúrkampf szempontjából.

A szélsőséges ideológiai idiotizmus torát üli. Igénytelenül bután, festékkel leöntve, igénytelenségből faragva és igénytelenséggel rombolva formálódik a III. Köztársaság utolsó, legigénytelenebb szimbolikus harca. Ezek a kulturális kódok bizony igen hosszú távon határozzák meg egy közösség mitologémáit és reflexeit. Nem, nem a pártpreferenciáit - úgy nem lesz komoly haszon -, hanem az életképességét.

Várjuk hát a szebb jövőt és a szebb múltat. Talán eljő az idő, hogy Pol Pot geopolitikai realitásérzéke és Joseph Goebbels szépírói mívessége is más megvilágításba helyezi nevezettek méltánytalan megítélését.

Aki érzékeli a mocsarasan bűzló provinciális folyamatok abszurditását, hátradől és meglepetten figyel.

Vagy - ha értéket teremtő tudását nem kívánja gúzsba kötni - távozik boldogabb vidékekre.

A bölcsészhiányt csak negyven év múlva érezzük meg, a tanárhiányt csak öt év múlva. De az orvosokét és a mérnökökét hamarabb.