Hasonló gyökerű két elv a törekvő emberek számára kialakítandó esélyteremtés és az „akinek semmije sincs, az annyit is ér”.
Nem, nem ugyanaz a kettő. De paradigmatikusan rokonok, csupán az elsőből hiányzik az antihumánus gőg. Helyette civilizátori önbizalmat – és némi tőkeelvű fennsőbbrendűséget – rejt magában. Tőkeelvűt, legyen az a tőke anyagi vagy szellemi tőke.
Az tiszteletre méltó, ha egy igyekvő polgár törekvéseit segíti a köz, az is helyes, hogy eszközöket ad a nem megfelelő alapokkal rendelkezők kezébe céljai eléréséhez a közösség. Respektálandó egyéni vélemény a valamire jutásért tett erőfeszítés megbecsülése, többre becsülése.
De ennek a habitusnak, a polgári erényeknek fölülbecsülését társadalmiasítani veszélyeket rejt magában. Egy társadalom széteséséhez biztos recept, ha a nem törekvők esélyeit alárendeljük az iparkodók esélyeinek.
Szvjatoszlav Richter, a kiváló zongorista a fáma szerint idős korára csak zongorázott. Tehetős rajongói és barátai finanszírozták lakosztályát és zongoráját. Napjait jobbára a zongora előtt töltötte. Gyakorolt, játszott. Igen. Játszott. Aztán néha jelezte, hogy ezt vagy azt a néhány darabot kipróbálná koncerten is. Ilyenkor hol a szállodája halljában, hol kisebb koncerttermekben megszerveztek neki egy előadást.
Nem törekedett semmire. A tárgy maga érdekelte. Nem kívánt valamire jutni, valami „társadalmi hasznot” hozni, nem kívánt többre jutni.
Igaz, ettől függetlenül hozott.
Amint egy híressé vált – a legenda szerint alapvető matematikai műveletekkel időnként gondban lévő – találmányi hivatalnok, bizonyos Albert Einstein is. Keplerről, az asztrológusról, aki az asztronómia tudományába kalandozott el – vagy akár a modern és a posztmodern filozófia nagyjairól mind – nem is szólván.
Aligha ők a jellemző példák, de ők is példái azoknak a társadalmi rétegeknek, akik nem kívánnak iparkodni, törekedni. Csak élni akarnak, és tenni valamit, ami érdekli őket. Legyen az elméleti fizika, zongoraművészet, ismeretelmélet, sakkozás vagy csocsózás. Egyikről sem tudhatjuk előre, mekkora „haszna” lesz – de mindegyik önkiteljesedés. Ami az európai civilizáció modernista hagyományai szerint becses.
A törekvők idollá tétele a fölvilágosodás hagyományát, amely az egyén puszta létét önértéknek tekinti, és ezen puszta lét okán bizonyos jogokat vindikál minden egyénnek, a protestáns etika karikatúrájává váltja át: az adott társadalom által bevett, elismert célrendszerek és egyéni cselekvési rendszerek kizárólagosságát hirdeti.
A társadalmi szolidaritás ott kezd fölbomlani, ahol a törekvő ember esélyteremtése előnyt élvez a homo ludens, homo infantilis, homo idiotes esélyével szemben. Mert a törekvő fetisizálása nem az esélyegyenlőség, hanem a szociáldarvinizmustól sem távoli elitizmus fogalomkörébe tartozik.
A szolidaritás a törekvők kiválasztásával és kedvezményezésével bicsaklik meg. Ami az annyit is ér halálos kultúrájába vezet.
