Elég fölszállni a közösségi közlekedés bármelyik járművére, hogy megértsük, mi formálja, mi hozza létre, és mi fogja fönntartani a kialakuló totalitárius rendszert.

A mindennapi fasizmus kultúrája.

Nyilván könnyed legyintéssel lehetne napirendre térni az egymást élőlényként figyelembe nem vevő mentalitás fölött. Afölött, hogyan ácsorognak bárgyatagon az üres jármű ajtajában, lehetetlenné téve a föl- és leszállást, hogyan nyomakodnak előre fölszállásnál polgártársaink, ellehetetlenítve így mások leszállását, hogyan tartják hátukon hanyag eleganciával a hátizsákot, amivel a fél járművet betöltve a zsúfoltságot elviselhetetlenné teszik, hogyan dobják maguk mellé a táskájukat az ülésre, elfoglalván a rászorulók elől a széket. És hogyan néznek félre, ha nyilvánvaló egy várandós, idős vagy beteg emberek szüksége az ülőhelyre, hogyan pillantanak az ellenkező irányba, ha babakocsis asszonyok kínnal-keservvel próbálnak fölszállni, a babakocsik számára kijelölt helyre tolni a gyermekkel telt kocsit.

Tekinthetnénk persze ezt letargikus, melankolikus köztes-európai bájnak is, valami kulturális local couleurnek – ha nem látnánk a szemekben a harag, az agresszió villanását, amint már nem tudják elkerülni a szembesülést az adott helyzet tarthatatlanságával. És ha nem volna ennyire általános jelenség mindez.

A mindennapi fasizmus beleívódott a fejekbe. Nem csak a hajléktalanok, szenvedélybetegek, elesettek, munkások, kisebbségek vannak kiszolgáltatott helyzetben. Minden olyan szituációban, amelyben hatalmi viszonyrendszer alakul ki, legyen az csupán segítség igénye, kérése egy utca megtalálásában, egy termék keresése a boltban, komoly esély adódik a megaláztatásra. Az a sok önellentmondással bíró, gazdag, izgalmas, törékeny, sokrétegű, sokrétű és jelentős hagyománnyal bíró kulturális közösség, amit magyarnak hívunk, végül ezt az eredményt szülte. Szociáldarvinista, de a mindenkori énnek járandóságokat követelő, antiszolidáris és tekintélyelvű, frusztrált és narcisztikus közösséggé, nemzetté nőttük ki magunkat. Igénytelenségünkkel és egocentrikus, iránytalan szándékainkkal pusztuló kultúrává és közösséggé téve a sajátunkat.

Kertész Imrének is, Kertész Ákosnak is igaza lett. Lázár János, Kocsis Máté, Orbán Viktor csak következmények.

Mi lettünk fasisztákká. Napról napra, mindennapi létformánkkal.