A végképp perspektivikus déli nyitás árulkodó fordulat. Külgazdaságunk és külpolitikánk végre ráfekszik a Csád-Zimbabwe vonalra, ami legalább annyi eredményt ígér kulturálisan, mint gazdaságilag és diplomáciailag. És nem állunk meg félúton: végcél az Antarktisz!
Legkésőbb ekkorra világossá kellett volna válnia a Kedves Vezető valóságvesztésének.
De Dózsa népe még hallgatott.
Talán itt tetten érhető a bölcsészettudományok gyötrelmesen csonka működése az országban. Ha csupa szakmunkást és mérnököt képzünk, nem csupán artikulálni képtelenek a tömegek az igényeiket, elképzeléseiket, álláspontjukat, de önmaguknak megfogalmazni is. Nem mintha nem volnának, nem mintha nem volna jogos és megalapozott a leggtöbbje, de megfogalmazás híján aligha tudunk beszélni róluk, megbeszélni egymással, hogyan érjük el őket, hogyan fogadjuk el a másik igényét, szándékát.
Dózsa népe, mint ötszáz éve, most is hallgat, aztán hirtelen, a legváratlanabb pillanatban kiegyenesített, kifent kaszákkal nekiindul. Csöndben nyel, amikor a tisztességes juhász választás előtt elhalálozik, amikor a tiszta szívű aktivista öngyilkos lesz. Hagyja, hogy gyűljék a harag – a végsőkig.
Tapolcán a választási eredménnyel egyenesítgetik a kaszát. És a választóknak igazuk volt: az alapvetően nyíltan fajvédő, rasszista, homofób, antiszemita, tekintélyelvű rendszert vizionáló újnyilas párt itt és most a számukra nem sokkal rosszabb a jogi és gazdasági repressziót hordozó, elitista, szélsőséges kultúrájú, posztmodern-fasisztoid rendszert létrehozó Fidesznél és intézményesített, megélhetési vazallus-értelmiségénél, nem sokkal rosszabb a szolidaritástól mentes, intézményi-burokratív, helyi konvenciókat kialakítani nem kívánó, erőszakos civilizátor, gazdasági repressziót hozó „baloldali” pártoknál és még mindig a totalitárius kultúrák – tárgyi tévedésektől hemzsegő – propagátor-értelmiségeinél. Nem sokkal rosszabb, és ráadásul rendszerellenesnek is tűnik – még ha a jelen elnyomó rendszer legvegytisztább kiteljesedése is.
Egyenesedik a kasza, van erre más jel is. Verik az M1 bemondóját is. Hogy ő csak egy kollaboráns (azok közül sem a legrosszabb), nem a rendszer működtetője és alapja, nem segít rajta. Auswitz és a Gulag működését is segítették könyvelők, jogászok, logisztikusok. A bentlakók aligha fognak különbséget tenni. (Itt mondjuk el újra: az erőszak aligha megoldás, békés ellenállási formákat kell találnunk, mert hosszabb távon az kifizetődőbb. De vajon érzi-e ezt a felgyűlt haragú ország is?) Üzenet ez tehát a rendszer minden kollaboránsának: a tömeg nem disztingvál. Jó, ha ezt nem feledik a rádió munkatársaitól az ügyészségig sehol!
A ránk rohadó ellenforradalom megszülte hatásait. Ha van békés kiút, az lassú és kínokkal teli lesz. És nehéz megtalálni azt a szűk mezsgyét, amely erőszakmentes, mégis tömeges katarzis kíséri.
Az új rendszerváltás előtt sajnos aligha ússzuk meg a gárdák őrjöngésével fűszerezett kiteljesedését a mostani rendszernek. Ahol a déli helyett az égi nyitás következik, végcél a háromszorosan csavart szíriuszi szittyamagyar gén egyeduralma az Antarktisztól Atlantiszig.
Senkinek nem lesz jó végül. Pokoli lesz. Csak vígasz, hogy rombolásával esélyt nyújt a bukása után az újrakezdésnek – a nulláról.