Jól láthatóvá teszi a rendszer jellegét, amit a népszavazási kezdeményezésekkel vagy az ügyészségi eljárásokkal művelnek. A Nemzeti Választási Iroda szégyen nélkül akadályozza a földek új grófoknak osztása elleni népszavazást (és amikor a vasárnapi nyitva tartásról szólót nem tudta megakadályozni önerőből, a hatalom verőlegények bevetését sem átallotta megszervezni). A nyomozóhatóság Rogán ügyeinek vizsgálását szabotálja, ami a bűnpártolás kérdéskörét is fölveti.

Igen, e két ügy látványosan mutatja, mitől értelmetlen alkotmányos jogállamról, szabad és tisztességes választásokról beszélni – bár az utóbbiról az EBESz jelentése is ejt egy-két szót. (Vajon számít-e ezek után, hogy lesznek választások 2018-ban?)

Részletesebben és pontosabban azonban a Liget-projekt mutatja, miben is simulunk a türkmén és a kongói jogállamiság vonulatába. És azt is, milyen jövőt hoz nekünk ez.

A Városliget felújítása önmagában lehetne jó cél. A zöldterületek és a zöldfelület egyidejű növelése kívánatos volna. (Hogy a kettő között mi a különbség, arról itt olvasható összefoglaló.) Az talán kisebbíti az elhatározás érdemét, hogy mi az ok, ami a változtatáshoz vezet. Őfőméltóságának a Várba költöztetése urbanisztikailag is igen nagy károkat okoz, de a politikai üzenete talán még károsabb.

A belenyugvás a legnagyobb ellenségünk (Anna Lindh)

És most ne is foglalkozzunk vele, hogy az átépítés hogyan rombolja a közparki funkciókat! De ha e csekélységtől eltekintünk, akkor is érdemes volna elgondolkodnunk, hogy a „múzeumnegyed” eszméje elfogadható-e. Azon túl, hogy a város szerves működése fölfeslik egy ilyen koncentrált projekttől, azon túl, hogy a különböző kulturális és társadalmi funkciók egymás mellettisége, keveredése mind a látogatók, mind az intézmények mozgásterét beszűkiti – erről többek közt Drezda tanúskodhat, ahol rútul elbukott a múzeumi negyed koncepciója –, az elvi megközelítés maga is problémás. A múzeumaink ugyanis nem csupán turisztikai látványosságok. Nemzeti, kulturális, történeti önazonosságunk rekvizítumai is, a saját környezetükkel, a saját történetiségükkel, a saját megjelenésükkel. Ha úgy tetszik, a múzeumlátogatás saját identitásunk vizsgálata, föl- és megismerése, értelmezése is. Az önmagunkról gondolkodás tere. Az tehát, hogy elsősorban turisztikai funkciókat vizsgálunk, talán még Alcsútdoboz horizontjáról is kissé nyomorult perspektíva, nemhogy györgypéteri szellemi... khm... mélységekből.

A ligetvédők csoportjai, bár láthatóan nem túl sikeres, nem túl tehetséges módon próbálnak cselekvő tömegeket maguk mellé állítani, de hősiesen, komoly személyes kockázatokat vállalva igyekeznek akadályozni a nyilvánvaló rombolást. Kis köreik – bár talán jobb volna, ha a környék lakosait győzködnék a részvétel fontosságáról, a vádhatóságot bénítanák le tömeges beadványokkal – időnként testi épségüket is veszélyeztetve próbálják lassítani a gépezetet. A hatalom válasza erre – nem először, láttunk már ilyet a NVB épületében is – a gebinbe kiadott, priváttá tett erőszakszervezeti fellépés. A – lássuk be, nem túl szimpatikus, de azért mégiscsak nemes ügyért harcoló – fiatal aktivista polgári engedetlenségét, miután civilbe bújtatott, időnként a rendőrséget is kommandírozó kormánygárdisták könnyű testi sértéssel megregulázták (az ügyben nem tudunk ügyészségi nyomozásról), a rendvédelmi szervek közreműködésével a pszichiátriai kezelés fenyegetésével torolták meg. A törpepárt – jogi szempontból egyébként számos sebből vérző – helyi népszavazási kezdeményezését elutasította a Kúria. A verdikt kimondta, hogy „Liget-törvényben” foglaltak ügyében a múzeumok építésének megakadályozása népszavazással nem megakadályozható. Kár, hogy a törvényben nincs szó múzeumépítésről.

Pártprivatizált erőszakszervezetek, a rendvédelmi szervek kormányszolgálata, a kormánypárt érdekében történt bűncselekmény ügyészség általi elfedése, a Kúria által vállalt ordító iustismord, a közösségi normákat megszabó és felügyelő pszichiátriai szakma politikai fenyegetésként fölhasználása. Az elnyomó rendszer összeállt.

Csattanónak még valami. Amit a határon és a Keleti környékén a menekültekkel műveltek és művelnek, az is kimeríti az emberiség elleni büntett fogalmát (kétségkívül nem oly látványosan, mint Tony B. és George W. B. leendő hágai elítéltek esetében a félőrült, de csupán ürüggyel megtámadott iraki diktátori rendszer ügyében, ám a menekültekkel szembeni bánásmód folytatólagosan és hosszan történő elkövetése is minősített eset). Ennek a kultúrája hazánkban lassan leszivárgott a köznép körébe. A ligetvédők sátorába éjjel belerúgó lény, amint tudomására jutott, hogy egy gyermeket bántalmazott, az evidens emberi reakció, a visszakozás helyett még durvább rúgással fűszerezte állatias indulatainak kielégülését.

Nem csupán önkény épül itt.

A halál kultúrája növekszik.

A terror kultúrája lel otthonra.

Talán már megjelent e blogon az észrevétel: az ebben folytatólagosan elkövetett részvétel, a rendszer legitimálása bűn. Annak a részéről is, aki független politológust, annak a részéről is, aki független újságírót, és annak a részéről is, aki ellenzéket játszik az önkény kialakult rendszerének színpadán.

Mert mára már csak a rendszeren kívül van élhető megoldás.

És ez a zárt, konzisztens rendszeren belülről nem elérhető.