A kortárs véleményformálók ritkán érzékelik a szimbolikus fordulópontokat. Mostanság mégis abban a kegyelmi állapotban leledzünk, hogy akad egy mozzanat, amit már az itt és most is jelentősnek láttat.
Lehet, hogy mégsem könnyű ebben az országban az amúgy végletekig korrumpálódott, pártpolitikailag és gazdaságilag kolonizált, lakájjá silányított írástudókkal szemben sem populista demagóg hatalmi politikát folytatni. Rosszkedvünk tele már rég kezdett ránk telepedni, de sikerült egy biztos, sokak számára referenciaponttá minősülő napot kapnia az országnak. Bár az Alkotmánybíróság kiherélése, a személyi kinevezések sajátos pártossága (köztársasági elnök, számvevőszéki elnök, legfőbb ügyész, alkotmánybírók – minek is folytatnánk?), az ügynök-bizottság akadályozása és megszüntetése, a vagyongazdálkodási törvény szennye, a választási rendszer buherálása, a munkavállalói jogok csorbítása, a magasabb jövedelműek kedvezményezése, a progresszív adórendszer eltörlése, az alaptörvény pártalkotmánnyá silányításának terve és még néhány fölemelő apróság már szép alapozást biztosított, hogy az oly áhított tündöklő nyarat egyre messzebb sejtsük, létrejött az új undokoknak egy jól azonosítható, konkrét allegóriája.
Megszületett a médiatörvény.

Kegyelmi pillanat.
Az, hogy mennyire ízléses ez, szinte mellékes. Legalábbis annak a tükrében, hogy az elfogadás módja, a társadalmi diskurzus ellehetetlenítése, a módosítások iránya, a szöveg minősége és nem utolsó sorban a törvény szólásszabadsággal élést nehezítő (nem, nem ellehetetlenítő!) volta sokak tapasztalata lett és lesz. Ez beégett néhányunk emlékezetébe. Emellett (hogyan is lehet ezt finoman megfogalmazni?) a dolog esztétikumának jellege szinte eltörpül.
Már a szocik is elkezdték hatalmon az ügyködést a sajtó- és szólásszabadság korlátozása ügyében. De ez a törvény jól reprezentálja, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem képes megkockáztatni a konfliktust a tőle független erőkkel. A hatalmi ágak egy részét még – kényszerűen – meghagyja önállónak, de ami deklarálatlan, ám értelemszerűen független demokratikus intézmény, abba saját hatalmi (személyi és törvényi) biztosítékait építi. Berluscolini rendszere sem sokkal jobb, az igaz. De jobb. A kormányzó erőnek – ezen belül is a centrális erőtér személyes megtestesülésének – a közhatalom nem csupán nem szolgálat, de a nyílt vagy alig rejtett csoporturalom kiépítésének és megtartásának alapeszköze. (Max Weber hantjai bíz önelégülten ficánkolhatnak!)
Szegény jó szándékú és virág-együgyűségű XVI. Lajos a Bastille lerombolásának napjáról ennyit írt be – amúgy időnként igen részletes – naplójába: Rien. Azaz: Semmi. A kortársak közül is kevesen érezték aznap és ott az épület elfoglalásának allegorikus voltát. Igaz, az forradalom volt. Ez meg alantas ellenforradalom.
2010. december 21. lángoktól öleltünkben nem csak csillagászatilag lett a legsötétebb nap. De maradjunk udvariasak! Köszönjük meg, hogy megteremtették a szimbólumát az eddigi kormányzati tevékenységnek!
Köszönjük, Annamária, köszönjük, Antal!
Köszönjük, Viktor – de ez így moins que rien!
Gyérebb a semminél.

------------------------------------------------------------------------------

Amikor ezt a szöveget írtam, még nem tudtam a külföldi politikai és médiareakciókról. De az európai nyilvánosság meggyőzött: az utókor emlékezetét ehhez a naphoz kötötték. Ami nem lesz szép hagyománya e korszaknak. De ne becsüljük túl ennek a jelentősségét: egy kicsit nyuffognak, aztán napirendre térnek fölöttünk. Nem vagyunk elég érdekesek, fontosak vagy nagyok - és elvégre Berluscolini medio-maffiokráciája is él és virul...