A kormányfő bejelentette a pénzpiacokat megnyugtató és bizakodásba szárnyaltató februári nemmegszorítását.
Úgy tűnik, a klasszikus neoliberális megoldás maradt nekik. Miután a meghitt megszorítások – a közvetve, multikra rótt adók által fölvert árak, a jövő jövedelmei, a nyugdíjak elorzása – kevésnek bizonyultak, az újabb, 2010-es csöndes megszorítások mellett a „szerkezetátalakítás” is elkezdődött. Persze szokás szerint a gyönge érdekérvényesítő képességű rétegek bőrére megy a játék.
A nyugdíjak, a gyógyszerár-támogatások, a „bőkezű munkanélküli támogatás” (jelenleg három hónapig max. 80.000 Ft, majd havonta feleződik még három hónapig), a mára indoklás nélkül kirúgható állami szféra dolgozói jövedelmének megnyirbálása következik. Előbb a bankok, kereskedelmi láncok, szolgáltatók  fogyasztókra továbbterhelt profitkiesése vált komoly költségtényezővé jelentős rétegekben, aztán most a legkiszolgáltatottabbak bevétele is csökkenni fog.
Az persze nem baj, hogy végre nem suttyomban, fű alatt, az inflációt túlpörgetve és arcunkba hazudva szorítják ki a zemberekből a hiányt, ellentétben az első Orbán-kormánnyal. Az viszont talán elgondolkodtató, hogy a magas jövedelemmel bírókat kedvezményező adórendszer árát fizetik meg a társadalomból, alapvető fogyasztásból már mostanra is kiszoruló rétegek.
Orbán társadalomképe világosan bontakozik ki ebből. A vagyonok megadóztatásának gyurcsányi tabuja benne is megvan (ebben sem különböznek), a fogyasztási adók növelése – pl. a jobbára import luxuscikkekre vonatkozólag – továbbra sem merül föl, viszont a 16 %-os adókulcs szent tehén lett, az örökösödési illeték eltörlése továbbra is a centrális erőtér vívmánya marad. Mintha mindez azt üzenné, hogy akinek kulturális vagy társadalmi tőkéi, örökölt címei lehetőségei lehetővé teszik a gyarapodást, annak továbbra is adatik, akik viszont leginkább a közösségi intézmények áldásaiban bízhatnak, hogy legalább megkapaszkodjanak a társadalmi tér perifériáján, azoktól a maradék kevés eszközt is visszatartják. (Itt szükséges tisztelő laudációnkat ismételten kifejezni a KDNP alapvetően szegregációs oktatáspolitikai koncepciójának, amely a kulturálisan depriválódó rétegeket etnikai hovatartozástól függetlenül továbbrohasztja! Minek nekünk az ilyen nyomorultak, ugye? Pusztuljon a férgese, nemdebár?)
Új, vagyoni és műveltségi előjogok születnek – hosszú évtizedekre esélytelenné téve egy egészséges mozgású, a társadalmi mobilitás normális működését fönntartó ország kialakulását. Mint vitéz Nagybányai bután konzervatív, korlátolt államban, ahol az úri középosztály ki nem mondott előjogai féltve őrzött kincsként csillantak végig a korszakon, logikusan torkollva 1938-ba, 1944-be, 1948-ba.
Orbán Viktor társadalomképe tehát kb. D. Sándor és F. Péter szintjén mozog. Valahogy úgy írhatnánk le, hogy aki rendes ember, az viszi valamire, amelyik meg nem elég szorgos-dolgos, gazdag vagy okos, az mehet a lefolyóba. De Demján és Felcsuti méltányos és előremutató szellemét némileg menti, hogy ők nem a közösség választott képviselői és vezetői, csupán egyszerű szociálparaziták tőkések. Nem államférfiak, hanem pénzprések befektetők.
Ami komoly felelősségkülönbség.

És ezek alkotmányoznak!