Némi mélázást követően alighanem egy közepesen virgonc agyú macskatáp-készítő kisiparos is könnyed eleganciával leli meg, milyen kitörési pontok mutatkoznak az egyre nyomorúbb gazdasági és még pokolibb mentális állapotba süllyedő lángoktól öleltünk számára.

Mindenekelőtt is az oktatás.

Az nyilván nem árt, ha a hatalmon lévők egyrészt szóba állnak polgáraikkal – nem csak szimbolikusan, nem csak a hatalom által választott kérdések megválaszolására engedve kegyesen teret –, meg az sem rossz, ha keveset titkolóznak közös jövőnkről alkotott terveikről. Merthogy a terv ugyan az övék, de az azt elszenvedendő jövő közös.

De ez szinte mellékes. Érdekesebb, hogy az állampolgárok számára milyen esély van az életminőség elfogadható voltának kialakítására ma és a jövőben.

Egyrészt – ezt már Arisztotelész megpendítette a Politikában – minél szélesebb a középréteg, minél kevesebben szóródnak ki abból, annál egységesebb és szervesebben épülő egy társadalom. Ahhoz, hogy a széles középréteg kialakuljon és fönnmaradjon, a kancsuka és a kilencnyelvű macska kevéssé hatékony eszköz. A józan belátás, a személyes igény kialakulása, a közös és egyéni műveltség bővülése, a részvétel iránti elkötelezettség közös ügyekben talán hatékonyabb. Meg az, hogy a társadalmi mobilitás (a társadalomban betöltött szerep változtatásának esélye tehetségtől, adottságoktól és nyilván a szerencsétől függően) csatornái minél nagyobb mértékben nyitottak legyenek. Ha úgy tetszik, boldogabb lehet egy társadalom, ha mindenki egyéni képességeinek és szorgalmának betudhatóan kerül abba az élethelyzetbe, amibe. Ha nem az örökségek a mérvadóak.

Már a modern társadalmakban is az egyik legjelentősebb társadalmi mobilitási tényező volt az oktatás. (A kérdésről érdemes Kolosi Tamás előadását meghallgatni.) Ez a globális térben még inkább igazzá vált. Aki nincs birtokában alapkompetenciáknak (írás-olvasás, számolás), aki nem beszél nyelveket, akiben nincs a megismerés és a megértés igénye, az komoly „versenyhátránnyal” kell megküzdjön. Azok a rétegek, amelyek az ismeret iránti igényt otthonról nem kapják meg, csupán a közösség által fönntartott oktatási intézményekben juthat ennek elsajátításához.

És rögtön jelentsük ki: fölösleges tanulás, tudás, oktatás nincs! Még a „munkaerő-piacon” (kevés undorítóbb kifejezést ismerek: mintha a munka nem személyek, hanem eltárgyiasult alanyok révén hozna létre produktumot) sincs. Ha a munka világában kevés összehasonlító irodalomtörténészre van is szükség, a megismerés sajátos, ott elsajátítható, az ismeretelméleti kérdés szemléletét magában hordozó képzése akkor is produktív: ezek az emberek a paradigmaváltási képességükkel kitűnhetnek. Ha hídépítészre kevés szükség van is bársonynesz-ingatónkban, mégis lehet haszna, ha a dialektikus és racionális gondolkodásnak is akad egy bástyája. És mindkét képzés az elsajátítás, megismerés igényét alakítja ki – relatíve tömegesen.

Persze a felsőoktatás nem önmagában áll. Amennyiben az alapképzések nem megfelelő szintűek, nincs mire építeni. Az alap- és középszintű intézmények színvonala is jelentősen emelendő ahhoz, hogy működjön a rendszer. És mivel óriási tömegek rekedtek a szegénységi kultúra mocsarában, talán még lejjebb kell kezdeni. (Nem, nem csak arról van szó, hogy óvodában vagy bölcsődében: kiváló kezdeményezések vannak arra, hogy már az iskola előtti pedagógiába bevonják a kulturális deficittel rendelkező szülőket. A munkanélküli anyákat behívják az óvónők, együtt foglalkoznak a gyerekekkel... Például.)

A kiegészítő intézményrendszer – zeneiskolák, sportfoglalkozások, tehetséggondozás – ennek a rendszernek támpillére lehet. De ahhoz, hogy legyen értelme az egésznek, mindenekelőtt el kell gondolkodnunk azon, hogy a pedagógusok ilyen megbecsülésével, ami ma van, remélhetjük-e, hogy éveken belül nem lesznek többségben a pályára alkalmatlan, jobb híján arra tendáló rétegek? És persze egy alkalmassági szűrő nélkül bizakodhatunk-e az alkalmasságukban? Megfelelő színvonalú-e a pedagógusképzés? Meg az alapvető antropológiai sajátosságok (pl. a tíz-tizenöt fős csoport csoporttudatának gyengülése) figyelmen kívül hagyása ad-e esélyt valóban működő oktatásra?

Szóval mindenki számára könnyen elérhető, bőkezű, ám szigorú kritériumrendszerrel fölépülő oktatási rendszerre volna szükség, ha nem akarjuk, hogy csak a jómódú, magasan képzett, befolyással bíró (a gazdasági, kulturális, hatalmi, információs tőkével rendelkező) rétegek gyermekei számára legyen esély egy emberhez méltó életre.

Persze lehet úgy vélni, hogy aki mélyszegénységbe vagy alkesz apa kölkének, esetleg gyenge érdekérvényesítő képességű (mondjuk félénk) szülőkhöz született, az meg is érdemli, így járt, utcaseprőnek született, vagy inkább börtöntölteléknek és ennyi. Csak akkor mondjuk ki, hogy a kasztrendszer kialakulása a cél!

Igaz, az hosszabb távon a felső rétegek életminőségét is rontja (rossz közbiztonság, gyatra közellátás, gyér kulturális kereslet és kínálat, stb.) De azt is biztosan ki lehet majd magyarázni.

Evvel természetesen a legcsekélyebb mértékben sem összefüggően jegyezzük meg, hogy a II. Orbán-kormány oktatási reformkoncepciója körvonalazódik.

A nemzeti helyzet fokozódik.

Ui.: Igen tisztelt Miniszterelnök Úr! Egyre inkább az az érzésem, hogy Ön kezdi elveszíteni a fonalat. Mármint a valóság fonalát. Mert azt nem tudom elhinni, hogy egy ilyen koszos kis provincián tejhatalmú princepsznek lenni tényleg annyit ér Önnek, hogy a jövőt is hajlandó érte fölélni! A hazám  is, szeretem is, de azt azért - bízom benne - Ön is érzékeli még a valóságból, amit én bevallok magamnak: hogy ez egy nagyon kis szemétdomb itten, itt az Önhöz foghatóan másodlagos frissességű kiskakasok kapirgálási tejhatalma sem egy nagy sikersztori...