A cím értelmetlennek tűnhet. Adott egy párt(szövetség), amely a Parlamentben kétharmaddal rendelkezik. Óriási fölhatalmazást kapott, akár új alkotmányt is konstruálhat (meg is teszi), akár az egész közjogi rendszert átszabhatja (neki is kezd), akár alapvető, hosszú távon is jelentős hatással bíró társadalompolitikát kezdhet (él is a lehetőséggel), akár újjá alakíthatja a közbeszéd, a közösség kulturális attitüdjeinek intézményi és informális hátterét (neki is fog), a hatalmi ágak – amúgy is billegő – egyensúlyát is bátran újraszabhatja (nem is hezitál).

Valami mégis hiányozhat. Ahhoz, hogy ezek a lépések legitimálódjanak, egyrészt komoly társadalmi támogatást, ha úgy tetszik, társadalmi konszenzust kell élvezniük külön-külön is (azaz a választási eredmények önmagukban még nem elegendőek ahhoz, hogy a döntések jelentős tömegek széles egyetértésével találkozzanak), másrészt igen sikereseknek kell lenniük mind gazdasági, mind általános társadalompolitikai értelemben igen rövid távon.

Ahhoz, hogy az előbbi létrejöjjön, folyamatos párbeszédbe kell vonni a társadalom különböző rétegeit, csoportjait, méghozzá valósba, nem egyoldalúba. Nem csak az a gond a lakosságnak időnként kiküldött kérdőívekkel, hogy a válaszokat sugalmazó megfogalmazással bírnak, így nincs rájuk jó válasz (bár ez sem elhanyagolható probléma), hanem avval is – sőt alapjában avval –, hogy nem egy közösségi diskurzus folyamán letisztult vita alakul ki, hanem a hatalom letéteményesei által megszűrt témák erősen tendenciózus megközelítésein alapulnak. Ez könnyen válhat irritálóvá. Az sem öregbíti hírnevét ezeknek, ha egyszerűen szemfényvesztésnek titulálják őket a válaszadásra kért választók, az is erősen rontja a hitelt, ha cinizmusnak (későbbi hivatkozási alapnak) aposztrofálják tömegesen. Ahhoz pedig, hogy rövid távon is sikert hozzanak az intézkedések, a globális válság és az ország globális helyzetének reális fölmérése és az abból következő reális program szükséges.

Az apolitikus tömegek egyelőre csak zavartan mosolyognak. Ha a kormány NENYI-t szerkeszt és tetet ki a közintézmények falára, gúnyos bólogatás a köz válasza. Ha a kulturális tereket zsugorítja, kissé ellenséges vigyor ül ki az arcokra. Ha országzászlót kíván avatni egy bezárt, közkedvelt szórakozóhelyen, keserűen, de kiröhögik. Ha félanalfabéta sportolók kerülnek közjogi méltóság pozíciójába, harsányan cikizik. Türelemmel, de tudva, hogy akkor ezek többé nem... Ám amikor a pénztárcákhoz nyúl a regnáló hatalom, vagy amikor az oktatás – amúgy sem épp lehengerlő – színvonalát veszélyeztetik, a ius murmurandival végül elkezd élni az érintett csoportok némelyike.

Egy olyan társadalomkép kezd kibontakozni a kormányzóerők részéről, amely a rendszerváltás óta kettészakadt társadalom veszteseit továbbtaszítja a lejtőn – megvonva a kevés esélyt is (oktatás, életminőség fönntartása, fogyasztásban részvétel, munkavállalói jogokkal élés, közlekedéshez férés) a társadalomba integrálódástól –, azokat pedig, akik nem kimondottan nyertesei a fordulatnak, a vesztesek közelébe szorítja.

Először a hajléktalanok kerültek sorra – a társadalom (időnként szégyenkező) elismerésével, egyetértésével –, aztán a munkanélküliek – némi szimpátiát vívva ki az intézkedéssel – , utána a köztisztviselők és kormánytisztviselők kiszolgáltatottsága nőtt – szintén népszerűvé téve a döntnököket –, majd persze a nyugdíjasok is a megszorítások áldozataivá váltak – a nyuggerezők őszinte örömére –. De aztán az igazságszolgáltatás dolgozóinak nehéz helyzetbe hozására került sor – az ország értetlen és néma figyelme közepette –, végül a pedagógusokat és a rendvédelmi dolgozókat is többletterhek viselésére kényszerítik – komoly, ám csöndes döbbenetet okozva nagy tömegekben. A munkavállalói jogok látványos megnyirbálása és bizonyos jelentős érdek-képviseleti erővel rendelkező szakmák kedvezményes elbírálásának megszüntetése végül már beindította a társadalmi csoportok immunrendszerét.

Az ellenzéki pártok persze – hol rövid távú haszonszerzés reményében, hol reflexből, hol társadalmi, gazdasági, politikai programjuk és víziójuk alapján – egyre erőteljesebben tiltakoznak. A kormánytöbbség azonban eljárásjogi trükkökkel, a kétharmad adta előnyök végsőkig menő kiaknázásával, valamint a kialakult médiafölényük támogatásával könnyeden hagyják figyelmen kívül és időnként – ellenbotrányok kreálásával – elnyomják az ellenérveket. Evvel el is vágják a diskurzus esélyét a többi párttal. Ez azt eredményezi – akár Esztergomban, akár az erzsébetvárosi Janikovszky-iskola bezárása esetén –, hogy egy szélsőjobbtól balig terjedő, konkrét ügyek mentén azonosan (bár egyelőre még nem egységesen) föllépő koalíciót alakítanak ki. Ez a jelenlegi parlamenti struktúrában ugyan nem releváns, ám hosszabb távon minden szabad vegyérték fölemésztése politikai veszélyeket rejt.

Annál is inkább, mivel a társadalmi bázis is változik. A fenyegetett rétegek előbb-utóbb besorolnak valamely ellenzéki párt mögé. És annál is inkább, mivel a jelentős, gyakorta nagy társadalmi beágyazottságú csoportok mellett már tömegek mozgósíthatóak. Valami olyasmi történik, hogy egy komoly szolidaritás-deficites társadalomban lassan kezdenek kialakulni a szolidaritás kezdeményei a kormánnyal szemben. Míg eleinte a köztisztviselők juttatásainak és munkabiztonságának romlása némi szimpátiahozammal kecsegtette a kormányt („a mi adónkból dolgozzanak sokat!”), mára a munkavállalók mindegyikének várható kiszolgáltatottsága sokakat a köztisztviselők mellé állított – megtapasztalván a kiszolgáltatottság lehetőségének sajátosságait. Ahogy lassul és színvonalában is várhatóan gyöngül a jogszolgáltatás (a tapasztalt bírák nyugdíjazása révén), komoly közösségérzés alakul ki a megszorítások miatt nehezebb helyzetben lévő igazságszolgáltatási dolgozókkal is. És persze ez azt is jelenti, hogy a társadalom peremén lévő, a jelenlegi intézkedéseknek betudhatóan még nehezebb helyzetbe kerülő csoportok felé is megszülethet az együttérzés. Már az sem segít, hogy a hajléktalanokat (akiknek kb. fele éppúgy dolgozik, mint az egész népesség – pontosabban a teljes foglalkoztatottság 56%, a körükben ez kb. 48%!) eredendően megveti, nem szereti a társadalom. Lassan homless polgártársaink is az egységfront tagjaivá válhatnak.

Ki a kormánypártok mellett kitartó réteg és mely párt remél még konstruktív együttműködést a kormánnyal?

Az előbbire a válasz valószínűleg a változások kevés – rövid távú – nyertese, persze csak addig, amíg a kultúra, a közszolgáltatások, a jogszolgáltatás, a közbiztonság romlása és a társadalmi feszültségek ellenére élhető marad az ország. Utána ők sem. Az utóbbi kérdésre alighanem az a válasz: egy párt sem marad.

És akkor – olyan és akkora szavazóbázissal, amilyen és amekkora várhatóan marad – nincs az a választási rendszer, amelyik megmenti a Fideszt az elemeszpésedéstől.

A kormány kétharmados karanténba zárta magát. Ehhez elég volt egy év, de ahhoz, hogy kikerüljön belőle, kevés lehet egy évtized is.