Bibó halott. Némely politikai mozgalomban búvópatakként még meg-megvillan emléke, de eszméi csupán hivatkozgatás alapját képezik, nem többet. Az ordas eszmék helyett az ezeket képviselőket is soraikban tudó párt minden tagját bélyegzi meg az establishment, bizonyítva evvel a félelmet „az ellenség ismeretlen és gonosz szándékaitól” és „mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszélyekké, hogy félünk tőlük”, mert minden szimpatizánsukat egybemossák. A nyomorba taszító elvrendszerekre mutatás helyett az „elit” válik céltáblává, ami számvetésre kell késztessen „a forradalomtól, az összeesküvésektől” és „a lekicsinyléstől” érzett félelemről. És a kitaszítottak és deviánsak társadalmi lehúzóerejével, annak okaival szembesülés helyett etnikai csoportok, szociális rétegek, nemzedékek elleni gyűlöletbe fordul a félelem, „a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól”. Így lehetetlenül el az egymással folytatott párbeszéd, ami a közös megegyezés egyetlen egészséges alapja lehet. Csak az lehet az. A fölülről „adományozott” társadalmi rend, az Alaptörvény, a haszontalanok kijelölése hatalmi szóval, vagy a politikailag korrekt beszéd előre megszabott, nem pedig keservvel, közösen kivajúdott formájának donációja csak elfödi – így tetézi – a bajt.
Bibótlanított országban vegzáljuk Bibó emlékét idónkénti szemforgató hivatkozásokkal.
Ahhoz, hogy közössé váljon jelenünk – és múltunk emléke is –, szükségünk van egymás szavára, és szükségünk van arra, hogy a hatalommal bírókra is rárivallhassunk mindig, minden körülmények közt, ha áthágják megszenvedett közösségünket.
Van egy norvég állampolgár, aki azt mondja, hogy bizonyos kulturális és vallási különbségek lehetetlenné teszik a néhány generáció óta betelepülő népekkel együttélést, ha nem asszimilálódnak teljesen. Erre mintegy figyelmeztetésül lelőtte néhány polgártársát. Nem nagyon kérdezgette meg polgártársait a véleményükről, nem keresett megegyezést, hanem döntött róluk. A megöltek és a többiek helyett is dönteni kívánt. Életekről és a közügyek további folyásáról. És van egy, a legfőbb politikai méltóságot viselő magyar állampolgárhoz közel álló embertársunk, aki azt mondja, hogy bizonyos szociokulturális és munkaetikai különbségek lehetetlenné teszik a több tucat vagy több száz nemzedék óta itt élő népekkel, rétegekkel és csoportokkal az együttélést, ennek megoldásául munkatábor-rendszert javall kialakítani a lecsúszó tömegek számára.
Mellékszál, mindennek folyománya: egy lokális történetnek meg fura kifutása lett. Társadalmi kereteink következménye, jellemző tünete. Egy, a mai uralmi rendben komoly funkcióval bíró tisztségviselő pedig megelőzve az igazságszolgáltatást eldöntötte: Balázs József képviselő nem bűnös, csak úgy beszélgetett erről-arról Gyöngyöspata új polgármesterével. Az központi nyomozó főügyészség szóvivője szerint a képviselő úr szavai – aki igazából nem is közhatalmi funkcióval bíró a jog tudorai szerint – a jövőre vonatkoznak, így aligha lehet fenyegetésnek, hatalommal visszaélésnek tekinteni őket. Amiből tanulhatunk: tisztességes politikusmaffiózó a múltra vonatkozólag fenyeget. Mondjuk: visszavonja a két éve megkapott kistérségi támogatás lobbileveleit... esetleg még a pártkasszába meg a saját zsebbe folyt részt is visszafizeti.
Norvégiában minden komolyan vehető mértéktartó forrás úgy reagált a terrorra, hogy az összes intézményben meg kell erősíteni a jogokhoz férés demokratikus voltát. Nem lehet, hogy egy elvetemült figura egy ilyen pokoli manőverrel legyőzze a közösség intézményeit. Évtizedeken keresztül dolgoztak ott nemzedékek azért, hogy az élet minősége – ami aligha összekeverendő az életszínvonallal, de lám, úgy tűnik, az utóbbi is erősödik az előbbi révén! – javuljon minél szélesebb rétegek számára, demokratizálódjék, a közösség minden résztvevője részesülhessen belőle és mindenki részt is vállalhasson további alakításában. Nem vetik oda egy kortárs Mengelének az eredményt.
Bársonynesz-ingatónkban ellenben hallgatag minden Balogh Zoltán államtitkár szavaira. Ő megmondta, és – választott arisztokráciánk illetékeseként – láthatóan sokak szerint ő a fölkent, az egyedül autentikus a kérdés megoldásának meghatározására. Mintha a képviseleti rendszer a demokrácia szinonimája volna. (Némely politológus így is gondolja és büszkén állítja is népszerű blogjában. Van, akinek föl sem merül a kettő közti különbség.) Mintha a demokratikus rend nem arról szólna, hogy akinek igénye van rá, bármikor részt vehet a közügyek intézésében vagy az intézményrendszer formálásában, ellenőrzésében. Erről néhány okos szó itt.)
Pedig ahhoz, hogy minél igazságosabb társadalomban éljünk (és mi más volna a társadalom fő célja ma, amikor már nem az alapszükségletek kielégítéséért küzdünk, nem ilyesfajta erőforrás-optimalizálás teszi szükséggé a természeti környezet szorításával szemben?), kell a részvétel lehetőségének biztosítása. Csak az lehet igazságos, amit közösen alakítunk ki, amiben valamiféle konszenzus, egyetértés bontakozik ki közös életünkről, nem pedig honorárium – a szerencsésebbeknek honor – gyanánt köszönhetjük alázatosan az uralom letéteményeseinek. Az uraloménak. A hatalom ugyanis demokratizálható, az uralom azonban csak megragadható vagy megtartható.
Köztársaság kell. A polisz politikája. És dolgoznunk kell érte. Mindenkinek, aki a része kíván lenni. Követelni a teret arra, hogy utcaseprőként is hasonló esély legyen a közösség ügyeinek formálására, mint átláthatatlan kapcsolatrendszerű „nagyvállalkozóként” vagy még kevésbé transzparens kapcsolati és döntési hálójú miniszterelnökként és hogy a szomszédomnak vagy az ellenségemnek is annyi, amennyi nekem.
Népi köztársaság kell. Akkor is, ha vannak, akik már megpróbálták kisajátítani a köztársaság fogalmát is.
(Az idézetek Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányából, a híres "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni..." kezdetű mondatából valók.)