Tanulságos volt az utóbbi hónap.

Hajléktalanügyi népbiztossá vált Józsefváros hajléktalanüldözője, Hoffmann Rózsa államtitkár asszony esmég kapott egy szekundát, a Miniszterelnök Úr jelenléte nélkül már egy nagygyűlés is összeomlik a kormányoldalon (a finanszírozók ezen rövidesen el is gondolkodnak majd – mi lesz, ha megbetegszik?), az egyik kis elhivatott országmentő néhányadmagával kilépett az állampárt érdek- és gazdaságegyeztető utódpártjából, hogy ő alakítsa ki az igazi baloldali képviseleti alternatívát. És tízezrek álltak kint október huszonharmadikán egy interneten meghirdetett, erőforrások – pénz, sajtó, nagy támogatók – híján lévő civil szervezet tüntetésén. Ahhoz és csak ahhoz csatlakoztak szakszervezetek, más civil kezdeményezések. (Persze megint kimagyarázhatatlan tömeget és képeket termetve a hatalommal szemben.) A lelkesítő naptéri szellem és a rútul, egy „civilizációsharcozással” elgáncsolt hősi ezredfordulós alterglob mozgalmak megmozdulásainak biztató visszfénye volt ez a tüntetés még akkor is, ha akadtak, akik alig leplezetten szóltak pártpolitikai érdekek mentén (például az ellenzéki összefogásról – mint ha az eddigi pártpolitikai elit egésze nem tehetne arról, hogy a fülkeforradalom azt teszi, amit: kulisszademokráciát teremt kiürítve annak minden tartalmát a hatalmi ágak elválasztásától a civil szervezetek kolonizálásán át a személyes autonómia gazdasági és politikai szintű szűkítéséig).

Az utóbbi huszonkét év nem csekély mértékben szólt arról, hogy a pártokon keresztül a (hatalmi) elit kolonizálni próbálta a társadalmat. Rövid távon nem is kis sikerrel. Ami önmagában is elkeserítő, de tekintettel arra, hogy ez nem a pártok, hanem a pártokon keresztül a gazdasági-hatalmi-kulturális elit érdekében történt, kicsit több is: a népfelség elleni merénylet. Ám ami 2011. október huszonharmadikán történt, előrevetíti: ez nem sikerült.

A jelenlegi kormány (is) kész tényként vette számításba: be van fejezve a nagy mű, igen. A (társadalmi) gép forog, az alkotó pihen. De tévedtek. Nem kellettek évmilliók, hogy a csoportdinamikák áttörni látsszanak a civilizátorok, háttéremberek, finanszírozók és vazallusok művét. A közösség egy része ébredezik. Egyre több állampolgár kíván dönteni saját sorsáról. Nem letétbe helyezni a döntés jogát képviselőjénél, hanem dönteni.

Mert a döntések átruházását – a képviseleti rendszert –, minél kiterjedtebb, annál több informális és eredeti céljával ellentétes tényező befolyásolja. Nem csak a tőkések által aprópénzen megvett képviselők és pártok sora, de a személyes kapcsolatok miatti erős döntéstorzító tényező, vagy választott arisztokráciánk tagjainak sajátos szocializációs (vagy épp szocializáció-hiányos) volta is torzítja a képviselet elvét. Minden közvetlen demokráciát szűkítő rendszer alapvetően arisztokratikus – bár már rég nem elitista, mivel az „elit” is proletarizálódott kulturálisan (lézerblokkolóstul, sportstadionostul, dologház-szorgalmazóstul, öregecskedőzéstül) – és antidemokratikus.

Tömegek kívánnak mást. Szimbólumként negyedik, ötödik, akárhanyadik köztársaságot, valójában részvételt és a döntéshez szükséges tények teljes körű megismerhetőségét.

Részt kívánunk venni a saját életünkben. Amihez persze nélkülözhetetlen előbb a kellő informálódás, a tények megismerése, a közösségi kérdésekbe befektetett munka, majd a párbeszéd egymással. Közös dolgaink megvitatása.

És aztán jöhet a következő lépés. Kialakítása egy közösségnek. Egy társadalomnak. Ahol evidencia, ezért nem kell követelni a méltó életet, a tisztes állampolgári létet.

Az első lépés az ehhez vezető úton a minél erősebb személyes függetlenedés a mai intézményektől. A kivonulás. Szecesszió. (Magas pártpolitikai passzivitás például.) A második a közös gondolkodás rendszereinek kidolgozása. (Mondjuk viták akár a virtuális térben is – egymás tisztelése mellett.) E kettőt megkezdtük már.

Sokan vagyunk, akik ezt az intézményrendszert, ezt a jogrendet, ezt a képviseletet akkor is leszarjuk, ha mindennapi életünkre erős hatással van, ha éhezünk vagy félünk időnként emiatt. Megalakulni látszanak az alternatív, részvételi intézmények csírái. Ahol a sztrájk nem jogi probléma, hanem kenyérkérdés, ahol a vallás nem statisztikai adat, hanem szellemi egzisztenciális állapot.

Alakulnak a csírái annak a rendszernek, amelyben adott a belepofázás alanyi joga.

Államtitkárok, szociológusok, közgazdászok és finnyásak számára lefordítva: amelyben érvényesül végre a részvétel elve.

És akkor ez a mostani kis zsebcipolla, ez az új undok hiába tesz vagy nem tesz, szól vagy hallgat, nyer vagy veszít a következő választásokon. Bár még nem érti (és ő eséllyel soha nem is fogja megérteni), de neki is csak a megye háromban lesz módja labdába rúgni, nem csupán az előző küldetéstudatos kis paprikajancsinak.

Mert akár egy – jogsértő (hehe!) - általános sztrájk, akár az, hogy tömegesen hagyják figyelmen kívül a féldebil törvénytervezeteit és törvényeit (aminek amúgy is komoly hagyományai vannak tájunkon), körülötte is vákuumot teremt.

Zsebcipollák, küzdjetek tovább bátran! A részvételi demokrácia tőletek csak még több reményt kap!

Ui.: A hosszú hallgatás oka leginkább az, hogy a hírek mostanság magukért beszéltek. De néha nem állja meg a blogger a kiegészítést...