A következőkben az Almássy téri Szabadidőközpont lesz témánk.
Ez az épület az utolsók egyike volt, amelyik kiváló kulturális programoknak adott otthont a kilencvenes években. Aztán műszaki állapotára tekintettel be-bezárták.
Később újra kinyitották, akadtak itt táncházak, kulturális estek, kiállítások és időnként – hétvégenként – koncertek is. Volt egy úszómedence is az alagsorban, de nem volt eurokonform. Ahhoz, hogy az legyen, feszített víztükör kellett volna. Így aztán – ahelyett, hogy átalakították volna feszített víztükrűvé – föltörték a medencét.
Aztán jött a gond: az önkormányzatnak bevétel kellett. A szabadidőközpont ugyan azon kevesek egyike volt, amelyik egy kevés nyereséget is termelt a kerületnek, de egy ilyen és ekkora ingatlan egy ilyen és ekkora helyen biztosan sokat ér. Az ürügy is megvolt az eladásra: a környéken lakókat zavarja a – ritka koncertek folyamán hallható – zaj. Nem csak a zene: a fiatalok hangoskodása is a téren, ahogy kijönnek.
Hát, ugye, egy ilyen problémának több megoldása is lehet. Az egyik az, hogy az épületet szigetelik, az előtte hangoskodókat meg csöndre intik a kerületőrök, végső esetben megbüntetik a hatósági közegek. A másik az, hogy az épületet eladja az önkormányzat virágkötő-műhelynek vagy suttogópropaganda-központnak.
Nos, a történet meglepő fordulattal folytatódik: az épületet elkezdték fölújítani néhány tízmillió forintért, aztán eladta Erzsébetváros. (Az, hogy egy ingatlan fölújítása eladás előtt kidobott pénz, mindenkinek evidens, aki lakott már lakásban...) A helyi képviselő – emlékezzünk meg nevéről is: ő Molnár István, 2007-ig SzDSz-, mára Függetlenek Erzsébetvárosért Egyesület-delegált – föllélegzett, mivel a helyi lakók „folyamatosan panaszkodtak a zajra”. Most majd biztosan nem fognak... A Képviselő Úr máig is büszke erre a sikeres akciójára. Persze lehet is. (A legszörnyűbb, hogy ő speciel nem a legrosszabb helyhatósági képviselő a kerületben. Vannak, akik látványosan korruptak. És - bár ez meglepő - vannak, akik butábbak nála.)
A pályázatra két jelentkező akadt. Az egyik négyszázmilliót ajánlott, és vállalta az épület teljes műszaki fölújítását és azt, hogy továbbra is kulturális központként üzemelteti az épületet. A másik hatszázötven milliót ajánlott. Nem mondta, mire kell neki. (Mint később kiderült, amint tudta, továbbadta egy, a pályázat idején még be sem jegyzett cég számára az ingatlant.)
A pályázatot az utóbbi cég nyerte. Említette, hogy szállóvá akarja átalakítani a szabadidőközpontot (akkor bizonyosan nem zajonganak majd az épület előtti téren a fiatalok), de a pályázatban és az adás-vételi szerződésben semmilyen kikötés nem található a további hasznosításra vonatkozóan. Elvileg március idusán nyílik az új szálló.
De – hogy kerek legyen a történet – néhány napja jártam ott. Épp buli volt, a zene szállt a légben, fiatalok hangos kacaja szállt a téren át... Az immáron Almássy Hall - immár nem hozva bevételt a VII. kerületnek, csak magánzsebeket telítve - ismét működik. Nem tudom, az ott lakók panaszkodnak-e.
Íme, egy sikeres helyi privatizáció története!
