Ez a szöveg az Indymedia oldalán jelent meg 2007-ben. Az idő ezt igazolta.
2006-os év néhány alapvető történése elkerülte a közfigyelmet. A 2007-es műbotrányok közt elsikkadtak a komoly tények. És közben - „Szegény náci gyermekeink” - rohanunk az ellenforradalomba.
A társadalom strukturája egyre inkább megrekedőben. A mára szinte kizárólagossá vált társadalmi mobilitási tényező, az oktatás – néhány torz álmobilizáló „pozitív diszriminatív” elemmel még regresszívebbé téve, a retrográd sovén, rasszista erőknek is hivatkozási muníciót adva evvel – egységes, komplex szerkezetként kezelése helyett egy elemét, a felsőoktatást „megreformálva” csupán a társadalmi, kulturális különbségek növelésére, de legalábbis konzerválására képes társadalmi alrendszerré formálódik. A szegénységi kultúra növekvő tömegei, a deprivált, kirekesztődő rétegek alternatívái, kulturális, gazdasági integrációs lehetőségei a minimálisra szűkülnek. A lecsúszás közelébe kerülő, növekvő rétegek az extremista mozgalmak felé tolódva radikalizálódnak, a szűk stabil középréteg és az elitnek nevezett rendszer-haszonélvezők konzervativizmusa a huszadik század legnyomorúbb időit idézi. A liberálisnak mondott neokonzervatív, globalista „avant-garde” a társadalmi felelősségvállalással szemben a tőke érdekének és logikájának tudatos vagy tudattalan propagátorává, prókátorává vált.
Ez az az ország, amelyik - ezúttal a globális tendenciákat csak kicsit késve követőn - az extremitás, a fasisztoid verbális agresszióba forduló – etnikailag többségi - kisebbség egyre nagyobb legitimitását nézi tétlenül, vagy segíti. Amelyikben a kriptofasiszta MIÉP nyakán a politikaközösségi térbe belovagoló, vagy inkább bekúszó, komoly mediális felülettel bíró JOBBIK és csatolt részei már a szalonképességgel kacérkodhatnak. Nem mintha ebben az észak-balkáni provinciában nem lenne mélyen beágyazott a fasisztoid társadalmi attitüd. (Itt érdemes elgondolkodni, hogy a fasizmus mint ideológia mennyire értelmezhető, és mennyiben jóval inkább szociális megnyilvánulásként elemezhető. Ez leginkább azon megközelítés kérdése, hogy fasizmusnak csupán a mussoliniánus rendszert tekintjük, vagy a nácizmus, a falangizmus, esetleg az extremista autoriter dél-amerikai múltbéli államokat, az ott – még ma is - jelenlévő mozgalmakat is. Én az utóbbira voksolván a fasizmust nem ideológiai rendnek tekintem. Ebben remélhetőleg pontosítást nyerhetek, ebben – is - sokak jóval nagyobb rálátással bírván.) Nem csupán vidéken megfigyelhető a lassan újra – egyre látványosabban – teret nyerő, tömeges xenofób, kisebbségellenes, tudattalan, pszeudoideológiai elemekkel manipuláló korporativista, tekintényelvű, szinte vallásos rendigény, -hit, a protekcionista gazdasági és főként kulturális szemlélet, a sovén és civilizációs dominanciára épülő gondolkodás. (Erről persze nem kis részben oktatási rendszerünk tehet, nem is annyira a leadott órák anyaga, mint inkább a pedagógusképzés hiányosságai a pszichológia- és pedagógiaoktatás terén, a komplex – bölcsődétől kezdődő -, a humánetológiai sajátosságok figyelembe vétele alapján kis, tíz-tizenkét fős csoportokban történő, egyszerre integrált és differenciált rendszer kialakításának elmulasztása okán, mivel a másodlagos szocializációs közeg, az oktatás társadalmi integrációs szerepe éppoly kevéssé túlbecsülhető, mint az egyéb alrendszerek – a szociális, az egészségügyi, stb. szféra – szerepe. De nem ez munkánk témája, ezért legyen elég ennyi kitérő.)
Ugyanakkor bársonynesz-ingatónkban a szegénységi kultúra (nem összekeverendő a szegénységgel, bár annak egyik legfőbb okozója) jelentős részét adja Köztes-Európa legnagyobb kisebsége (nem, nem a magyar:), a roma kisebbség. Bár statisztikai adatok igen áttételesen írják le a jelenséget, mivel ebben a rendszerváltás óta elmulasztottuk az alapos felméréseket (téves alkotmányértelmezésből következőleg), s bár a roma identitás megfogásának problémájáról is akad jócskán irodalom (itthon leginkább Szelényi Iván, részben Ladányi János kiváló munkásságának köszönhetően), valamint a definíciót az is nehezíti, hogy a különböző nyelvű, törzsi-nemzetségi kötődésű, és integrációs, valamint – sajnos torz, kényszerű – asszimilációs-akkulturációs fokon álló, kulturálisan máig nem emancipálódó roma rétegek korántsem tekinthetőek egységes „cigányságnak” (igaz, a probléma „megoldódni” látszik: hazánkban – kb. úgy, mint a XIX. században a Felvidéken a szlovákok esetében – a cigány identitás a többségi etnikummal szembeni identitásként kialakulóként leírható; ez pedig nyilvánvalóan magában hordozza az extremizmus ódiumát is, többek közt ezt láthattuk Olaszliszkán is), az tudható, hogy a társadalom alsó decilisében nagyobb a romák számaránya, mint az össznépességben, és az alsó decilis alsó harminc százalékában már abszolút többségben vannak roma polgártársaink. Erre mondja a zseniális Ferge Zsuzsa, amint a kiváló Horváth Aladár is, hogy a szegénység (hozzáteszem: a szegénységi kultúra) kérdése nem cigánykérdés, ugyanakkor összefügg a kettő.
A továbbiakban szégyentelenül a fasizmus kifejezést használom a finomított extremista megnyilvánulások terminus technicus helyett, mivel egyrészt jóval intenzívebben jelzi a probléma veszélyességét, másrészt sajátosságait is pontosabban határozza meg. A társadalmi megnyilvánulás értelmezési kereteiben tartom a fent (első zárójelezett megjegyzésemben) leírtak okán, és megmaradok a kifejezés mellett, mivel intenzívebb a kérdéskörhöz e fogalomnak a viszonya, és pontosabban közelíti meg az igen tág, de kevésbé modernista extremizmus kifejezésnél. Ugyanakkor megkülönbözteti a lassan szintén kialakuló, kevésbé késői modern jellegzetességekkel bíró kisebbségi extremizmustól. (Két rövid kitérő: a) E megkülönböztetési igény éppúgy vonatkozik a nemzet – a Werchmaister harmóniák óta már imaginálisan is megformált - meglehetősen üres allegóriájára, mint az osztály – belátom – alapjában elfogadható leíró jellegére, mely utóbbit mégis számos társadalmi folyamat leírásában pontosít a réteg-, csoport-, populáció-, alrendszer-, szubkultúra-vizsgálat. b) Épp az utóbbiak vetik föl a társadalomtudományok episztemológiai alapproblémáját: az időben szegmentált állapotok közti összefüggések és kontinuumok megragadhatóságának kérdését, objektivitása lehetőségeinek korlátait. De legyen elég a kitérőkből!)
Ilyen hosszas bevezetés után térjünk hát rá arra, amire e munka fel kívánja hívni a figyelmet: a lassan kibontakozó valós (nem pártpolitikailag-művileg kreált) polgárháborús helyzetre.
2007. szeptember 3-n hallgatva az egyik közszolgálati rádióadót arra lettem figyelmes, hogy egy roma asszony – jogos fölháboródásában - „parasztozásra” vetemedett. Nem árt tudni, hogy a „parasztozás” a „büdös cigányozás” masszívan xenofób párja roma honfitársainknál. Beugrott közben, hogy az olaszliszkai eset utózöngéi közt föllelhető volt egy nyilatkozat arról, hogy „legalább egy magyarral kevesebb”. Eközben épp mostanság szerveződött (többek közt a megélhetési fasiszta ismert ripacs pojácáskodó bábáskodásával, de egy egyre komolyabb tényezővé váló szélsőséges, fasisztoid párt kezdeményezésére) egy nyilas konnotációjú „Magyar Gárda”, de az nem is az első (igaz, ez az első 89 utáni pártgárda), csupán a médianyilvánosságot magának legügyesebben megteremtő paramilitáris szervezet. Az írott sajtó, az internetes portálok figyelemre méltó szegmense – és már a (lassan szerepükben háttérbe szoruló) képi média komolyan veendő része is - propagátorává, vagy – ami még rosszabb – mérsékelt image-át megtartó „együttérzőjévé” avanzsált a fasisztoid és fasiszta megnyilvánulásoknak. A liberális és „baloldali” médiatérfél ugyanakkor (elkeserítő, hogy szinte más sincs, csak „ide-” vagy „odatartozó” felület) végtelenül érzéketlenül, a társadalmi hátteret és folyamatokat nem is érintve, azt nem elemezve, így nyilvánvalóan komoly érzelmi ellenállást kiváltva utasítja rendre intellektuálisan – hm… hogy lehet ezt finoman megfogalmazni? - eltévelyedett, deformált, deviáns (bár lassan már normává romló) megközelítésű polgártársainkat. (A média társadalomformáló szerepéről szóló vitába nem mennék bele. Azt kevesen kérdőjelezik meg, hogy a sajtónak bizonyos társadalmi hatása mindenképp van. Félő, hogy nem lehet eléggé túlbecsülni…) Az alapvetően deprivációs, integrációdeficitből táplálkozó (hogy egy schröderiánus szépségű fogalmat is alkotni merészeljek; ld. még szuboptimális és kistestvérkéi) társadalmi kérdések etnicizálódnak. A pártpolitikai tér hatalomlegitimációs és hatalomkoncentrációs lehetőségek kiaknázásaként kezeli a történéseket (minden „oldalon”), miközben a társadalmi folyamatok hátterét nemhogy kezelni, de diagnosztizálni sem igyekszik.
Szóval gáz van.
Ami Olaszliszkán történt, az a 90-es évek (1992-ben történt?) Los Angeles-i zavargásainak analógiája, csak – mint Ladányi János kiváló tanulmányából tudjuk – a területi szegregáció hazánkban leginkább a vidéki kistelepüléseken alakult ki az amerikaihoz hasonló módon, a nagyobb városokban, és főként a fővárosban – talán egyszerűsítve úgy írhatnánk le – apró mezős sakktábla-szerűen, így a zavargások és lincselések elszórt vidéki településeken alakulnak ki. Ugyanakkor az etnikai többségi társadalom fasiszta rétegeinek artikulációja egyre inkább tolerált, a kultúrsovén, etnicista megnyilvánulások a többségi (félő, hogy elfogadó) hallgatással kísérten erősödnek; a forradalom ötvenedik évfordulóján (nem kétséges, hogy kormányhoz közeli körök tevőleges vagy passzív [értsd: nem időben és nem a megfelelő adminisztratív eljárást választva a beavatkozásra], mindenesetre hathatós segítségével), a pártpolitikai ellenzék hol impotens, hol kétértelmű megnyilvánulásainak hátterével és hátszelével jelentős fasiszta rétegeket is magukban hordozó, a depriváció közeli státusztól elkeseredett tömegek extremista és fasiszta megnyilvánulásokkal alaposan kibélelt lázadása („forradalma”) sokkalta a társadalom értetlen, nyugalmat és rendet követelő tömegeit, és lelkesítette a kisebbségben lévő, de növekvő, szintén értetlen rétegeit. Tekintélyelvű társadalmi pszeudoideológiák keveredtek szociális követelésekkel, ami, figyelemmel az óriási méreteket öltő, neokon-glob gazdaság- és társadalompolitikából adódóan folyamatosan növekvő esélytelenedő, leszakadó rétegekre (ez utóbbit meglovagolva próbál bizonyos szólamokkal [hatalmi] előnyöket szerezni a „legnagyobb ellenzéki párt” [akkor még a Fidesz - a szerző]) legalábbis nem épp megnyugtató tendenciát takar.
Azaz Magyarországon - ha nálunk ez koncentrációjának kisebb volta miatt kevésbé látványos is – elkezdődtek a Los Angeles-i, alapjában deprivációs gyökerű, de konvertálódott etnikai zavargások megfelelői, ugyanakkor a fasiszta társadalmi formák legitimitása növekszik az etnikai többség – jobbára szintén leszakadó – rétegeiben.
Nagy gáz van.
Folyt. köv.
(A jelenlegi, osztályelnyomott helyzet [lehet marxistázni, kedvces bérkommentelők, bár tévedtek] okozta hoisszas szilenciumból adódó idézés folytatása várható.)
