Európában nincs nagy tere a kreacionizmusnak és a neoprotestáns fundamentalizmusnak. E tájat erősen megfertőzték azok a felvilágosodás szellemi forradalmából következő egyenlősítő eszmék, amelyek a XX. században – a volt Szovjetunió érdekszférájában – önmaguk paródiájaként hatalmi struktúrákat is kialakítottak. De a diskurzusnak betudhatóan mint eszmék a szabad társadalmakban mégis mélyen beágyazódtak a kultúrába. Így itt, a mi tájunkon a XXI. századra az ideológiák helyett totalitárius és korporatív mozgalmak és intézményi megoldások jöttek segítségére a hagyományos tőkés erőknek.
A demokrácia nem nélkülözhati a szolidaritást. A szolidaritás, az együttműködések önkéntes rendszerei kulturális és felelősségi közösségeket feltételeznek. Ahhoz, hogy a közös felelősségvállalás kialakuljon az egyénben, uralkodóvá legyen a társadalmakban, vagyoni-egzisztenciális és kulturális szempontból is szabad és önálló egyének párbeszédre alapozódó kooperációja szükséges. Olyanoké, akik nem egymással szemben határozzák meg érdekeiket, hanem belátják, hogy egymástól függőként, közös érdekek mentén képesek csupán érvényesíteni értékeiket és érdekeiket.
Ma a kulturális és a vagyoni tőke egymásba konvertálhatóságát kevesen vitatják. Nem arról van szó, hogy bármelyikben a hozzáférés lehetetlen a posztmodern kapitalista
államokban az azokból kiszorult rétegeknek. Hanem hogy minimális az esély rá. Nem csupán azért, mert intézményi szinten állandó a nem szándékolt elnyomás (a szociálisan leszakadók kulturális hozzáféréséről l. Kertesi Gábor: a Társadalom peremén – Osiris; az oktatás etnikaiba csomagolt kulturális szegregációjáról Kállai Ernő és Kaltenbach Jenő tanulmányai; az oktatás szociokulturális különbségeket növelő rendszeréről Bourdieu munkája), hanem azért is, mert a szociális és kulturális depriválódás egymásra ható negatív spiráljával szemben nincsenek közösségi ellenhatások. Ami nem csoda, hisz közösségek is alig vannak.
Szociális emancipáció nélkül nincs kulturális emancipáció. E kettő nélkül pedig nem alakulhatnak ki azok a függőség nélküli, valódi döntési helyzetben lévő tömegek, amelyek autonóm közösségeket hoznak létre, valódi diskurzust teremtenek, önkéntes együttműködést és önállóan meghatározott közös célok menti közös tevékenységet folytathatnak. Amelyek valós társadalmat teremtenek.
A tőkékhez jutás emancipációjára van tehát szükség. A kulturális esélyegyenlőség csökkenésére és az ehhez nélkülözhetetlen szociális biztonság demokratizálódására.
Az alapjövedelem tehát nem cél, hanem eszköz. A posztmodern, hierarchizálatlan kulturális térben, a globalizált társadalomban a valós közösségi lét, a demokratikus lét alapfeltétele. Annak a feltétele, hogy az egyén a közösség részeként, abban részt vállalva a magáénak tudhassa közös világunkat. Ennek a polgári vagyoni, tulajdoni hozzásférés boldogabb – többnyire protestáns hagyományú – államokban lett a megalapozója. Azokban a régiókban azonban, amelyek különféle történeti és szociokulturális hagyományok okán kimaradtak a vagyonnal bíró széles középréteg kialakulásának folyamatából, és az ebből következő egyenlőség-elvű kulturális hagyományok kialakulásából, közösségi források újraelosztásával részben kiváltható, részben katalizálható a folyamat. Amennyiben az életkörülmények széles rétegek számára vagyoni alapokon nem elérhetőek, a közösségi források visszafordítása, méghozzá – annak érdekében, hogy a társadalmi reprezentációval nem rendelkező osztályok, csoportok, rétegek is részesüljenek ebből – differenciálatlan visszafordítása jelenti a megoldást.
