Szabadságjogok nélkül nem biztosított a szociális biztonság, és szociális biztonság nélkül nincs esély a szabadságjogok gyakorlására.

Ezt ugyan alapvetően axiómának vélhetjük, de valójában a tapasztalat ezt bizonyítja.

Azt, hogy a kiszolgáltatott, függő, szociális biztonságukat féltő tömegek sem szólásszabadságukkal, sem egyesülési, sem gyülekezési jogukkal nem élhetnek szabadon, ma jól láthatjuk. A fortélyos félelem megalkuvásokra, cselédmentalitásra, vazallusi létbe kényszerít. Ha a közösség erőforrásait privatizálják, és csupán kegyúri gesztusként osztogatnak az azt megérdemlő politikai csoportoknak, és eközben minden független erőforrást ellehetetlenítenek – akár büntetőjogi kategóriába tartozó eszközökkel –, a függés rendszere totálissá válik – mint a pártállami rendszerekben általában.

De ez fordítva is igaz. Bármilyen jó uralkodót kapunk is a nyakunkba, az elosztásban részt vevők, amennyiben állampolgári kontrollra nem kell számítaniuk, könnyedén fölhasználhatják – az uralkodó céljaival nem ellentétes érdekek határáig – saját célra (azaz privatizálhatják) az újraelosztás forrásait, vagy akár az eszközrendszert is saját anyagi vagy hatalmi célokra tervezhetik. Ez pedig a közösség jólétét és szociális biztonságát csökkenti.

Persze az is gond, hogy az uralkodó rendszerét kell elfogadnunk, nem pedig autonóm egyének közösségeként alakítjuk közösen a rendszert. Gond, mivel így az egyének, csoportok értékei és érdekei nem artikulálódhatnak. Akkor is gond volna, ha a jó uralkodó jobban tudná, mi kell a köznek – mert mégiscsak az egyének és csoportok szándékainak eredménye az, ami az egyének és csoportok által sajátnak érzett lesz, nem az, amit ajándékba kapnak mástól. De nincs, aki mindenkinél jobban tudja, ezért ez egy agyrém.

Vannak régiók, amelyekben az öntudatos, szabad és – anyagilag és tudásban – független állampolgárok tömegei nem engedik önmagukat kiszolgáltatottá tenni. Élnek szabadságjogaikkal, amennyiben bármi veszélyezeti őket. Kialakították eszközrendszerüket, mert nem kell félniük közvetlenül a függő viszonyoktól. És tudják, vagy legalábbis kultúrájukban megvan, hogy szociális biztonságuk vagy szabadságjogaik megnyirbálása, az azokkal élés ellehetetlenítése életminőségüket töri rommá.

Azok tehát, akik a szabadságjogok bármilyen szűkítését, a szociális biztonság lényegtelenségét, vagy mindkettő háttérbe szorítását – pontosabban a mai Magyarországon érvényre jutásuknak akadályozását – elfogadhatónak vélik, már középtávon is saját és családjuk életminőségét veszélyeztetik.

Itt jelzem tehát kedves kollégámnak, aki fölvetette, hogy egy diktatúra ebben az országban jobb volna a nem működő demokráciánál, hogy épp saját és gyermekei jövőjét dobná kukába.

És itt jelzem a Miniszterelnök Úrnak, hogy amikor félbolond fajvédők „nemzetközi konferenciáját” tartanának itt, annak betiltása vagy akadályozása az ő és gyermekei jövőjét abortálja.

Mint számos más tette is.

Mert csak egy szabad és szolidáris társadalom maradhat élhető. Ahol mindent mondhatunk és mindenkivel egyesülhetünk, de minden fenyegetés és minden agresszió nyomorulttá, emberi torzóvá teszi a piszkos szavak kimondóját a közösség szemében.

És ahol sem éhezni, sem fáznia nem kell senkinek. Ha nincs öntudatos tehetős polgári társadalom, az állam intézményei biztosítják a biztonságot.

Ahol a hatalmi helyzet nem teszi lehetővé a szociális kiszolgáltatottságot. Ahol a hatalom a szabad polgárok kontrollja alatt áll.