Új rendszer épül.
Köszönjük, Schmitt Pál!
A Miniszterelnök Úr évértékelője egy negyed évszázadot értékelő szózattá jegecesedett. Elmondta, mennyi tétova és ostoba lépés vezetett el a rendszeréig – és itt-ott akadt megalapozott szava is. Ahogy a másik messiási politikusnak, Gyurcsány Fletónak is – bár utóbbinak volt gerince, komoly önkritikus szavakat is mondott. De ezek következményét nem vonta le. A személye iránti mély és elterjedt ellenszenv sokban segíti Orbánt a hamis dichotómia fönntartásában, rendszere kiépítésében. Fletó mégis a reflektorfénybe lép újra meg újra. És a legszörnyűbb, hogy alappal teszi: a kialakuló autoriter, korporatív rendszer lebontásához minden szavazóra, minden szavazatra szükség van. A rajongóira is. Eljutottunk oda, hogy a kisebbik rossz mára igen jó volna.
A Miniszterelnök Úr és a volt Miniszterelnök Úr nem ok nélkül beszélt arról, hogy a rendszerváltás kísérlete a tömegek beemelésének mellőzése miatt megbukott, de legalábbis felemás eredményt hozott. (Hogy TGM, Ferge Zsuzsa és még jó néhány valóban baloldali szereplő ezt évek óta duruzsolja, most talán fölösleges is mondani...)
Kialakult egy olyan liberális demokratikus keretrendszer, amelynek nem voltak valós tömeges ágensei. Nem vett benne részt a társadalom túlnyomó többsége. Az önszerveződés lehetőségei nem csupán kulturálisan, de intézményesen is korlátozottak maradtak. Nem csak a civil szféra pártpolitikai kolonizálása, nem csak a szakszervezetek évtizedeken át tartó megosztása és a mindenkori hatalom által financiális pórázon tartása volt az akadály. A Bozóki-féle kisközösségi kísérlet elhalásától (aminek megvalósulása esetén hol volna ma a Jobbik?) a fogyasztóvédelem intézményi központosításán át (ami jobb szabályozás esetén mekkora tömegeket védhetett volna meg?) a civil szervezetek adójogi rángatásáig számos apró, de végzetes lépés abortálta a kevés önszerveződő réteg kezdeményezéseit. És persze mégiscsak ott húzódik a háttérben az évszázados szociokulturális hátrány, amit meg sem próbált – talán Bozókit kivéve – egyetlen döntéshozó sem kompenzálni a kulturális intézményrendszer hálózatával és az oktatással.
Kialakult egy liberális demokrácia, amely párosult a legprimitívebb vulgárkapitalizmus karikatúrájával és a közösségi erőforrásokhoz férő hatalmi csoportok mikszáthi hűbéri-rokoni tevékenységével. A szép nemzeti tolvajhagyományok ápolásával – pártállásokon átnyúlóan.
De a rendszerváltásnak mégis volt némi hozadéka. Az egyéni szabadságjogok kiteljesedhettek, a kollektív állampolgári tevékenységet – a munkavállalói érdekérvényesítést kivéve – közvetlen módon nem nyírbálták meg jogi vagy adminisztratív eszközökkel. Lassan kezdtek kialakulni a diskurzus kis körei. Ha döcögősen is, de mind közös múltunk, mind közös identitásunk, mind szociális ideálunk, mind a common sens és a közös ethosz alapjairól kezdett létrejönni a párbeszéd.
Nem, nem Orbán regnálása idején tört meg mindez. Már 2006-tól jelentős kérdések váltak jelentéktelenné. Igaz, nem kis részben a későbbi miniszterelnök katalizálta a folyamatot, de a szolid idiotisztikus regresszív dichotómia legalizálásához az akkor hatalmon lévő gárda is nélkülözhetetlen volt. Az a – szempontunkból – rövid kegyelmi időszak, amikor az ügyvezető kormány regnált, kevés volt ennek a problémának a megoldására. Kevés volt az Orbánt demokratának nevező Bajnai és a köztársaság utóvédharcát vívó Sólyom rövid konstellációja.
Kevés volt, ezt most látjuk. A Miniszterelnök Úr új rendszerváltásról beszél, és ezúttal nem is hazudik. Egy formálisan a liberális demokrácia jegyeit viselő, lényegét tekintve – a személyi kapcsolatok és intézményi összhatás következményeként – egy korporatív, posztfasisztoid államrend alakul. Hivatásrendekbe szorított kulcsszakmák (jogászok, pedagógusok, orvosok), átpolitizált közigazgatás és jogrend (közszolgák munkajogi kiszolgáltatottsága és új mt, most születő új ptk), a munkavállalók rabszolgává tétele (ismét: új munka törvénykönyve) és effektív rabszolgák (közmunkások és kölcsönzött munkaerő), az információhoz férés esélyeinek mikronnyira szűkítése (az MTI pártszolgálati jellege, a közszolgálati média szívszorító állapota, a médiaszabályozás médiatanácsostul, a kereskedelmi adók megvásárlása), az oktatás egyoldalú ideológiai propagandarendszerré silányítása és maradék színvonala elleni kemény támadás (a tandíjkötelezettség korhatárának lejjebb szállítása, hit- és erkölcstan, Nyírő József és egyéb középszer mesterséges kanonizálása ideológiai okokból), az igazságszolgáltatás önnálló hatalmi ágának megroppantása (nyugdíjazásokkal, a bírói testület vezetésének személyi kontrolljával), és mindennek betetőzéseként egy korporatív választási rendszer (tendenciózus preferencia-aránytalansággal a választókörzetek meghatározásánál, párttömbösítő aránytalan mandátumrendszer, nem is titkoltan elfogult és részrehajló választást felügyelő szerv) alapozza ezt az új rendet.
A III. Köztársaság, ahogy azt a Miniszterelnök Úr jól érezte, ingatag lábakon állott, és 2010-re valóban el is bukott. Így valóban szükség volt egy új rendszer kialakítására. Ha lehet, a régi pozitívumait megtartó, rendszerszintű hibáit eltűntető új rendszerre.
