Reágáló

A brit zavargásokra sorozatban jelennek meg blograekciók. Különösen tetszik e posztokban, hogy mély és alapos, humanista-afklärista hagyományokon nyugszik. Igazi európai, euro-kultúrpatrióta alapokon.

Azt ugyan elfelejtik e posztoló, hogy amikor éhséglázadásokról írnak, valóban éhségről van szó, amikor társadalmi folyamatok értelmezésébe kezdenek, emberi életekről szólnak - nem csak tulajdoni, de alapvető létszükségleti vonatkozásban is. Az is igen méltányolandó, hogy ilyen távolságtartóan viszonyulnak ahhoz, amit ők maguk is beláttak implicite: az alapvetően megváltozott társadalmi és kulturális környezetről. Arról például, hogy mára nyíltan és vállaltan kizárja az európai társadalmak legtöbbje a leszakadó, depriválódó rétegeket, a társadalmi mobilitás, a fölemelkedés csatornáit büszkén és vállaltan zárják be az európai rezsimek. Ennek a fogyasztói társadalmakban szimbóluma a fogyasztói cikkekhez jutás esélyegyenlósége, így a kulturális tőkéhez - pl. az oktatáshoz - rosszul férő, nem épp tudatos rétegek, tömegek nyilván a kirakatoiknak esnek neki.

Nagyvonalúan eltekintenek a szöveg írói attól is, hogy a munka alapú kultúra egyrészt értelmes munka lehetőségét föltételezi, másrészt a közjavakból részesülés legalább részleges esélyét is. A közjavakból, amik nem csupán árucikkek - bár ez a leglátványosabb és legközvetlenebb vonatkozása az ügynek -, hanem pl. a közösségi döntések befolyásolásának lehetősége (a négyévenkénti, tőke és média által szelektált választandó arisztokrácia választékról döntés helyett a részvételi rendszer kitágítása), a joghoz férés esélye (amely nem attól függ, hogy milyen jó ügyvédet tud megfizetni a polgár, egyáltalán tudja-e, hogy jogorvoslati lehetőségei vannak, hanem attól, a jog betűje, szelleme és célja mire irányul), a biztonsághoz fűződő érdekek (a szegényebb környékek közbiztonságától a munkaképtelenség esetén is fönntartható életen át a biztonságosan egyenletes környezeti és egészségügyi jövőig bezárólag), az elsődleges szocializációs közeg hátrányait kompenzáló társadalmi alrendszerek funkciójuk szerinti működése (a nyomorult és tanulatlan család gyermekeinek bevonzása a közösség kulturális, gazdasági, politikai, információs terébe) is e körbe tartozik.

Az tényleg baj, ha a munka kultúrája csak szűk csoportokban föllelhető. Ám amíg a munkáltatás és a munka világából kirekesztés egyaránt a társadalmi elnyomás egyik fő formája és módja, nem várhatunk elégedettséget a deprivált hőzöngő rétegektől.

A kulturális és fogyasztási térből kirekesztett osztályok persze rövid távon nagyobb profitot termelnek - igaz, időnként ez gazdasági válságokat eredményez, hisz fogyasztani sem tudnak annyit, amennyit termelnek, ma már hitelből (a jövőtől, a természeti környezettől, a következő nemzedékektől vett kölcsönből) sem -, és persze könnyebb a rendszerbe szorítva tartani, értsd: elnyomni őket, amíg nem válnak öntudatossá, amíg nem juthatnak komoly kulturális tőkéhez. De amint azt a skandináv modellek vagy Kanada is mutatja, egy kulturálisan integrált és - jó értelmeben vett (ha van a szónak jó értelme) - polgáriasult társadalom válhat fönntartható társadalommá, egységgé, civilizációvá. Egy globalizálódott rendszerben pedig ehhez globálisan konvergáló szabályozókat, intézményrendszereket és mechanizmusokat kell kialakítanunk.

Amúgy az a szép, hogy ezt az általam sem épp rajongott Marx, még inkább a korai marxizmus, főként Engels is érzékelte, csak olvasni kell őket egy kicsit többet.

Ahogy az egy kulturális tőkékre törő, jó polgárhoz, bourgeois-hoz, de jobb esetben citoyen(ne)-hez illenék.

Banlieue-lázadások két rendőrök kergette betelepült-leszármazott halála miatt, 2005, görög zendülés Alexis Grigoropoulos rendőrgolyók általi véletlen halála miatt, 2008. Aztán egy reménykeltő sóhaj: 2011: a madridi Nap tér alterglob nagy részvételi forradalma (azóta lezárta a rendőrség a teret). És mos London és más brit városok: amorf lázongás ismét a külső negyedekből indulva.
 

1999: Seattle, 2000: Prága, 2001: Genova. Az anarchisták és a kormányzati provokátorok tevékenysége ellenére egy lassan kibontakozó – alapvetően – békés ellenállási mozgalom vált meghatározóvá minden nemzetközi politikai és gazdasági tanácskozáson. A követelések (Tobin-adó, új alapokon nyugvó gazdasági rend, megújuló demokratikus intézmények, a társadalmi és a környezeti externáliák megfizettetése az azokat kizsákmányolókkal, a harmadik világ bevonása a globális közösség fogyasztói részébe, fönntartható fogyasztás) olyannyira evidensek voltak, hogy a világ akkori egyetlen hatalmi pólusa, az Egyesült Államokban is csak komoly gazdasági és jogszabályi háttértámogatás tudta megakadályozni 1999-ben a – legalább részben – ilyen irányú elveket valló és ilyen terveket megfogalmazó Al Gore elnöki székbe ülését.
 

Aztán jött az ezredfordulós alterglob mozgalom erősödésének halála: 2001. szeptember 11. Úgy kellett a fönnálló rendszernek és a hozzákapcsolódó tőkének a terrortámadás, mint a Habsburgoknak a Zrínyit meggyilkoló vadkan: épp jókor jött. A terroristák elleni jogos háború mellett egyrészt háttérbe lehetett szorítani az új, kibontakozó mozgalom követeléseit, másrészt úgy lehetett tenni, mintha a terrorizmus elleni harc egyenlő volna a terroristák elleni háborúval, nem pedig épp az adott globális szerkezet volna az egyik fő felelőse a terrorizmus infrastruktúrájának: a kulturális és gazdasági szegénységnek, az információs szegregációnak, a globális és helyi hatalmi aszimmetriáknak, a tőkék oligopolizálásának.
 

A modern értelemben vett forradalom alapvetően polgári hagyomány. A tömegek inkább lázadnak, harcolnak. Az ezredforduló alapvetően polgári mozgalmait – amelyek szintén a depriváltak, társadalomból kiszorítottak, közösség szélére sodródottak, területileg, regionálisan megrekedtek és elnyomottak emancipációját tűzték ki célul – fölváltotta a proletalizálódott rétegek lázongása és dúlása. Talán evvel itt-ott rokon a moszlim terrorizmus is, amely egy részben- gazdaságilag, hatalmilag, kulturálisan – a globális rendszer, részben – kulturálisan – bizonyos iszlám rétegek önmaguk által kreált kirekesztődésére adott torz önreprezentációs válaszok, részt követelések a világból. Bár sokszor moszlim milliárdosok – időnként művelt – csoportjai pénzelik ezeket, a jelenség aligha lehetne több a breiviki döbbenet elszigetelt voltánál a terror infrastruktúrája – a tömeges mélyszegénység, a gyönge művelődés, a nagy lokális hatalmi és jogi egyensúlytalanság alapjai nélkül. Amit pedig sekélyes volna a helyi tradíciókra vagy a helyiek önkormányzásra alkalmatlan voltára fogni: a globális térben – de már a XX. századtól elmondhatjuk ezt – a lokális történések rendkívül intenzív interakcióban vannak a világ minden rezdülésére. (De – föltéve, de meg nem engedve – ha a helyiek alkalmatlansága az elsődleges ok, akkor is: nincs némi felelőssége a „civilizációt elvivő” kolonializmusnak abban, hogy egy organikusan változó társadalmi struktúra megtörésével, külső struktúrák rákényszerítésével ellehetetlenítette a helyi autonóm közösségek – pl. vallástól független – megszerveződését?)
 

Szóval az ezredforduló sajátos polgári emancipatórikus mozgalmainak WTC-ledőléstől (és W. Bush kemény, a liberális minimumot átlépő törvényeitől) befagyott tevékenységét az évtized közepére elkezdte fölváltani a kitaszítottak lázongása, a proletarizálódott zendülések sorozata. Az kétségtelenül előnye a fönnálló rendnek, hogy ezek a mozgalmak – résztvevőik kevésbé lévén a fogalmi rendszerek, kulturális tőke, ismeretek birtokában – amorfabb, céljuk is kevésbé megfogalmazott, és ha meg is fogalmazódik, akkor is az e mozgalmakhoz csapódó lecsúszó polgári rétegek reprezentálódnak leginkább e szövegekben és célokban (mivel nekik nagyobb – kulturális tőkéik révén – az érdekérvényesítési képességük a lázongókon belül; erről lásd még itt), így az eredeti célok – bármik is legyenek azok – kevésbé tudnak artikulálódni. Ez – az erőszakkal együtt – egyrészt az állampolgári csoportok közt hitelteleníti e lázongásokat, másrészt a magát a lázongó tömeget is szétforgácsolja. Mindez előnyös a fönnálló rend híveinek, mivel jóval könnyebb egy sarkozys csőcselékezés vagy a cameronos nincs mentségezés. Másrészt azonban – mivel a kapitalizmus mai formájának hosszú agóniája sokak nyomorát, még többek fogyasztásból kiszorulását eredményezi a globális hatalmi régiókban is, méghozzá anélkül, hogy egy alternatív –   hogy ne a vérmesebb variációkat említsük, pl. a Gore vagy Soros által vázolt – új fogyasztói rendszert ajánlana a hatalmi elit, a proletarizálódott – és radikalizálódott – tömegek könnyen bővülhetnek a fönntartott fogyasztási rendből kiszoruló polgári rétegekkel is. A polgári és a deprivált rétegek forradalmi szövetsége pedig – mint a történelemből láthattuk oly sokszor – azt kevéssé tudja meghatározni, mit akar, de azt mindig könnyen beazonosítja, mit és kit nem. Általában komoly társadalmi veszteséggel megjelöli a régi rendet védők reprezentánsait – és nem kíméli őket.
 

Ellentétben a polgári – bourgeois – forradalmakkal. Azok jobbára békések és viszonylag pontosan tudják, mi az elvi végcél.
 

Megérte vajon az ezredforduló polgári mozgalmait lecserélnie a hatalomnak és a tőkének a mai – hol etnikai, hol vallási, hol sima fosztogatási köntösbe bújt – proletárlázadásokra?

És vajon itthon lesz, akinek föltűnik, hogy a mi fogyasztói zavargásunk éhséglázadás lesz?

Bibó halott. Némely politikai mozgalomban búvópatakként még meg-megvillan emléke, de eszméi csupán hivatkozgatás alapját képezik, nem többet. Az ordas eszmék helyett az ezeket képviselőket is soraikban tudó párt minden tagját bélyegzi meg az establishment, bizonyítva evvel a félelmet „az ellenség ismeretlen és gonosz szándékaitól” és „mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszélyekké, hogy félünk tőlük”, mert minden szimpatizánsukat egybemossák. A nyomorba taszító elvrendszerekre mutatás helyett az „elit” válik céltáblává, ami számvetésre kell késztessen „a forradalomtól, az összeesküvésektől” és „a lekicsinyléstől” érzett félelemről. És a kitaszítottak és deviánsak társadalmi lehúzóerejével, annak okaival szembesülés helyett etnikai csoportok, szociális rétegek, nemzedékek elleni gyűlöletbe fordul a félelem, „a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól”. Így lehetetlenül el az egymással folytatott párbeszéd, ami a közös megegyezés egyetlen egészséges alapja lehet. Csak az lehet az. A fölülről „adományozott” társadalmi rend, az Alaptörvény, a haszontalanok kijelölése hatalmi szóval, vagy a politikailag korrekt beszéd előre megszabott, nem pedig keservvel, közösen kivajúdott formájának donációja csak elfödi – így tetézi – a bajt.

Bibótlanított országban vegzáljuk Bibó emlékét idónkénti szemforgató hivatkozásokkal.

Ahhoz, hogy közössé váljon jelenünk – és múltunk emléke is –, szükségünk van egymás szavára, és szükségünk van arra, hogy a hatalommal bírókra is rárivallhassunk mindig, minden körülmények közt, ha áthágják megszenvedett közösségünket.

Van egy norvég állampolgár, aki azt mondja, hogy bizonyos kulturális és vallási különbségek lehetetlenné teszik a néhány generáció óta betelepülő népekkel együttélést, ha nem asszimilálódnak teljesen. Erre mintegy figyelmeztetésül lelőtte néhány polgártársát. Nem nagyon kérdezgette meg polgártársait a véleményükről, nem keresett megegyezést, hanem döntött róluk. A megöltek és a többiek helyett is dönteni kívánt. Életekről és a közügyek további folyásáról. És van egy, a legfőbb politikai méltóságot viselő magyar állampolgárhoz közel álló embertársunk, aki azt mondja, hogy bizonyos szociokulturális és munkaetikai különbségek lehetetlenné teszik a több tucat vagy több száz nemzedék óta itt élő népekkel, rétegekkel és csoportokkal az együttélést, ennek megoldásául munkatábor-rendszert javall kialakítani a lecsúszó tömegek számára.

Mellékszál, mindennek folyománya: egy lokális történetnek meg fura kifutása lett. Társadalmi kereteink következménye, jellemző tünete. Egy, a mai uralmi rendben komoly funkcióval bíró tisztségviselő pedig megelőzve az igazságszolgáltatást eldöntötte: Balázs József képviselő nem bűnös, csak úgy beszélgetett erről-arról Gyöngyöspata új polgármesterével. Az központi nyomozó főügyészség szóvivője szerint a képviselő úr szavai – aki igazából nem is közhatalmi funkcióval bíró a jog tudorai szerint – a jövőre vonatkoznak, így aligha lehet fenyegetésnek, hatalommal visszaélésnek tekinteni őket. Amiből tanulhatunk: tisztességes politikusmaffiózó a múltra vonatkozólag fenyeget. Mondjuk: visszavonja a két éve megkapott kistérségi támogatás lobbileveleit... esetleg még a pártkasszába meg a saját zsebbe folyt részt is visszafizeti.

Norvégiában minden komolyan vehető mértéktartó forrás úgy reagált a terrorra, hogy az összes intézményben meg kell erősíteni a jogokhoz férés demokratikus voltát. Nem lehet, hogy egy elvetemült figura egy ilyen pokoli manőverrel legyőzze a közösség intézményeit. Évtizedeken keresztül dolgoztak ott nemzedékek azért, hogy az élet minősége – ami aligha összekeverendő az életszínvonallal, de lám, úgy tűnik, az utóbbi is erősödik az előbbi révén! – javuljon minél szélesebb rétegek számára, demokratizálódjék, a közösség minden résztvevője részesülhessen belőle és mindenki részt is vállalhasson további alakításában. Nem vetik oda egy kortárs Mengelének az eredményt.

Bársonynesz-ingatónkban ellenben hallgatag minden Balogh Zoltán államtitkár szavaira. Ő megmondta, és – választott arisztokráciánk illetékeseként – láthatóan sokak szerint ő a fölkent, az egyedül autentikus a kérdés megoldásának meghatározására. Mintha a képviseleti rendszer a demokrácia szinonimája volna. (Némely politológus így is gondolja és büszkén állítja is népszerű blogjában. Van, akinek föl sem merül a kettő közti különbség.) Mintha a demokratikus rend nem arról szólna, hogy akinek igénye van rá, bármikor részt vehet a közügyek intézésében vagy az intézményrendszer formálásában, ellenőrzésében. Erről néhány okos szó itt.)

Pedig ahhoz, hogy minél igazságosabb társadalomban éljünk (és mi más volna a társadalom fő célja ma, amikor már nem az alapszükségletek kielégítéséért küzdünk, nem ilyesfajta erőforrás-optimalizálás teszi szükséggé a természeti környezet szorításával szemben?), kell a részvétel lehetőségének biztosítása. Csak az lehet igazságos, amit közösen alakítunk ki, amiben valamiféle konszenzus, egyetértés bontakozik ki közös életünkről, nem pedig honorárium – a szerencsésebbeknek honor – gyanánt köszönhetjük alázatosan az uralom letéteményeseinek. Az uraloménak. A hatalom ugyanis demokratizálható, az uralom azonban csak megragadható vagy megtartható.

Köztársaság kell. A polisz politikája. És dolgoznunk kell érte. Mindenkinek, aki a része kíván lenni. Követelni a teret arra, hogy utcaseprőként is hasonló esély legyen a közösség ügyeinek formálására, mint átláthatatlan kapcsolatrendszerű „nagyvállalkozóként” vagy még kevésbé transzparens kapcsolati és döntési hálójú miniszterelnökként és hogy a szomszédomnak vagy az ellenségemnek is annyi, amennyi nekem.

Népi köztársaság kell. Akkor is, ha vannak, akik már megpróbálták kisajátítani a köztársaság fogalmát is.

(Az idézetek Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányából, a híres "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni..." kezdetű mondatából valók.)

Azt hiszem, némelyik "jobboldali" szerző nem kívánja a mostani intézkedések és a láthatóvá vált tervek kontextusába helyezni a "kényszerlakhely" miniszterelnöki kényszerképzetét. Nem kívánja figyelembe venni, hogy a modernista-aufkärista-humanista hagyomány, a hatalom - elvi - demokratizálása -, az esélyegyenlőség felé teendő lépések rendszere kevéssé érvényesül a formálódó orbáni vízióban. Épp ellenkezőleg: egy oligopolikus uralmi rend körvonalazódik egy hatalmi eszközökkel (viszonossági elven) szelektált oligarcha számára, szűkülő társadalmi mobilitási csatornákkal, elvesző eséllyel a tömegek közösségi ügyekbe szólása tekintetében. Bár a demokratikus rend formai kritériumainak megfelelni igyekszik a berendezkedés, a jogokkal élés lehetőségei, a valós demokrácia előfeltételei (biztonságos szociális és kulturális tőkéhez jutás esélye, a vagyonosodás mindenki számára elérhető volta, a vagyon hatalmi tőkére váltását limitáló közjogi rendszer) széthullóban.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a francia II. Császárság is demokrácia volt formailag az utolsó pillanatig (III. Napóleon időről időre népszavazással erősíttette meg hatalmát, épp népszerűségvesztése hajszolta bele a németek elleni háborúba, ami végül a Német Császárság párizsi kikiáltásába torkollott - ami meg, mint tudjuk, az egyik komoly indítóoka volt az I. világháborúnak). Azt se feledjük, hogy intézményi szinten ma Venezuela és Fehéroroszország is demokrácia!

De a hívek békésen és öntudatosan magyarázgatnak: Orbán nem is azt mondta.

A helyzet rosszabb: azt teszi!

A szavak erejében lehet bízni sokáig. De amennyiben tömegek számára lesz irritáló a tapasztalat és a valóság rezsimhű leírása közt feszülő... khm... konzisztenciadeficit... az nem ígér túl sok jót sem az udvari értelmezőknek, sem hazánknak.

Legalább a gyöngyöspatai polgármester-választásokból kellene okulni, ha másból nem is sikerül. Ha már csak a hatalmi helyzet változására érzékenyek az új rendszer udvari kritikusai.

Az atlanti civilizáció és a modernista elvek érvényének változása érzékelhető. Orbán abban nem téved, hogy azok az elvek, amelyek a történelem egy rövid időszakában elterjedtek – a jogegyenlőség, a humanista és aufklärista eszme, az esélyegyenlőség kívánalma – mára a fogyasztói rendszerek által folyamatosan kérdőjeleződnek meg. Valóban haldoklik egy univerzalista igénnyel föllépő elvrendszer. Igaz, azt a kérdést érdemes föltennünk, hogy az elveknek alkonyult be, vagy az arra hivatkozó rendszereknek. Nem tudjuk pontosan, hogy az elvek voltak-e alkalmatlanok, vagy csupán a következetlen gyakorlatba ültetésük (a megvalósult szocializmus mellett a megvalósult demokrácia torz és céljait messze nem teljesítő rendszere), de kétségtelen az agónia.

Orbán ebből azt a következtetést vonta le, hogy a humánum rendszereredményeit bátran lerombolhatjuk. Ha már úgyis a verseny és az erő dönt mindenről, hagyja a társadalomra szabadulni a kihívásokat.

Az új munka törvénykönyvének tervei nyilvánosságra kerültek. A védett kor vagy élethelyzet (nyugdíj előtt, gyermekszülés után munkába visszaáll anya) nem lesz többé. A munkaerő-piaci rugalmasság kérdését nem a képzettség – így a magas adaptációs, tanulási, megértési készség –, hanem a munkáltatók szélesebb jogkörei, a munkavállalók jogainak és méltánytalansággal szembeni garanciáinak megnyirbálása által képzeli el. Azaz úgy döntött, hogy a globális munkaerő- és tőkepiaci versenyben Magyarország nem Dániával és a norvég tervezőirodákkal, hanem Vietnammal és a mexikói gyermekmunkásokkal fog konkurálni.

Munka alapú társadalom lesz.

A deviza-alapú lakáshitelek lassan bedőlnek, a kormány által kidolgozott fixált árfolyam csupán meghosszabítja a törlesztéseket, ugyanakkor – mivel limitált a hosszabítás időtartama, valamint mivel csak bizonyos (módosabb) rétegek számára elérhető az ezt kiegészítő konstrukció - néhány ezer hitelesnél többnek ez nem megoldás. Százezrek válnak hajléktalanná hónapokon belül.

A feszültség nő. Vannak vidéki kistelepülések, ahol az éhséglázadások kezdete hetek kérdése, miközben a rendvédelmi csoportokat maga ellen hangolta a kormány. Az ugyan igaz, hogy vannak családok, ahol több nemzedék óta nem láttak dolgozó embert, de kérdés, hogy a munkatáborok rendszere ezt mennyiben változtatja meg – már csak az éhbérért lágerbe invitáltak családról távoli tevékenysége okán is.

A miniszterelnöknek láthatóan van társadalmi jövőképe, víziója.

És ami még nagyobb baj: minden eszköze megvan arra, hogy elkezdje valóra váltani.

Mármint a régi, avítt humanista elvek rombolása árán.

Fölháborodott és elképedt megnyilvánulások kísérik Balázs József helyi potentát telefonba mondott szavait. Pedig az elhangzottak aligha a rendszer kivételei. Mifelénk minden arra sarkallja a döntési helyzetben lévőket, hogy saját, szubjektív értékeik és érdekeik mentén döntsenek – a látható és nyilvánvaló közösségi érdekeket akár könnyedén fölülírva.
A képviselő ismert mondatai arra engednek következtetni, hogy hatalmi-politikai érdekek befolyásolják a szakmailag akár jogosan követelhető központi források odaítélését. Azt sejtetik, hogy csak akkor juthat forráshoz Gyöngyöspata új polgármestere beiktatása után, ha a döntést befolyásoló személy, a képviselő úr érdekeit nem csupán tiszteletben tartja, de szolgálja is. Figyelem: nem a döntéshozó képviselte közösség érdekeit, hanem Balázs József személyes követelményeit! Ha alattvalói kötelezettségének eleget téve az új polgármester vazallusi fogadalmat tesz. A forráselosztás a forráselosztó kénye szerint történik. Balázs képviselő úr igazgatja hűbérbirtokát.

És most mindenki úgy tesz, mintha nagyon megdöbbenne.
 

Holott ez az ország a feudalisztikus hagyományait régóta cipeli. Hol lehet altiszt, azt kutatja honunk polgára. És erre folyamatosan ráerősít az a kurzus, amely – pártoldalak mentén csak árnyalatokban különbözve – a rokonok és alattvalók országává jegecesítette ezt a földet az elmúlt húsz évben is. Hűbéri rendszer. Nemzeti hagyományaink egyike ez.
Persze a mostani kormány nem tüsténkedik ezeket a – borzasztó társadalmi és gazdasági terheket, kamatokat eredményező – nemzeti karaktervonásokat leküzdeni. Sőt! Egy sajátos, a kiszolgáltatott rétegeket még kiszolgáltatottabbá tévő, a hatalmat, tőkéket birtoklókat még korlátozhatatlanabb jogi lehetőségekhez juttató új társadalom rajzolódik ki. És az, hogy az elnyomás és kontrollálhatatlanság szélesedik, nem csak az erőforrásokat birtokló magánszemélyek vagy cégek kiváltsága. Hanem az egyik legkeményebb elnyomó szervezet: az állam ellenőrizhetetlensége is bővül.
 

Az, hogy a kétharmados kormánytöbbség által elfogadott új közbeszerzési törvény az állampolgárok döntésekre látását akadályozza, az, hogy az összeférhetetlenségi szabályozások tele vannak személyekre szabott kiskapukkal, az, hogy a közpénzek transzparenciája (átláthatósága) a a rendszerváltás óta nem volt ilyen rossz, az, hogy a törvényjavaslatok mögötti ismeretlen és saját érdekeit akár a köz ellenében is érvényesítő érdekcsoportok működését még a gyönge törvényalkotási eljárásrendi szabályoknak sem kívánja alávetni a többség, mind a közösségi és állampolgári jogok közvetett korlátozását – az alkotmányosság fölszámolását – jelentik. Mert bár az átláthatóság és az értékek és érdekek érvényesítésének egyenlő esélye mint elvi cél is érdekes lehet, de vannak gyakorlatiasabb szempontok is. Pl. az, hogy ha a közpénzek átláthatatlan döntések után kerülnek fölhasználásra, mi, állampolgárok nem tudjuk, hogy valóban arra használták-e közös pénzünket, adóforintjainkat, amire van, közös célokra (pl. gyermekeink oktatására, gyógyítására, szüleink nyugodt öregségének biztosítására), vagy egy részét a döntéshozók barátainak, rokonainak zsebtömésére fordítják. Hogy mondjuk Demjánnak, Kókának, Felleginek, Csányinak, Puchnak vagy Granspergernek eggyel több kaszinója, villája, Audija vagy bankbetéte legyen.
 

Persze ez utóbbinak vannak komolyabb tradíciói lángoktól öleltünkben, és aligha gondolja bárki is – a hivatalból megélhetési naivakat kivéve –, hogy aki hatalomban ül, az egyéni és csoportos érdekeit nem helyezi előbbre a teljes közösség érdekeinél. (Persze azon érdemes vitatkozni, mi a közös érdek. De ma ez sem könnyű, számos jogszabály és számos hatalmi gesztus épp a társadalmi diskurzussal szembeni.) Behódolni és adózni – pénzzel és tisztelettel – ennek a harmadik jobbágyságba kényszerített társadalomnak az egyetlen joga – és persze az egyik kötelessége. Ismét a közösség fölött döntenek a közösségről a kiválasztottak. És ismét csak azok maradhatnak talpon választott képviselőink közül – ezt a patai új polgármester-választás etnikai zavargás veszélyét előidéző előzménye is mutatja –, akik meghajolnak a felsőbb akarat – és a központi forrásokat kezükben tartó bárók – előtt.
 

Ez a társadalom megfagyott. Nem Balázs úr szavaitól dermedt le, rég jéggé vált. Épp az mutatja, hogy blogolók és kommentelők számosan úgy tesznek, mintha ez, a hatalommal visszaélés és a közpénz sápolása nem vált volna mára itt normává. A kulisszatisztesség torát üli. Eltáncolják, hogy ez meglepő. Pedig keveseknek lehet az.
 

Okos természettudós barátaim mondják, hogy a jégtömb, amennyiben a belsejében gyorsan növekvő hő keletkezik, nem elolvad, hanem szétrobban. Ez a fagyott ország igen hirtelen kezd izzani.
 

Azok a tömegek, amelyek régóta nem mondhatják ki, hogy látják, mi történik – nem mondják, mert nem képesek artikulálni, mert félnek, mert nincs meg a felületük vagy a kulturális tőkéjük a kellő szavakhoz –, most hallották, hogy más mondja ki (épp az egyik hatalmas): a hatalmasok alattvalókat követelnek maguknak. A tömeg felénk hallgatag. De nem birka. Ez is nemzeti tradíció.
 

Lépes Györgyök hajtják be utólag és visszamenőleg az adót rajtunk és Döbrögik strázsálnak, ha egy rossz szót is szólunk róluk, Bakóczok játszanak mozgalmainkkal. De Döbrögi gátlástalansága némi ütleget vont maga után bíró uramnak, Lépes György mohósága pedig sokakat állított Budai Nagy Antal mellé. És székely Dózsa György sem engedte az urakat sokáig játszadozni.

Sokféle tehát a nemzeti hagyomány. Jó ezt nem elfeledni!

Az új Döbrögiknek különösen nem érdemes feledniük.

Gyöngyöspatán polgármester-választás volt. Olyan rendszerben, amely egyfordulós, a relatív többség döntött, és ahol komoly médianyomás is megjelent nemrég – méghozzá oly módon, hogy a közszolgálati adókban gyakorta fölvetült a két kis parlamenti pártot a helyi feszültségekért hibáztató fölfogás. Egy Áder-javaslatra hajazó választási rendszerben egy jelenlegi médiaviszonyokat erősen leképző előzménnyel győzött a Jobbik... A választók 60%-a ment el szavazni, a szavazók egyharmada voksolt a győztesre. Ismétlem, a tudatos szavazók egyharmada döntött! Az összes szavazójogú polgár alig 20%-a. Alig egyötöde.
Tekinthetjük ezt laboratóriumnak is. Nyilván a szociálist és kulturálist etnikai feszültségekké fordító erők Gyöngyöspatán épp erősebbek és jobban szervezettek, mint a magyar átlagtelepülésen, de ez most van így. Nem kell sok energiabefektetés, hogy számos községben eszkalálódjon a szembenállás. Ezt segítik a konyhákban – és mára már a nappalikban – folytatott piszkos beszéd foszlányai, a médiában elfogadottá vált nyílt és burkolt „aromanizmus” (az „aszemita” Szálasi után szabadon) szavai, de a politikai színtér nem extremista pártjainak prominenseitől tetten érhető szélsőségre kikacsintások, legyenek e nagyságok akár fontos közjogi méltóságban (ld. a miniszterelnöki beszéd „tyúktolvajokra” vonatkozó kétfedelű szavait).
Megbillent a rendszer. És egy ilyen közegben Áder dr. egy, a mostaninál is aránytalanabb választási rendszert kíván a – mindeddigi tapasztalataink alapján vélelmezhetően csak mellékes homokozónak szánt – ötpárti tárgyalásokat fölülírván megvalósíttatni.
Okos és mértékletes politológusok ugyan leírják, hogy nem ördögtől való a demokratikus politikai rendszer testre szabása a hatalom birtoklóitól, hisz annyi helyen meg-megtörténik, és arról említést sem tesznek, hogy akkor megkérdőjelezhető a demokrácia mint a hatalomhoz, valamint az érdek- és értékérvényesítés csiszolandó rendszerének elvi legitimitása, de becsületükre legyen mondva, hogy azt időnként leírják: senki nem gondolhatja komolyan, hogy a mostani tervezet elvi demokratikus szempontok mentén alakult ki. (Meg persze érdekes szembesülni, mit mondtak ugyanazok tizenöt éve a kérdésről, akik ma szólnak róla...)
Bizonyára nem ördögtől való. De megbillent a rendszer. Nincs esélye érték- és érdekartikulációra olyan tömegeknek, amelyek aktívak, igénylik az artikulációs csatornák birtoklását és nem mondanak le róluk. Az, hogy a „radikális” (nevezzük nevén: szélsőséges) párt jelöltje meglehetősen nagy relatív többséget szerzett Patán, nem csak azt jelzi, hogy az egymástól majdnem ugyanakkora távolságra lévő demokratikus pártok, melyek összefogása lehetetlennek tűnik ma, szétforgácsolták erőiket (holott a roma kisebbségi jelölt mindent megkísérelt ez ellen), de azt is, hogy a „centrális erőtérrel” szembeni szélsőséges mobilizáló erő bizonyos régiókban jóval nagyobb a legyőzhetőnél, megsemmisítően nagy. (Alighanem más régiókban más erők ugyanilyenek. Várhatóan mindenütt a helyi viszonyok döntenek erről.) Ha nem robbannak ki idő előtt a zavargások, a legkeményebb és a legdurvább, legszélsőségesebb formát találják majd meg a legális és legitim választásokon a protestáló tömegek voksaikkal.
Nehéz lesz úgy átszabni a választási körzeteket, hogy bárhol bizonyos legyen a kormány a következő győzelemben. És nehéz a saját politikai hitelesség végképpeni elvesztése mellett akár egy évig is kitartani relatív többséggel.
Egy szélsőségesen aránytalan rendszer – és de, kedves Kumin Ferenc, ez az Áder-féle javasolt rendszer az aránytalanság felé tolja el a mandátumokat, még ha ezt valamiképpen meg is próbálja egy-egy politológusnak nevezett propagandista kisuvickolni – könnyebben söpri el a mindenkori önfelkent küldetéstudatosokat és pártjaikat. Pedig méltányosnak tartanám, ha 2014-ben a Fidesz maradék 10%-a (előrehozott választások esetén, jövőre talán még 15%-a) meglátszana a parlamenti patkón is.
Meg az sem volna jó, ha az ilyen aránytalan rendszer miatt a Fidesz politikusbűnözőit nem az igazságszolgáltatás vizsgálná, hanem a Jobbik statáriális parlamentalizmusa.
Bár ami a statáriális parlamentalizmust illeti, a jelenlegi kormánytöbbség némi mintát adott azért.
Ami szintén aránytalan. És végül "népfrontot" teremt, ha ideiglenest is.

Vannak országok és vannak pártok, ahol a centrális erőtér és annak megtestesítője 99,9%-os többséggel győzelmet arat. Az az egy ezrelék „ellenzéki erő” mindig jól mutat a demokráciának és a különböző érdekek és értékek artikulációjának a manifesztálására.

Itthon még nem tartunk itt. Két ezrelék még hiányzik ehhez. A legutóbbi egyik pártkongresszuson az elnökjelölt 99,7 %-os támogatással nyerte el újra hivatalát. Az elnöksége összetétele is változatlan és az általa ajánlott maradt.

Miközben a szocialista párt nagypárti működésének foglya maradt, így kibeszélő show-vá teszi belső ellentéteit, ami további hiteltelenedését eredményezi, komoly büntetőügyi folyamatok is elindultak. A volt szocialista titokminiszterek egyre csak őrizetbe kerülnek, ügyészségi vizsgálat folyik ellenük. Az az ügyészség nyomoz ügyükben, amelynek az immár kilenc évre kinevezett Polt Péter a vezetője. Polt Péter, aki még 1998 és 2002 közt, az első Orbán-kormány idején szintén ezen tisztséget betöltve jelentette ki bizonyos nyomozások megindítását hiányoló kérdésekre, hogy az ügyészeknek is alkotmányos joguk hülyének (értsd: vaknak) lenni. Akinek részrehajlását sokan vélelmezik eddigi tevékenysége alapján – ami nem épp a köztársaság intézményrendszerbe vetett bizalom záloga. Nyomoz, és közben egyre nagyobb – időnként az Alkotmánnyal ellentétesnek ígérkező – jogköröket és hatásköröket kap. Az, hogy Szilvásy György ex-titokminiszter, akit szintén kihallgatnak, időnként közvetlen pártpolitikai vagy gazdasági célokra használta a szolgálatokat, eddigi szereplései alapján kétségtelenül nem kizárható. A mód és az eszközrendszer azonban, ahogyan az ügyészség megkezdte az ügyet, lehetőséget teremt a – könnyen lehet, valóban csupán bűncselekményekre vonatkozó – nyomozás politikai üggyé formálására az érintettek részéről. Akár politikai mártírt is kreálhatnak így Szilvásyból. Mint Putyin az oligarcha Hodorkovszkiból.

Szerencsétlen eszközök. Kevéssé is célravezetőek. Ahogy a munkavállalói érdekképviseletek megrendszabályozási kísérlete munkajog-változtatási tervekkel és a párbeszéd minimalizálásával. Ne feledjük, a ma megkezdett tárgyalások előtti durva gesztusokat és azt, hogy így olyan akusztikája lett a végül megkezdett munkának, mintha a nagy demonstrációfolyam és a komoly szakszervezeti készültség kényszerítette volna ki az amúgy is tervezett tárgyalóasztalhoz ülést! Ez presztízsveszteség a kormánynak.

Túl gyakran tesz föl egy lapra mindent a jelenlegi koalíció. És evvel nem csak az ország, de pártjaik számára is komoly kockázat alakul - bár az előbbi sem elhanyagolható szempont. Mi történik, ha a pártelnök-miniszterelnök népszerűsége a megszorítások várható hatásai miatt – bármennyire is el kíván szakadni szimbolikusan ezektől verbálisan és azáltal, hogy delegálja ezek bejelentését – nagy mértékben csökken? Mi történik, ha ezt a konfrontatív politikát nem csupán elutasítja, de végül személyével is azonosítja a választók széles rétege? Mi lesz, ha nem csupán egy harmincöt-negyvenezer fős, a rendszerváltás óta – a kétmilliós 2006-os Kossuth-téri gyűlést nem számítva – legnagyobb demonstráción, a  rendvédelmis tüntetésen zeng az „Orbán, takarodj!”, hanem – mint 2007-től Gyurcsányról  általánosan – a jelenlegi kormányfőről is megvető baráti, családi megjegyzések lesznek elterjedtek a békés vasárnapi ebédek alkalmával? Ami nem kizárható.

A centralizált demokrácia szíve, a centralizált Fidesz pártszerkezete arra predesztinálja a sajátos, tekintélyelvű kultúrán szocializálódott választói tömegeket, hogy mind a hála, mind a gyűlölet egy szimbolikus személy iránt alakuljon ki. Amennyiben egy pártot szinte kizárólag vezető tisztségviselője jelenít meg, ez a pártnak (pártcsoportnak) is meghatározza további sorsát.

A Fidesz továbbra is mindent egy lapra tesz föl. És nem biztos, hogy az adu ászra.

Orbán Viktor pártelnök pozícióját 99,7 %-os támogatással erősítették meg. Az eredményhez a szerző ezúton is gratulál.

Ui.: De mi lesz, ha megbetegszik - mint szegény Chavez?

Az első meglepetések a monolitnak tűnő, eddig az abszurditásig fegyelmezett kormánytöbbségtől megtörténtek.

A fideszes EP-képviselő Szájer József és a fideszes parlamenti honatya, Gulyás Gergely – igaz, egy civil szervezeten belül -  tiltakozott a kínai szabadságjog-korlátozásokkal (valójában masszív terrorral) szemben föllépő tibeti aktivisták és más tibeti polgárok elleni hatósági inzultusok miatt. A látványosan alkotmányellenes és több nemzetközi jogi normát is vélhetően sértő törvényt pedig, ami az őrizetesek védelemhez fűződő jogát sérti, tizennégy (14!) kormánypárti honatya nem szavazta meg. Köztük van Rubovszky György ügyvéd, a KDNP képviselője és Németh Zsolt külügyi államtitkár is.

Ilyesmire eddig nemigen volt példa. A kormánypártok képviselői – ha időnként vitáztak is, halkan, ajtók mögött, úgy, hogy csak nagyon ritkán hallatszott ki onnét egy-egy szó - eddig is mindent megszavaztak brutális többségükkel. Mindent, mint most is, de eddig minden kormánypárti képviselő. Mindig minden kormányzati intézkedéssel és véleménnyel látványosan egyetértettek (bizonyos szimbolikus ügyeket kivéve). Ehhez hasonló csupán a koalíciós oktatáspolitikai vita volt eddig, azonban az is hamar megrekedt és rendeződni látszik. Igaz, az is kemény ügy volt, ami az első rendbontásnak tűnt - komoly és éles téteket alakítva.

Hogy mi lehet az ok – csupán sajátos szereposztásról van szó, vagy valóban túlmentek a folyamatok vagy a javaslatok bizonyos határon – egy ideig még aligha tudjuk meg. Az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy a kormányfő szavaival – amelyek szerint „Lehet tüntetni, de elvárjuk azt, hogy a tüntetések ne akarják lerombolni Magyarország fontos céljait” – és akaratával – amely a „politikusbűnözést” mint gyökerestül kiirtandó jelenséget vette célba – ennyire látványosan szembe menő állásfoglalás vagy szavazás még nem fordult elő. Azt ugyan nem tudhatjuk, mekkora ennek a jelentősége, de fölvethetünk valamit.

A miniszterelnök helyzete annyiban bizonyosan változott, hogy – ideiglenesen, taktikai okokból, vagy hosszabb távon – a gyeplő lazítására kényszerül az egységesség látszata tekintetében. Az is lehet, hogy Orbán Viktor hozzájárulása nélkül, a „renitensek” egyéni vagy csoportos helyzetértékeléséből, a nagyobb mozgásszabadság érzékeléséből – esetleg ezekben a kérdésekben a hűség politikailag kockázatos voltának belátásából – táplálkozó, adódó függelemsértés történt, de az is könnyen elképzelhető, hogy maga a miniszterelnök érezte politikai haszonnal kecsegtetőnek azt, ha különböző értékartikulációk kerülnek nyilvánosságra. Hogy ez párton kívüli – a komoly társadalmi feszültségekből, esetleg a gazdaságpolitika bukásából – következő okokra, vagy a koalíción belüli mozgásokra visszavezethető, még a fideszológus-kremlinológus szakértők is bizonyára csak találgathatják.

De az mindenképp bátran föltételezhető: valami változott.

És az sem biztos, hogy a pártfegyelem.

Kína megérkezett. Idelökött egymilliárd eurónyi hitelt (mostani árfolyamon kb. 280 milliárd forintnyit, a teljes államadósság-állomány néhány százalékát, némi aprópénzt), megvett ezt-azt a stratégiai ágazatokon belül, meg megígérte, hogy közelebbről meg nem határozott mennyiségű állampapírt is fölvásárol. Cserébe kapja, hogy Magyarország Kína európai depója és logisztikai kiindulópontja lehet.

Ne legyenek hiú ábrándjaink! Kiindulópont leszünk, nem végcél. A magyar infrastrukturális háttér, a magyar logisztikai erő legföljebb arra jó, hogy a Világ Közepének trójai falovává váljunk az Unió kebelén. Arra, hogy innét indulva terjeszkedjen tovább. Ez két-három év tőkebeáramlást jelenthet legföljebb – ha nagyon fölkészült és alapos szerződéseket kötünk megfontolt szabályozókkal körbebástyázva. Aztán? Aztán már nem leszünk érdekesek.

Eközben az új munka törvénykönyve és az új, OÉT-mentes munkaügyi szabályozások rendszere is készül. A munkaerő-piac „rugalmasabbá tétele” és a munkavállalói érdek-képviseleti szervezetek (a szakszervezetek – és alapvetően az üzemi tanácsok is idesorolhatóak) jogainak szűkítése körvonalazódik. Az OÉT-et kiváltani hivatott új, konzuétációs (tehát nem érdekegyeztető!) intézmény, az NGTT alapvetően a klasszikus korporatív (igen, az olasz fasiszta) és a neokorporatív rendszerek sajátos elegyének tűnik. A munkáltatók és a munkavállalók érdekegyeztetése helyett külön-külön az egyházak, a „civil szervezetek” (persze nem a tágan értettek, ebbe a kormány szerint nem beleértendők sem a szakszervezetek, sem a pártok, sem az egyházak, sem a spontán, nem bejegyzett mozgalmak), a munkáltatók, a munkavállalók, a határon túliak szervezetei fognak majd a kormány felügyelete alatt vitatkozgatni a munka dolgairól a munkáltatókkal és a munkavállalókkal. Tereferélnek majd erről-arról. A nemzet egésze egységesen fog működni, bár kétségtelen, hogy a szakmai kollégiumok kötelező rendszere még nem alakult ki – azt a törvényjavaslatot talán jövőre nyújtja be valamelyik polihisztor kormánypárti képviselő.

A nyugdíjrendszer közben kezd hasonulni lassan a kínaira (ahol nincs ilyen), a munkavállalói jogok már hasonultak is. Ideális terep lesz ez a keleti tőkének, különös tekintettel arra, hogy a bérrendszer is közelít az ottanihoz, meg persze a nagy tömegű, az állam rendelkezésére álló munkás is meglesz a közmunkaprogramok ideájának megvalósítása által. A nemzeti együttműködés nemzeti munkatáborainak hálózata kiépülőben. Csak csöndben érdemes megjegyezni, hogy az állami munkaerő-birtoklásnak és -kölcsönzésnek nemes hagyományait a történelem lapjain fölfedezhetjük a krasznojarszki nagy szovjet építkezésekben az ötvenes években éppúgy, mint a harmincas évek közepétől a Német Birodalom különböző munkatáboraiban – pl. a Krupp Művek nagyberuházásaiban. Meg persze Kínában – a mai napig is. Igaz, az ottani munkások még nem kaptak és kapnak bért és leginkább politikai, időnként büntetőjogi okokból, nem pedig szociális-gazdasági helyzetük miatt vehettek és vehetnek részt a nemzet/nemzetköziség fölvirágoztatásában. A civilizációs fejlődés tehát tagadhatatlan. Bár a büntetőjogi aspektusok – tekintettel a politikusbűnözéssel szembeni engesztelhetetlen, állhatatos és elszánt küzdelemre, valamint a büntetőjog kedélyes farigcsálásának kormánypárti hajlamára – még fölvetülhetnek.

A szabadságjogokat meg azért ésszerű keretek közé szorítjuk errefelé már évek óta. Ez is nyilván a Kína-konvergencia része.

Szóval Kína megérkezett. Nem csak gazdaságilag.

De a társadalmi feszültség kirobbanását kibírja majd ez?

Mert már nem maradt szelep.

Ui.: A blog szerzője készséggel elismeri, hogy tévedett. Nem volt eredménytelen a világ közép távon várhatóan egyetlen nagyhatalmával (India még várat magára) a folyamatos tárgyalás. PR-eredményt és talán rövid távú gazdasági hasznot is hozott. De mi lesz utána?

Huszonnégy óra. Védő nélkül. Meg százhúsz előzetesben. Mindez az ügyészség javaslata alapján. A kiemelt bűnügyekben.

Kiemelt bűnügyeknek kívánja minősíteni Orbán Viktor néhány párttársa azokat az ügyelet, amelyekben köztisztviselők és politikusok érintettek. Azaz a kilenc évre a kormány kinevezte ügyészség a teljes politikai palettával szemben lehetőséget kap. Arra, hogy az alkotmányos jog adta korrekt védelem nélkül is kihallgathasson bárkit.

Csak bizakodni lehet, hogy félreértésen alapul az a gyanú, hogy a teljes politikai paletta kézben tartása a törvénytervezet célja. Csak remélhető, hogy a védelemhez fűződő jogok csorbítása – a jogoké, amik minden ártatlannak is nélkülözhetetlenek a jogbiztonság biztosításához – nem a jogszolgáltatás pártpolitikai irányítását célozza. Mert olyat már láttunk ebben az országban az ötvenes években, de a forradalom után is... és nem volt szívderítő látvány.

Az is elgondolkodtató, hogy az ügyészség sugallta jogszabály-tervezet az eljárások gyorsítását eképpen célozza. A benyújtók szíves figyelmét itt érdemes fölhívni arra, hogy ezen büntetőügyeknek komoly lassító tényezője maga a bírósági eljárás is, ezért amennyiben logikájuk helyes, ideje az ügyészség kezébe tenni az ítélet jogát! Emellett érdemes fölhívni a törvény benyújtóinak figyelmét arra is, hogy bizonyos kiemelt polgári pereknél is (pl. végkielégítések visszaperelése) komolyan fölvethető az ügyek eljárásának lassúsága, itt érdemes volna az alperesektől megvonni az első három bírósági ülésen a jogi védelem lehetőségét... esetleg statáriális eljárásba vonni az osztályáruló/nemzetáruló elemeket... Ebben a diktatúrákat és megtorlásokat megélt országban annál nagyobb öngólt nehéz lőni, mint hogy azt a látszatot keltsék magukról, hogy a politikai-hatalmi érdekek szolgálatába állítják a büntetőjogot!

Uraim! Putyin és az ő irányított demokráciája megengedhette magának, hogy politikai ellenfeleit közjogi és büntetőjogi eszközökkel fenyegesse. Önök azonban sokkal kisebb kaliberű zsebnapóleonok! Ezért ennek még a látszata is végzetes Önökre!

Ez volt a második csapás. Túl vagyunk június 16-án. Kemény nap lehetett a kormányzó erőknek, ha értik még a folyamatok és a történések jelentősségét. Az első komoly pofon a Sajtószabadság útját március 15-én zsúfolásig telítő tömeg volt. Piszkolták, maszatolták a komoly médiaapparátussal bíró kormányerők, de nem volt kimagyarázható. Most az autós forgalomlassítás – az alacsonyabb státusúak képviselőinek demonstrációja –, a rendvédelmi tüntetés – a kispolgári és az alsó középrétegek elégedetlenségének kifejeződése –, végül tüntetés a Corvinus mellett – a Fidesz remélt fő szavazóbázisa, a felső középréteg és a vagyonosok következő generációjának tiltakozása következett. Ez is kimoshatatlan: a látvány magáért beszélt. És a trend extrapolálható. Ki maradt tehát mellettük? Az általuk üldözött hajléktalanok?

A rendvédelmi dolgozók szervezeteinek a korengedményes nyugdíjat visszamenőleges hatállyal megszüntető intézkedések elleni tüntetése különösen komoly figyelmeztető jel. A durva megszorításokra várható jelentős társadalmi elégedetlenség kezeléséhez – bármit jelentsen is az – épp e rétegre kell majd támaszkodnia a kormánynak. Arra, amelyiknek most ellenállását váltotta ki.

Bután. És saját eszközei is ellene fordultak.

Ha csak a tüntetés reprezentációját nézzük, az is roppant kínos. Kezdődik avval, hogy – talán nem is olyan véletlenül – épp most, amikor a megszorítások miatt várhatóak az első komolyabb megmozdulások, a Kossuth tér nem használható: kulturális kordont vont köré a kormány. (Ez kínosabb házunk táján, mint a gyurcsányi kordon, mert a sandaság kádári hagyományait ebben a formában kevéssé tolerálja ez a társadalom.) Így az első, kisebb (20-30.000 ezer fős) tüntetések beszorulnak szűkebb terekbe. A Kossuth téren még 50.000 fő is legföljebb a tér negyedét tölti ki. Az Alkotmány utca viszont zsúfolt volt ennyi embertől. Aztán folytatódik a rendőri állomány szolgálatba rendeléséről a tüntetés idejére. Nem a demonstráció biztosítása, hanem fokozott közúti ellenőrzés (?) ürügyén. Komoly undort és elkeseredést, még nagyobb eltökéltséget kiváltva az állományban. Meg persze a a tüntetésre tartó buszok visszafordításáról szóló hírekkel, amelyek megint a sunyi kádárista módszereket idézik. Azokat, amik már a nyolcvanas években is kicsapták a biztosítékot. Végül a kormányzó párt(ok – hehe!) sajtója utólagos bagatellizálási és hiteltelenítési akciója tovább bőszíti az amúgy is fölfokozott kedélyű érintetteket.

Hibák. Ráadásul a szervezők igen okosan vezették a rendezvényt. Bár kockázatos volt, hosszú ideig, egy délutánon át csak performansz ment (spontán bohócbeszédek, bohócverseny, bohócszavazás, bohócurna), hogy végül fáklyás fölvonulással zárják – a Sándor-palota elé érkezvén. Nem a gátlástalanság, hanem a szervilizmus és a reflektálatlanság szimbóluma vált záróakkorddá. A fess üresfejűség. És bejött. A délutáni fölszólalók közt megjelent a szolidáris és szolidaritást kérő nyugdíjas, a rendvédelmet és a rendet támogató outsider, a szolgálatba rendelt rendőr felesége. A várba vonuláson pedig kórusban zúgott az Elqrtad!, az Orbán, takarodj!. Jól kitapintható volt a fölháborodás. És látványos volt: a fáklyás tömegtől megtelt Lánchíd képe hatásos volt. A Lánchídé – hogy (amint azt Georg említette) a fideszes dekonstrukció, a Hídember asszociációja is épp a dekonstruálók ellen forduljon.

Kimagyarázhatatlan képek. (Képforrás: Index.hu.)

És végül – bár a Sándor-palota sötét maradt, mindenki Palija nem jött ki, hogy szellemi kvalitásait megcsillogtatva szép magyar nyelven spontán, ám mesterien konstruált retorikai fordulatokkal szózatot intézzen a tömeghez – a demonstráció véget ért. A tüntetők elindultak haza, miközben elkezdtek beszélgetni egymással a nyugdíjazásról, a munkavállalói érdekképviselet esélyeiről, az Alkotmányról(!) csöndesen. Valami elkezdődött. Ott voltam, hallottam.

Nem sértődötten, de vérig sértve vonultak el. Ezek az állampolgárok ezeket a kormányzati gesztusokat aligha felejtik el néhány hónap alatt. A kormányzat sikeresen megoldotta sok évszázados problémánkat: szolidaritást alakított ki a különböző rétegek és csoportok között. A kormányzat ellen.

E blogon már fölvetült a kérdés: vajon mit gondol a döntéshozó, ezek az emberek, a rendvédelem dolgozói mit tesznek, ha kitörnek majd az aligha elkerülhető éhséglázadások? Vagy azt hiszi, megúszhatja valahogy őket? Ebben téved. És amikor kitörnek, vajon miféle hatalomhoz lojális magatartást remélnek? Nem tartanak attól, hogy a rendőrök, katonák passzívak maradnak, szabotálnak majd?

Vagy mégsem: esetleg az éhezőkkel azonos oldalon aktivizálódnak.

Polgár, háború vívatik Érted az adósság ellen! Úgy tűnik, ha azt megnyerjük, minden szép és jó lesz. Ha az államadósság lecsökken meg a költségvetés egyensúlyban lesz, a társadalom a boldog eufóriában tobzódhat.

Tehát megtudtuk: nem a sajátos, latin-amerikanizálódó társadalmi szerkezet, nem a kulturális értékek és hagyományok gyönge tisztelete, nem az egymás iránti szolidaritás hiánya okozza a közösség széttöredezettségét, az intézmények rossz működését, a gazdasági és társadalmi fönntarthatóság hiányát, hanem a büdzsé és az adósság.

Az MTA intézményeit, kutatóintézeteit például most terelik egy szervezetbe, aminek vezetőjét a kormány nevezi majd ki. Bizton nem lesz reflexszerűen szervilis aparátcsik... Átszervezik az intézményrendszert anélkül, hogy megvizsgálták volna, mi hogyan működik, mi az, amit a rossz szocialista struktúrából sürgősen át kell alakítani, mi az, ami esetleg még jól is működik benne. Vakon megváltoztatják. A gyűjteményekkel meg még most sem tudják, mit tegyenek. Pedig fölbecsülhetetlen értékek is vannak némelyik intézményben. (És lehet hivatkozni megtakarításra, de jóindulatú számítások is másfélmilliárdról szólnak. Ha a gyűjteményeket kidobják vagy elzárják, akkor...)

Az üzenet viszonylag jól látható: a magyar kultúra és hagyomány nem érték. Persze kivéve akkor, ha bizonyos – matyóhímzéses – értékvilágnak megfelel.

Az adórendszer is átalakult. A növekedés érdekében persze. Az új középréteg kialakulása a cél. Az, hogy mindenki oda igyekezzen.

A középréteg persze az, amire a népboldogítók azt mondják: a vagyoni és jövedelmi felső tíz százalék. Nem az itthoni átlag azon része, amelyik legalább kulturálisan valamit hordoz. A vagyon a mérvadó. Lehet kulturálatlan, nem is a jövedelemszint legszélesebb rétegébe tartozik, ráadásul vazallus (középhivatalnok, multikuli) vagy a nem kényszervállalkozói fajtájú „vállalkozó” (bármit is jelentsen ez). És persze mindenki oldja meg, hogy e vagyonos réteghez tartozzék, az oktatást viszont, ami kiváló utat biztosíthat a szegényebbeknek a fölemelkedéshez, visszafogják. Technokrata, két napig sem előrelátó oktatási rendszer van születőben, gémeskutas-rokolyás-operettes kulisszakultúrára építő hivatalos kultusszal.

És közben – takarékoskodni kell! – számos réteg komoly megszorításoknak néz elébe. Ez növeli a feszültséget. Várható, hogy egyre többen kívánnak majd alkotmánybírósági beadványokat írni – de sajnos azt már nem olyan könnyű –, meg az is, hogy népszavazási kezdeményezéseket indítanának – de az is nehezül –, és persze a tüntetések, demonstrációk is gyűlnének – de azt adminisztratív intézkedésekkel akadályozni igyekeznek. Így lassan nem marad szelep. Még a sajtó sem megfelelő e szempontból, mivel Sz. Annamária tevékenysége ott vár még minket. Az álkonzultácik meg inkább provokálnak, semhogy megnyugtatnák a kormány keménymagján kívül a polgárokat. A rendvédelmi dolgozók – minden ellenintézkedést fölülírva – megalázásukat fegyverré kovácsolták: bohócforradalmat hirdettek. A diákok tüntetnek egyetemükért. Autóval tüntetnek más szakszervezetek.

Nincs szelep. Márpedig feszültség van. Meg némi megaláztatás. Meg harc is az adósság ellen. Az intenzív retorika azonban önbeteljesítő is lehet: militarizál a miniszterelnöki harci kürt. Már csak az a kérdés, kit milyen harcra hív.

Bohóc, forradalom?

Polgár, háború!

Utóirat: A két kép ugyanott készült, ám nem ugyanazon alkalomból. Az egyiken a Köztársasági Elnök Úr ünnepli a sokasággal az új Alaptörvényt, a másikon néhány bohóc forradalmi hevületben lézeng. Találós kérdés: melyik a jelentősebb esemény? (Képforrások: Index)

A kormánytöbbség visszamenőleges hatállyal kívánja fölülvizsgálni a korkedvezményes nyugdíjak rendszerét. Ismét módosítja a még néhány hónapig hatályban lévő Alkotmányt is a dolog érdekében.
Mindnyájunk szerencséjére vezérszónokuk megnyugtatta a közt: csak a rendvédelmi dolgozókra vonatkozik majd az új törvény! Igaz, a benyújtott javaslat szövege minden korkedvezményes nyugdíjjogosultságot megszüntethet visszamenőleg, de becsszóra mondják – és eddig szinte minden szavukat betartották.
Persze ez így duplán öngól. Nem elég, hogy igen hamar kipukkant a kommunikációs lufi – ugyanis némelyik ellenzéki képviselő még nem felejtett el olvasni, a funkcionális analfabetizmus nem kellően elterjedt, így több médiumban megjelent a nyugtatgatás hazug volta –, de már megint külön és kiemelten megbélyegzetteknek érezhetik magukat a rendvédelmi dolgozók, mintha ők volnának a nyugdíjrendszer fekete bárányai a kormányzóerők szerint. Mármint a tűzoltók, a börtönőrök, a nyomozók, a katonák, a rendőrök: a mindenkori hatalom fontos pillérei.
„Vissza kívánják vezetni a munkaerőpiacra” a 62 év alatt nyugállományba vonultakat (a kormánytöbbség szónoka az 57 év alattiakról hadovált, de ez sincs az előterjesztésben leszűkítve). Tetszik érteni: a 12%-os munkanélküliséggel sújtott, globális recessziós trendtől senyvedő munkaerő-piacra nyugdíj előtti, speciális tudású, kevés helyen alkalmazható munkavállalókat. Miközben visszamenőleges hatállyal elveszik nyugdíjjogosultságukat.
Arra kár szót vesztegetni, hogy legutóbb Rákosi, előtte meg Gyöngyösi, azelőtt Sztójay volt ekkora polgári erénnyel megáldott, hogy a tulajdoni jellegű jogokat egy adminisztratív intézkedéssel elvegye. Az azonban okozhat némi fejtörést, hogy miért épp a rendvédelmisek. És miért ez a szisztematikus kampány: honvédelmi főtisztek susmusai után a vezérkar egészét megfélemlítik, a 2006-os brutális rendőri túlkapásokat vizsgáló perek bírói végzéseit törvénnyel semmisítik meg, egyszerre alázva meg az ártatlan rendőröket és a valamiféle hatalmi ellensúlyt szükségszerűen képző igazságszolgáltatás dolgozóit, most meg a korkedvezményes nyugdíjakra vonatkozó visszamenőleges hatályú, szakszervezeteket meg sem hallgató döntés...
Mindez úgy, hogy az alkotmánymódosítás minden korkedvezményes, korengedményes és rokkantnyugdíjasra vonatkozik. Nyilván nem véletlenül: a nagy adócsökkentés közepette valahogy lyukas lett a költségvetés. Valahol be kell hajtani a magasabb jövedelműek kiesett adóit. Csak hát az a baj, hogy a népesség széles rétegei bizakodtak a választások előtti sejtetések és ígérgetések beváltásában („nem kell megszorítás”), akik már a becsapatásuktól is ingerültek. De mostanra az oktatási szféra, a munkavállalók széles tömegei, a közigazgatás dolgozói, az igazságszolgáltatási ág komoly rétegei is erősen fölháborodtak – méghozzá konkrét kormányintézkedések miatt. Most erre jönnek az amúgy is leszakadó rétegekhez tartozó nyugdíjasok és a rendvédelmi dolgozók együtt.
Miközben heteken-hónapokon belül várhatóak vidéken az éhséglázadások. És azokat nehéz lesz kimagyarázni a „cigánybűnözés” mantrázásával. És – gondolom – azt szlovák módra kívánja majd elintézni Orbán. De vajon mit gondol, a rendőrség és a hadsereg dolgozói hogyan fogják elintézni neki? Vagy valamiféle szükségállapot a cél, hogy könnyebb legyen a rendkívüli intézkedések alapján kormányozni?
Persze az éhséglázadás a kisebb gond neki – bár az országnak az is nagy. De amikor – a lassan kialakuló szolidaritás okán – az egészségügyi munkavállalók kivonulnak az utcára, a pedagógusok munkaóráik növelésével szembeni tiltakozásuk jeléül elszabotálják az érettségik lezárását, a vasutasok és a buszsofőrök a munkavállalói jogok megnyirbálása ellen tiltakozva nem veszik föl a munkát, esetleg a kormány- és köztisztviselők – leállítva az ország működését – egy sztrájkkal fejezik ki egyetértésüket mindevvel, mivel ők sem örülnek, hogy könnyedén elbocsáthatóak az új törvények szerint, akkor – egy gyors sztrájktörvény-módosítással – talán még munkába kényszerítheti a tiltakozókat a kormány (bár nehezen), de ha a rendőrök, tűzoltók és katonák is szimpátiájukról biztosítják ezeket a csoportokat, esetleg csatlakoznak hozzájuk, mert nem akarnak ötvenöt évesen árkot ásni O. Viktor progresszív ötlete ellenére sem, akkor aligha menti meg bárki is ezt a társaságot attól, hogy nagyon hamar repülőre kelljen szállnia...
Mert ebből így előbb-utóbb rendetlen védelem lesz.
Vagy ez a cél? Provokálnak?

A Terézvárosnak, Budapest egyik vigalmi kerületének lassan megváltozik az arculata. Az önkormányzati képviselő-testület többségi frakciója és a polgármester asszony megkezdte a visszafoglaltház-akciók sorozatát.

A Tűzraktér foglaltház volt. A kevés jól működő, spontán szerveződött, költségvetési juttatásokat sem igénylő kulturális képződmények egyike. A Terézvárosi Önkormányzat éveken át hagyott parlagon heverni egy kiváló ingatlant, ahová aztán a tönkre ment Tűzraktárból átköltöztek fiatal művészek. És látogatni kezdték a házat, kiállítást, táncszínházat és színházat néztek ott a pesti, a magyarországi és az európai polgárok – meg időnként távolabbiak is. Sikertörténet. De az önkormányzat az októberi választások után ráeszmélt, hogy ebből hasznot húzhat. Vagy legalábbis ...-közeli csoportokat is előnyhöz juttathat a Tűzraktér rekvirálásával. Még akkor is, ha ez ideiglenesen többletköltséget jelent Terézvárosnak. Közgyűlési határozatot hoztak, amely „megpályáztatja” az épületet. Persze olyan kondíciókkal, amilyeneket a mostani üzemeltetők nem teljesíthetnek. Egy nemzetközi elismertségű kulturális műhely elpusztítása elkezdődött.

De nem ez az egyetlen foglaltház a környéken. A méltán kiváló hírű Eckermann Kávézó megszűnésekor a Király utcában egy másik üresen kongó épületben elindult a Sirály. Kilenc szép éve volt. Nem csak kávézóként működött, de folyamatosan voltak a pincéjében – jól szigetelt teremben, senkit nem zavarva! - koncertek, rendezvények, színházi előadások, az épület egészében kiállítások. Komoly munkával fölújították, széppé varázsolták az épületet. Olyan jó közeg lett, hogy Tomcat, az ismert pólóárus (@ by György Péter) az egyik önmagát reklámozó provokációját is oda szervezte. Olyan aurája alakult, hogy nemegyszer az utcáról tértek be külföldi turisták, akik nem találtak ennél megfelelőbb közeget maguknak a városban. Olyan hangulata volt, hogy szenvedélyes dohányzásellenesek is gyakorta megfordultak ott egy-egy tereferére a füstös földszinten is.

Május 26-ai hatállyal a Sirályt is kilakoltatják.

Biztosan van oka a döntéseknek (amelyeket a fideszes többség hozott az ellenzékiek folyamatos tiltakozása ellenére). Bizonyosan van oka a fiatalság légköre elleni kultúrkampfnak. De vajon mi?

Talán az a cél, hogy a kerület jól illeszkedjen a Szekszárd-Pest-Dombóvár kulturális tengelybe, ami lassan kialakulóban van kulturális és közösségi élet terén. Igaz, Szekszárd és Dombóvár békéje nem épp világvárosi, másért szeretjük (tényleg szeretjük!). De Terézvárost, ha nem lesz élénk kulturális élet itt, miért fogjuk? Hisz még jó bora sincs, ami vigasztalna! Nem is csoda, hogy már alakulnak a csoportok a polgári engedetlenségi mozgalmak szervezésére. Amikor az állampolgárok közösségi térré varázsolják az arra hivatottaktól elhanyagolt épületeket, amikor birtokba veszik a sajátjukat, mire az eddig hanyag önkormányzat a már fölújított, működővé tett, híressé vált közösségi teret rekvirálja, sokakban gerjed harag. Miénk itt a tér!

De lehet, hogy mindez hasztalan? Megszüntették a Tűzrakteret, most megszüntetik a még hosszabb múltú Sirályt is. Lesznek megint üresen ásítozó épületek a kulturális centrumok helyén. Esetleg később – mint az szomszéd kerületben az Almássy téren – hotelek. Remek lesz, ugye?

Kialakítanak egy sírva vigalmi negyedet!

Ne hagyjuk ezt! Tiltakozzunk! Csatlakozz a Miénk itt a tér! mozgalomhoz!

A cím értelmetlennek tűnhet. Adott egy párt(szövetség), amely a Parlamentben kétharmaddal rendelkezik. Óriási fölhatalmazást kapott, akár új alkotmányt is konstruálhat (meg is teszi), akár az egész közjogi rendszert átszabhatja (neki is kezd), akár alapvető, hosszú távon is jelentős hatással bíró társadalompolitikát kezdhet (él is a lehetőséggel), akár újjá alakíthatja a közbeszéd, a közösség kulturális attitüdjeinek intézményi és informális hátterét (neki is fog), a hatalmi ágak – amúgy is billegő – egyensúlyát is bátran újraszabhatja (nem is hezitál).

Valami mégis hiányozhat. Ahhoz, hogy ezek a lépések legitimálódjanak, egyrészt komoly társadalmi támogatást, ha úgy tetszik, társadalmi konszenzust kell élvezniük külön-külön is (azaz a választási eredmények önmagukban még nem elegendőek ahhoz, hogy a döntések jelentős tömegek széles egyetértésével találkozzanak), másrészt igen sikereseknek kell lenniük mind gazdasági, mind általános társadalompolitikai értelemben igen rövid távon.

Ahhoz, hogy az előbbi létrejöjjön, folyamatos párbeszédbe kell vonni a társadalom különböző rétegeit, csoportjait, méghozzá valósba, nem egyoldalúba. Nem csak az a gond a lakosságnak időnként kiküldött kérdőívekkel, hogy a válaszokat sugalmazó megfogalmazással bírnak, így nincs rájuk jó válasz (bár ez sem elhanyagolható probléma), hanem avval is – sőt alapjában avval –, hogy nem egy közösségi diskurzus folyamán letisztult vita alakul ki, hanem a hatalom letéteményesei által megszűrt témák erősen tendenciózus megközelítésein alapulnak. Ez könnyen válhat irritálóvá. Az sem öregbíti hírnevét ezeknek, ha egyszerűen szemfényvesztésnek titulálják őket a válaszadásra kért választók, az is erősen rontja a hitelt, ha cinizmusnak (későbbi hivatkozási alapnak) aposztrofálják tömegesen. Ahhoz pedig, hogy rövid távon is sikert hozzanak az intézkedések, a globális válság és az ország globális helyzetének reális fölmérése és az abból következő reális program szükséges.

Az apolitikus tömegek egyelőre csak zavartan mosolyognak. Ha a kormány NENYI-t szerkeszt és tetet ki a közintézmények falára, gúnyos bólogatás a köz válasza. Ha a kulturális tereket zsugorítja, kissé ellenséges vigyor ül ki az arcokra. Ha országzászlót kíván avatni egy bezárt, közkedvelt szórakozóhelyen, keserűen, de kiröhögik. Ha félanalfabéta sportolók kerülnek közjogi méltóság pozíciójába, harsányan cikizik. Türelemmel, de tudva, hogy akkor ezek többé nem... Ám amikor a pénztárcákhoz nyúl a regnáló hatalom, vagy amikor az oktatás – amúgy sem épp lehengerlő – színvonalát veszélyeztetik, a ius murmurandival végül elkezd élni az érintett csoportok némelyike.

Egy olyan társadalomkép kezd kibontakozni a kormányzóerők részéről, amely a rendszerváltás óta kettészakadt társadalom veszteseit továbbtaszítja a lejtőn – megvonva a kevés esélyt is (oktatás, életminőség fönntartása, fogyasztásban részvétel, munkavállalói jogokkal élés, közlekedéshez férés) a társadalomba integrálódástól –, azokat pedig, akik nem kimondottan nyertesei a fordulatnak, a vesztesek közelébe szorítja.

Először a hajléktalanok kerültek sorra – a társadalom (időnként szégyenkező) elismerésével, egyetértésével –, aztán a munkanélküliek – némi szimpátiát vívva ki az intézkedéssel – , utána a köztisztviselők és kormánytisztviselők kiszolgáltatottsága nőtt – szintén népszerűvé téve a döntnököket –, majd persze a nyugdíjasok is a megszorítások áldozataivá váltak – a nyuggerezők őszinte örömére –. De aztán az igazságszolgáltatás dolgozóinak nehéz helyzetbe hozására került sor – az ország értetlen és néma figyelme közepette –, végül a pedagógusokat és a rendvédelmi dolgozókat is többletterhek viselésére kényszerítik – komoly, ám csöndes döbbenetet okozva nagy tömegekben. A munkavállalói jogok látványos megnyirbálása és bizonyos jelentős érdek-képviseleti erővel rendelkező szakmák kedvezményes elbírálásának megszüntetése végül már beindította a társadalmi csoportok immunrendszerét.

Az ellenzéki pártok persze – hol rövid távú haszonszerzés reményében, hol reflexből, hol társadalmi, gazdasági, politikai programjuk és víziójuk alapján – egyre erőteljesebben tiltakoznak. A kormánytöbbség azonban eljárásjogi trükkökkel, a kétharmad adta előnyök végsőkig menő kiaknázásával, valamint a kialakult médiafölényük támogatásával könnyeden hagyják figyelmen kívül és időnként – ellenbotrányok kreálásával – elnyomják az ellenérveket. Evvel el is vágják a diskurzus esélyét a többi párttal. Ez azt eredményezi – akár Esztergomban, akár az erzsébetvárosi Janikovszky-iskola bezárása esetén –, hogy egy szélsőjobbtól balig terjedő, konkrét ügyek mentén azonosan (bár egyelőre még nem egységesen) föllépő koalíciót alakítanak ki. Ez a jelenlegi parlamenti struktúrában ugyan nem releváns, ám hosszabb távon minden szabad vegyérték fölemésztése politikai veszélyeket rejt.

Annál is inkább, mivel a társadalmi bázis is változik. A fenyegetett rétegek előbb-utóbb besorolnak valamely ellenzéki párt mögé. És annál is inkább, mivel a jelentős, gyakorta nagy társadalmi beágyazottságú csoportok mellett már tömegek mozgósíthatóak. Valami olyasmi történik, hogy egy komoly szolidaritás-deficites társadalomban lassan kezdenek kialakulni a szolidaritás kezdeményei a kormánnyal szemben. Míg eleinte a köztisztviselők juttatásainak és munkabiztonságának romlása némi szimpátiahozammal kecsegtette a kormányt („a mi adónkból dolgozzanak sokat!”), mára a munkavállalók mindegyikének várható kiszolgáltatottsága sokakat a köztisztviselők mellé állított – megtapasztalván a kiszolgáltatottság lehetőségének sajátosságait. Ahogy lassul és színvonalában is várhatóan gyöngül a jogszolgáltatás (a tapasztalt bírák nyugdíjazása révén), komoly közösségérzés alakul ki a megszorítások miatt nehezebb helyzetben lévő igazságszolgáltatási dolgozókkal is. És persze ez azt is jelenti, hogy a társadalom peremén lévő, a jelenlegi intézkedéseknek betudhatóan még nehezebb helyzetbe kerülő csoportok felé is megszülethet az együttérzés. Már az sem segít, hogy a hajléktalanokat (akiknek kb. fele éppúgy dolgozik, mint az egész népesség – pontosabban a teljes foglalkoztatottság 56%, a körükben ez kb. 48%!) eredendően megveti, nem szereti a társadalom. Lassan homless polgártársaink is az egységfront tagjaivá válhatnak.

Ki a kormánypártok mellett kitartó réteg és mely párt remél még konstruktív együttműködést a kormánnyal?

Az előbbire a válasz valószínűleg a változások kevés – rövid távú – nyertese, persze csak addig, amíg a kultúra, a közszolgáltatások, a jogszolgáltatás, a közbiztonság romlása és a társadalmi feszültségek ellenére élhető marad az ország. Utána ők sem. Az utóbbi kérdésre alighanem az a válasz: egy párt sem marad.

És akkor – olyan és akkora szavazóbázissal, amilyen és amekkora várhatóan marad – nincs az a választási rendszer, amelyik megmenti a Fideszt az elemeszpésedéstől.

A kormány kétharmados karanténba zárta magát. Ehhez elég volt egy év, de ahhoz, hogy kikerüljön belőle, kevés lehet egy évtized is.

A 98%-os adó megint egy rusnya öngól a hatalmon lévőknek. De ez kevéssé lenne gond, ha számos munkás élet jutalmát nem érintené. Ám a böcsületes köztisztviselőket is megsarcolja.
Jó példa a mostani kormányzópártokat nemrég még rajongó orvos házaspár esete, akik egy élet munkája után – köztisztviselőként – nyugállományba vonultak, a csekély addigi keresetük és a hosszú munkaviszonyuk alapján pedig megkapták a törvényes juttatásukat. Aztán annak nagy részét – miután már elkezdték befektetni ingatlanba, meg végre elmentek egy-két hétre külföldre egy útra – visszaköveteli a kormány. Mit mondjak: nem tartott sokáig eddigi pártpreferenciájuk!
A „pofátlan végkielégítések” ellen persze helyes föllépni, amikor a köz pénzéből osztják vazallusaiknak a mindenkori hatalmon lévők. Csak hát erre nem az a mód, hogy mindenkitől egyaránt elvesszük a bizonyos összeg fölötti végkielégítések majd' egészét, hanem hogy azoktól visszapereli a munkáltató (vagy akár más, lásd lent), akik nem dolgoztak meg érte.
A 98%-os adóval nem csak az a baj, hogy ellehetetleníti számosak eltervezett életstratégiáját. Ez sem nélkülözhető szempont – a köztisztviselői és közalkalmazotti munkaviszony szinte kizárólagos előnye a versenyszférával szemben a kiszámítható, biztos munkakörnyezet (nesze neked, biztonság: most könnyítik meg az új munkajoggal az elbocsátást is!) –, de akad itt egy mellékszál is. Ha a törvény a pofátlan végkielégítéseket megadóztatja, avval egyben jogi legitimációt is biztosít rájuk. Mivel csak legális jövedelem után lehet adózni, ez a törvény legalizálja, jogilag legitimálja a valójában jogilag sem legitim kifizetéseket.
Pedig lehetne másként is. A polgári jog ismeri a jó erkölcsbe ütköző szerződés fogalmát. És a polgári jog a munkajoggal szemben mint anyajog számontartható, ami azt jelenti, hogy a munkajogban a polgári jog alapkritériumai érvényesülnek... (Az ugyan komoly jogfilozófiai vita előtt nyitja majd meg a teret, hogy az anyajog hogyan és mennyiben vonatkozik a munkajogra, de az alapvető logikája mindenképp vonatkoztatható rá!) Tehát egyrészt a mindenkori munkáltató visszaperelheti a végkielégítések jó erkölcsbe ütköző részét, másrészt egy jól, valóban a demokratikus elvek mentén  működő államban a közérdek sérelme alapján (hisz adóforintjainkat osztották le a szervienseiknek!) elvileg minden magyar állampolgár vagy magyar jogi személy kezdeményezheti ezt. (Pl. az ügyészség is, ha kicsit talpraesettebb... bár nekik mást is jó volna vizsgálniuk...)
De persze ez nem egy jól és a törvény szellemében működő állam, belátom. Ezért is értem – ha nem is osztom, mivel a jelenlegi szabályozás elégséges voltára nem hívja föl kellő eréllyel a figyelmet – az egyik parlamenti párt törvényjavaslatát, amely egyértelműsíti a helyzetet. Munkajogi garanciákat kíván kialakítani annak érdekében, hogy pl. Sz.-né Sz. Eleonóra és más, szerencsés csillagzat alatt született polgártársaink kényszerüljenek az egyszerű halandókhoz hasonló kedvezményekben részesülni közös pénzünkből. És hogy az egyszerű halandók azért mégis kapják meg a jog szerint nekik járó illetményüket, végkielégítésüket – ha az nagy összeg, akkor is.
És persze arra is jó egy tiszta szabályozás – a visszamenőleges hatály kizárása mellett –, hogy ne legalizálja a törvény a valójában, a törvény szelleme szerint illegálisan kifizetett összegeket.
Abban bízhatunk azért, hogy az AB a most keresztülvert – immáron harmadik – Lázár-törvényt annak alapján, hogy adózni csak legális jövedelem alapján lehet, ismét elkaszálja majd... bár a kormánytöbbség időnként pofátlanabb némelyik végkielégítésnél is: esetleg föloszlatják az Alkotmánybíróságot emiatt...

Miért nem cselekszik időben egy titkosszolgálatokat is irányító belügyminisztérium, amikor etnikai zavargások közelébe kerül egy település vagy egy régió? Pedig ujjgyakorlat volna Pintérnek a gyöngyöspatai ügy elintézése.
Az mondjuk igaz, hogy az apadó népszerűségű párt princepsze már a februári nagy szózatában is de facto igényét jelentette be a szélsőjobb szavazóbázisára. Az meg kényelmetlen volna, ha gyorsan át kellene strukturálni e bázis meglehetősen együgyű kognitív rendszereit – a cigányoktól mondjuk a  maffiózók vagy a szociopaták felé terelve őket. (Meg talán nem is lenne ez praktikus az uralmon lévőknek...)
Szóval a szavazói tartalék lenyúlása a romló támogatottság mellett egy rövid távú hatalomtechnikai taktikai elemnek elmegy. Hogy néhányan esetleg belepusztulnak, meg hogy hosszabb távon ez nem fönntartható, nem megtartható réteg egy esetleg eszkalálódó erőszakspirálban, a rövid táv kétharmados bajnokainak mindegy.
Másrészt nyilván itt a szokásos, jól bevált figyelemelterelés is tényező lehet. Miközben munkavállalók millióinak jogai válnak semmivé, miközben a szegényebbek jövedelmének csökkentése után törvényi védelmük is eltűnik, azaz miközben a lassan, évtizedek alatt kialakult új jobbágyságot mostanra a jog eszközeivel is az urak (cégek, munkáltatók, tulajdonosok) kívánalmai szerint rögzítik, azaz miközben törvénybe vésik a harmadik jobbágyságot, jól jön egy kis figyelemelterelés. Épp elég kellemetlen volt az ötvenezer tüntető, épp elég kellemetlen, hogy a törvényeiket (mert ezek már nem is leplezetten szűk csoportok érdekei mentén kodifikált törvények) akár erőszakkal is védők is ellenük tüntettek. Ha esetleg túl sokan és egyszerre mozdulnának, ha esetleg megkezdődnének a sztrájkok a jobbágysorba taszítás ellen, akár komolyabb balhék is (véletlenül épp akkor) alakulhatnak majd etnikai alapokon. Ha nagy figyelemelterelés kell, talán nem csak vér fog folyni, mint most, hanem néhány halott is lesz...
És persze ne feledkezzünk el arról, hogy ha már végképp kezelhetetlen lesz a helyzet a kormánytöbbség számára, ha a társadalom egészséges immunrendszere végre beindul, és nem csak a Kossuth téren jelenik meg újra a Kossuth Téri Tüntető, hát kiváló ürügy lehet némi etnikai zavargás a rendkívüli intézkedések, esetleg a rendkívüli állapot bevezetéséhez.
Úgy könnyebb lesz a demokratikus fölhatalmazást is megint kicsikarni.
Persze azt elfelejti Viktor, hogy már Ferencet is kirendelték, és már kisebb gáz miatt is rapportra Brüsszelbe. Ha azt mondják, hogy Németország, Olaszország, Franciaország olyan szabályozókat léptet életbe, amíg ő a lokálkakas a lokálszemétdombon, amely a tőke Magyarországra jövetelét nehezíti, akkor nincs tovább neki sem. Lehet nyalni Kínának, de azok körberöhögnek, lehet nyalni a Gazpromnak, de azoknak már megvan a támogatott pártjuk kicsiny hazánkban!

Cui prodest? Kinek az érdeke ez?

Update: fontos kiegészítés az első kommentben!

Werbőczy Istvánnak az ő Tripartituma volt a legutóbbi efféle, az adott közállapotokat közjogilag is konzerváló, hosszú távú normaszöveg, amit most ránk eresztett a kétharmad. Akkor a Dózsa-féle „parasztháború” tanulságainak figyelmen kívül hagyásával, mélyen „tősgyökös”, rendes, rendi, magyarosan mélabús jogkorlátozásba züllött a nemzet. Hatálya nyomokban a második világháború végéig élt.
Valami ilyesmi történt most is. Az erőforrások fölötti rendelkezés privilegizált voltát, az állampolgári ellenőrzés garanciáitól megfosztott állampolgárok kötelezettséghez kötött jogait próbálják kőbe vésni. Ha itt egy jól működő, polgári öntudatban tobzódó, a részvételt és a társadalmi diskurzus formáit és agóráit jól karban tartó társadalom működne, legföljebb meghőkölne az egyszeri honpolgár, aztán vállvonogatva tenné tovább, amit kell. De nálunk az évezredes szolgai, jobbágyi mentalitást nem váltotta föl egy letisztult, az alattvalói mentalitásból kilépő, érték- és érdekartikulációra képes közösség. A szociokulturális térkép átrajzolódására nem is volt idő: hol Horthy Őfőméltósága, hol Kádár elvtárs, mindenki apja volt a védnök, a végső bizonyosság, hogy a Felettes Hatóság végső soron jóságos, nekünk magunknak a békés, reménykedő passzivitás, az alávetettség és megtűrtség, a szabadság néha föl-fölbukkanó kis körein belüli méltóság elegendő biztonságot adjon. Igaz, a múlt század közepén előbb a zsidók, aztán a németek egy röpke néhány évre kiszorultak ez alól a kegyelmi és kegyelmes védnökség alól, de szerencsére a barna hajúak és a szemüvegesek eddig nem szenvedtek el üldöztetést – és akkor biztosan soha nem is fognak, ugye, gondolja az egyszeri ember...
Mostantól nincs komolyan vehető garancia arra, hogy ha méltánytalanság ér, az ellen a köz ingerküszöbét elérő módon és intézményes szervezeteken keresztül protestálhatunk, fölléphetünk. Mostantól nincs elfogadható biztosíték arra, hogy az erőforrások fölötti rendelkezés legalább akkor átszerveződik, ha az erre vonatkozó igény már elkezdi szétfeszíteni országunkat. Nem csak akkor ül halkan és reményvesztetten majd a honpolgár, ha huszadmagával nehezen él vallási vagy szexuális preferenciáinak, meggyőződésének megfelelő életvitelt, hanem akkor is, ha négymillimomod magával minden esélytől megfosztják a társadalom életébe szólástól.
Persze, lesz továbbra is négyévente szabad, titkos és általános választás, de a döntés meghozásához elengedhetetlen feltételek rendszere hiányzik. Az információhoz jutás esélye aszimmetrikussá vált (kíváncsi vagyok, aki csak a Kossuth Rádió és a Királyi TV adásait hallhatja-láthatja, elhiszi-e, hogy nem ő egyedül érzi őrületnek, ami itt van), közös dolgaink megbeszélésélnek terei beszűkültek, a társadalmi kérdésekre fordított energiák csökkenése várható, a gazdasági kiszolgáltatottság a megrendszabályozott magánszférán keresztül is a hatalmon lévőket szolgálja.
Vazallusok és jobbágyok országát építi ez az alkotmány. A harmadik jobbágyság de facto megkezdődött. Nem, nem a karvalytőke taszított bele. Mint oly sokszor vérzivataros századaink folyamán, ismét a turultőke (hatalmi, kulturális, gazdaság tőke) őrzi jussait velünk szemben.
Kötelességek és félelmek kötelékeit szabadítja ránk az új alaptörvény. Akkor is, ha holnap, holnapután, egy előrehozott 2012-es vagy egy rendes, 2014-es választáson leváltjuk a mostani pártot (pártokat – hehe!). Az elit pártfüggetlenül és kiműthetetlenül az állam szerkezetébe építette magát - és egyedül csak magát. (És tudjuk: a várható új választási törvény az újabb kétharmadot, az ezt megváltoztató parlamenti összetételt szinte lehetetlenné teszi. Tudjuk, hisz a legilletékesebb elvtárs nyilatkozott így.) Aki vazallusi kötelmeit az urak számára elfogadhatóan végzi, az hűbéri jutalmára számíthat (ki is mostanság a Magyar Televízió hírigazgatója, ki hírtanácsadó az egyik kereskedelmi televízióban?), aki rebellis, lázadó, az uralom ellen tesz, komoly kényelmetlenségekkel számolhat majd (hisz az adózás éppoly fegyver, mint a Dózsa-felkelés parasztjaival szemben volt, a visszamenőleges hatályú törvénykezés épp annyira fenyeget, mint Zsigmond idején...).
A választások már csak formalitásnak tűnnek. A részvétel, a döntés saját közös életünkről egyre nehezebbé válik.
A hűbéri alkotmány rövidesen hatályba lép. Minden idők egyik leglojálisabb köztársasági elnöke aligha inog meg - hisz nem is nagyon érti ezt az egész nagy cécót.

Nincs mentség, nincs mentsvár. És most talán majd megtanuljuk: sosincs megbízható autoritás, a jó király sem örökké jó. Csak az együttes, folyamatos hatalomgyakorlás ad esélyt.

De ennek lehetőségéért most majd meg kell küzdenünk.

Ui.: Tudom, hogy a hűbériség és a feudalizmus nem azonos fogalmak. A cím azon nemzedékek olvasási értelmezésének könnyítését szolgálja, akik még a régi, kissé bugyuta terminológiákban tanulták a történelmet.

Szóval nagy gáz van.
Az etnikai kisebbség ügyeit a jelenlegi kormányzat olyan pozitív diszkriminációs eszközökkel igyekszik oldani, amelyek hatékonysága egyrészt kétes, másrészt nem etnikai, hanem szociális színezetűek. (Az etnikai pozitív diszkriminációnak két klasszikus – vagy klasszicizálódó – formáját, a mediális és a kulturális diszkrimináció legitimitását a bőrfejűeken kívül nemigen vonja kétségbe senki, azaz épeszű ember örül, ha a szappanopera egyik orvos szereplője, híradók riportere, a közszereplő, a színész romaként is bátran megjelenhet, valamint az is kiváló, ha a központi költségvetés támogatja a roma kulturális programokat, a roma – akár, a maradék nem szinto népesség számára, az anyanyelvi - oktatást, amint a szlovák, román, német, lengyel, stb. kisebbségét is. Ugyanakkor diszfunkcionálisnak tekinthető az etnikai alapokon álló pozitív diszkrinmináció a felsőoktatási felvételik esetén, a szociális szférában [a cigány önkormányzatok erre is kapnak célzott támogatást – téves elvből kiindulva], stb.) Ráadásul a lecsúszó etnikai többségi rétegek egyre nagyobb számú radikalizálódó csoportjainak sovén, nacionalista, gyakran rasszista megnyilvánulásait, a fasisztoid nézetek elterjedését körükben – bár nem ennek köszönhető meglétük - sajnos katalizálja a folyamat.
Az etnikai többség csöndes masse-a, a tavalyi zavargásokat néma döbbenettel figyelő tömeg jelentős része is a rendpártiság, a nyugalom, a (bourgeois) biztonság felé kezd hajlani. (Ha a felmérések hitelességében nem bíznánk, a politikusok egyre nyilvánvalóbb rendpárti „elkötelezettsége”, nyilatkozataik rendszerváltás óta kirívó rendpártisága meggyőzhet bennünket erről – a szélsőjobb politikusok nyilatkozataitól a szocialista [?] és liberális [??] politikusokig, különös tekintettel a rendőri brutalitások felelőseinek kitüntetésére.) A „jobboldal” szavazóbázisának jelentős része eddig is konzervativ polgári megközelítésű volt – legalábbis ebben a kérdéskörben -, ám egyre szűkülnek azon nonkonzervatív rétegek, amelyek a szabadságjogok melletti elkötelezettségüket fönntartják (ld. pl. a vitát az ÉS hasábjain, kirívó példa Széky János munkássága), ugyanakkor lassan underground ellenkultúrának minősül, ha a szélsőséges megnyilvánulások szankcionálását elválasztandónak tartjuk a gyülekezési- és szólásszabadság kereteibe férő, határait át nem lépő bármilyen irányú politikai demonstrációtól, közösségi térbeli verbális vagy fizikai megjelenéstől.
A tendencia veszélyesnek mondható. Miközben popularoidiotisztikus hatalmi elitek a - szívemnek egyébként kedves - közvetlen demokrácia melletti kiállással próbálnak hatalom közelébe furakodni, miközben az ahhoz nélkülözhetetlen dekoncentráló, rétegezett szerkezetét, a szubszidiaritás elvének érvényesülését nem szorgalmazzák, így a koncentrált hatalmi struktúra központosított hatalmi mechanizmusokat és alapvetően funkcionális szükségek hiányát eredményezné javaslataik megvalósulása esetén, aközben a technokratofasiszta elit pólusok civilizátori, centralizáló, a jelenlegi társadalmi-politikai térben, a globális kérdéseket – melyek mára szinte kizárólagosan lettek lényegessé az elavult nemzeti kereteken nyugvó elhatároltságokon alapuló állami-országos problémákkal szemben, mely utóbbiak inkább az álprobléma körébe tartozók – megválaszolni képtelen, pre-posztmodern (bakosmentesnek: 90-es évek eleji) gazdasági és strukturális programot igyekeznek megvalósítani, dúsítva az ügy szépségét avval, hogy mindezt e köztes-európai peribalkanoid társadalmi fejlódéstől teljesen idegen, inorganikus társadalmi alrendszerek szervezésével, kialakításával teszik. Hogy ezen „oldalak” legitimációjukat legalább a politikai közösség egy részében szélesítsék, olyan „hideg polgárháborús” (@ by György Péter) helyzetet teremtettek, mely nyilvánvaló mesterséges volta ellenére jelentős tömegeket vonzott magához (ld. bt-k, klubrádiósok és felebarátaik, illetve nemzetesek, és egyéb elnemzettek), és amely a saját „oldala” hatalomra kerülése/hatalmon maradása érdekében a liberális demokrácia kevés vívmányának kereteit is szívesen tágítja (pontosabban: lépi át). A „másik oldal” győzelme ugyanis számukra nemzethalál/diktatúra. (És tényleg: mára nagyjából nemzethalál ÉS diktatúra a nagy oldalak tevékenységének eredménye – bármelyik legyen is hatalmon. Annyira erős a nyomás a saját tábor radikalizálódott rétegei felől.) E „rendpárti” rétegek mellé gyorsan fölsorakozott egy jelentős tömeg abból a masse-ból, kevéssé tudatos állampolgári réteg, melynek vagy nem volt pártpreferenciája, vagy nem volt teljes elköteleződése saját preferált oldala mellett. Ehhez elég volt némi – mindkét (és fél) pártpolitikai oldal rövid- ill. hosszútávú érdekét szolgáló – balhé, néhány alapos zavargás az utcákon 2006 végén – és egy kevés még idén március 15-én. A jelentős lecsúszó rétegek folyamatos radikalizálódását kihasználó pártpolitikai „elit” tehát épp az ebből következő rendpárti többségi igény kiaknázásába kezdett.
Tényleg nagy a gáz.
Az a tendencia, amit Sólyom László (hadd szóljak be neki is: a Műegyetem rakpart alkalmi süketje!) még mint leköszönő alkotmánybírósági elnök jogállami forradalomnak nevezett, és ami – ha forradalomnak túlzás is nevezni – valóban rendkívüli fordulatnak ígérkezett, a hatalmi elit és a konzervatívvá váló többség kart karba öltve folytatott tevékenysége segítségével erodálódik. Nem csupán a folyamat megtorpanásáról van szó (a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ágak erőteljesebb szétválasztása, a jelenkorhoz igazodó, az új hatalmi ágakat is hatalmi ágként meghatározó és szabályozó… rendszerről volna szó! [a jogi mellé a szociális egyenjogúságot is fölsorakoztató elvről nem szólnék: az nagyon hamar eltűnt a remények közül]), de visszafordulásáról. A 89-ben végre kivívott alapjogok érvényének megkérdőjelezéséről (az akkor még tiszta fejű Demszky részéről is!), a centralizált struktúrák előretöréséről, a közvetlen demokrácia elvének lebegtetéséről annak strukturális intézményi követelményeinek kialakítása nélkül, az érdekérvényesítésre globálisan egyedül képes (illegitim) hatalmi tényező, a tőke társadalomformáló hatásának globális társadalmi szervezetekkel kontrolláló megoldások kilalakításának elhanyagolásáról. És az előretörő agresszió, a sovén, rasszista, feszültségteremtő kezdeményezések lokális (provinciális) kiaknázásáról.
A radikalizálódó tömegek még hatékonyabban képviselhetik – mindkét „oldal” számára – a megoldandó kérdést, mint a mesterségesen gerjesztett, és láthatóan nem túl hatékony „hideg polgárháborús” (ismét: @ by György Péter) helyzet, amely alapvetően pártpolitikai, álideológiai bohóckodás volt. (No nem hinném, hogy tudatos a dolog. Inkább mennek a saját maguk által nem épp akaratlagosan gerjesztett „lehetőség” után elitünk tagjai.) A gond csak az, hogy Olaszliszka után Heves megyében is több atrocitás történt (az elhíresült is előtt voltak etnikai jellegű történések [pro és kontra], a vásári cigányverő kommandósok esetében is igen nehéz kizárni, hogy egyszerűen büdös nácik), és az, hogy ez lassan etnikai enklávékat eredményezhet síró síneken siettetőnkben (bakosmentesnek: hazánkban; ez most épp Váci), bár még ez sem zavar annyira (igaz, nemrég hallottam egy EU-bürokrata véleményét, melyben azt taglalja, hogy a kelet-szlovákiai, kelet-magyarországi és észak-partiumi, lassan öntudatra ébredő, ott többségben lévő roma kisebbség esetleg egy egységes, határokon átnyúló roma autonómiát, esetleg egy roma államiság alapját kezdi követelni, amire – bevallom, roppant nemzetietlen módon – azt mondtam, hogy ha a nemzeti emlékterek szabadon látogathatók maradnak, a – mellesleg elavult – területi önrendelkezés pártján állok), szóval nem ez a legnagyobb gond, hanem az, hogy a területi szegregáció intézményesült volta és az etnikai ellentétek erősödése a liberális demokrácia kevés eredményét is könnyen lerombolhatják, főként ebben a demokratikus elv elterjedtségének balkanoid hiányával fűszerezett, rendpárti tömeggel nyomorított államban.
Állati nagy gáz van.
A szabadságjogokat már tavaly könnyed eleganciával tiporta sárba – a többség megkönnyebbült megelégedésére! - a jelenlegi kormány, amikor a gyülekezési törvény paragrafusait tökéletesen betartó tömeget a közéjük vegyülő vandál állatokkal együtt szétlőtte (mi lesz itt Orbanolini regnálása alatt!?), a sajtószabadság folyamatos szűkítése (jogi eszközökkel!) folyamatosan folyik (ld. Kondor Katalin rádióelnökségét ért „sajtótámadások” kérdéskörét, a jelenlegi kormánypárti és ellenzéki prominensek „személyiségi pereit”, helyreigazítási követeléseit, Gyurbán Flektor és Orcsány Virenc jogi lépéseit az Altrus és szatellitjei, vagy a tokaji ültetvények „társasági ülésnek nevezett, annak minden funkcióját betöltő, ám jogilag mégsem annak minősülő” történeteit piszkáló cikkek esetében), a maradék jól működő demokratikus intézményt – hol pártpolitikai, hol konformist, esetleg konfortista konzumnáci (bourgeois) alapokról – kikezdik (anyagilag, mediálisan, személyiállomány-cserével, adminisztratív módokon), a civil (nem, kedves TGM, a pártok már rég nem civilek!) szférát kolonializálni igyekszik a pártpolitika (üdv ismét köztünk, kedves bt!), a mindennapi, állampolgári viszonyokat a személyes és a természetes csoportérdekek mellett egyre inkább befolyásolják az ideológiainak mondott, valójában mesterséges csoporttudatot fönntartani hivatott pártpreferenciális, etnikai, területi érdekek, önazonosítások (figyelem: nem önazonosságok, hisz ezek alapjában mesterséges kötelékek!). Ha itt még az etnikai zavargások búvópatakja is a felszínre kerül, jöhetnek a „rendkívüli törvények”. Persze ideiglenes jelleggel…
És közben finom távolságtartással rohad mindaz, amit még valamelyest jónak tarthatunk EBBEN a demokráciában. Ezt meg – persze – ki is használják elitünk nagyjai. Legyenek azok gazdasági, vagy politikai (igen, sajnos: vagy kulturális) elitünk tagjai. Könnyebb úgy neki, ha az államszerkezetet és a törvényeket is még inkább magukra szabják. Ha a liberális demokrácia kevés vívmánya is eltűnik. És az etnicizált nyomor sem épp akadály.
Hát rohanunk az ellenforradalomba.

Ui.: Kissé váratott magára e folytatás, mivel azon ritka alkalmak egyike elég lassan jött el, hogy egy órára le tudjak ülni a gép elé. A mai proletariátus helyzete sem sokkal jobb a XIX. századiénál. A napi tizenegy óra monotonitása kiszívja az energiákat, ezért e kései folytatás. Ha nem is fizikai az erő, amivel az értéktöbbletet hozzáadjuk, a tőkés nagyobb jólétére és elégedettségére szolgálva így, mégis akadnak analógiák.
De ez már egy másik cikk témája lesz… (-.

A szöveg az Indymedia hasábjain jelent meg évekkel ezelőtt... még Gy. Ferenc regnálása idején.

Ez a szöveg az Indymedia oldalán jelent meg 2007-ben. Az idő ezt igazolta.

2006-os év néhány alapvető történése elkerülte a közfigyelmet. A 2007-es műbotrányok közt elsikkadtak a komoly tények. És közben - „Szegény náci gyermekeink” - rohanunk az ellenforradalomba.
A társadalom strukturája egyre inkább megrekedőben. A mára szinte kizárólagossá vált társadalmi mobilitási tényező, az oktatás – néhány torz álmobilizáló „pozitív diszriminatív” elemmel még regresszívebbé téve, a retrográd sovén, rasszista erőknek is hivatkozási muníciót adva evvel – egységes, komplex szerkezetként kezelése helyett egy elemét, a felsőoktatást „megreformálva” csupán a társadalmi, kulturális különbségek növelésére, de legalábbis konzerválására képes társadalmi alrendszerré formálódik. A szegénységi kultúra növekvő tömegei, a deprivált, kirekesztődő rétegek alternatívái, kulturális, gazdasági integrációs lehetőségei a minimálisra szűkülnek. A lecsúszás közelébe kerülő, növekvő rétegek az extremista mozgalmak felé tolódva radikalizálódnak, a szűk stabil középréteg és az elitnek nevezett rendszer-haszonélvezők konzervativizmusa a huszadik század legnyomorúbb időit idézi. A liberálisnak mondott neokonzervatív, globalista „avant-garde” a társadalmi felelősségvállalással szemben a tőke érdekének és logikájának tudatos vagy tudattalan propagátorává, prókátorává vált.
Ez az az ország, amelyik - ezúttal a globális tendenciákat csak kicsit késve követőn - az extremitás, a fasisztoid verbális agresszióba forduló – etnikailag többségi - kisebbség egyre nagyobb legitimitását nézi tétlenül, vagy segíti. Amelyikben a kriptofasiszta MIÉP nyakán a politikaközösségi térbe belovagoló, vagy inkább bekúszó, komoly mediális felülettel bíró JOBBIK és csatolt részei már a szalonképességgel kacérkodhatnak. Nem mintha ebben az észak-balkáni provinciában nem lenne mélyen beágyazott a fasisztoid társadalmi attitüd. (Itt érdemes elgondolkodni, hogy a fasizmus mint ideológia mennyire értelmezhető, és mennyiben jóval inkább szociális megnyilvánulásként elemezhető. Ez leginkább azon megközelítés kérdése, hogy fasizmusnak csupán a mussoliniánus rendszert tekintjük, vagy a nácizmus, a falangizmus, esetleg az extremista autoriter dél-amerikai múltbéli államokat, az ott – még ma is - jelenlévő mozgalmakat is. Én az utóbbira voksolván a fasizmust nem ideológiai rendnek tekintem. Ebben remélhetőleg pontosítást nyerhetek, ebben – is - sokak jóval nagyobb rálátással bírván.) Nem csupán vidéken megfigyelhető a lassan újra – egyre látványosabban – teret nyerő, tömeges xenofób, kisebbségellenes, tudattalan, pszeudoideológiai elemekkel manipuláló korporativista, tekintényelvű, szinte vallásos rendigény, -hit, a protekcionista gazdasági és főként kulturális szemlélet, a sovén és civilizációs dominanciára épülő gondolkodás. (Erről persze nem kis részben oktatási rendszerünk tehet, nem is annyira a leadott órák anyaga, mint inkább a pedagógusképzés hiányosságai a pszichológia- és pedagógiaoktatás terén, a komplex – bölcsődétől kezdődő -, a humánetológiai sajátosságok figyelembe vétele alapján kis, tíz-tizenkét fős csoportokban történő, egyszerre integrált és differenciált rendszer kialakításának elmulasztása okán, mivel a másodlagos szocializációs közeg, az oktatás társadalmi integrációs szerepe éppoly kevéssé túlbecsülhető, mint az egyéb alrendszerek – a szociális, az egészségügyi, stb. szféra – szerepe. De nem ez munkánk témája, ezért legyen elég ennyi kitérő.)
Ugyanakkor bársonynesz-ingatónkban a szegénységi kultúra (nem összekeverendő a szegénységgel, bár annak egyik legfőbb okozója) jelentős részét adja Köztes-Európa legnagyobb kisebsége (nem, nem a magyar:), a roma kisebbség. Bár statisztikai adatok igen áttételesen írják le a jelenséget, mivel ebben a rendszerváltás óta elmulasztottuk az alapos felméréseket (téves alkotmányértelmezésből következőleg), s bár a roma identitás megfogásának problémájáról is akad jócskán irodalom (itthon leginkább Szelényi Iván, részben Ladányi János kiváló munkásságának köszönhetően), valamint a definíciót az is nehezíti, hogy a különböző nyelvű, törzsi-nemzetségi kötődésű, és integrációs, valamint – sajnos torz, kényszerű – asszimilációs-akkulturációs fokon álló, kulturálisan máig nem emancipálódó roma rétegek korántsem tekinthetőek egységes „cigányságnak” (igaz, a probléma „megoldódni” látszik: hazánkban – kb. úgy, mint a XIX. században a Felvidéken a szlovákok esetében – a cigány identitás a többségi etnikummal szembeni identitásként kialakulóként leírható; ez pedig nyilvánvalóan magában hordozza az extremizmus ódiumát is, többek közt ezt láthattuk Olaszliszkán is), az tudható, hogy a társadalom alsó decilisében nagyobb a romák számaránya, mint az össznépességben, és az alsó decilis alsó harminc százalékában már abszolút többségben vannak roma polgártársaink. Erre mondja a zseniális Ferge Zsuzsa, amint a kiváló Horváth Aladár is, hogy a szegénység (hozzáteszem: a szegénységi kultúra) kérdése nem cigánykérdés, ugyanakkor összefügg a kettő.
A továbbiakban szégyentelenül a fasizmus kifejezést használom a finomított extremista megnyilvánulások terminus technicus helyett, mivel egyrészt jóval intenzívebben jelzi a probléma veszélyességét, másrészt sajátosságait is pontosabban határozza meg. A társadalmi megnyilvánulás értelmezési kereteiben tartom a fent (első zárójelezett megjegyzésemben) leírtak okán, és megmaradok a kifejezés mellett, mivel intenzívebb a kérdéskörhöz e fogalomnak a viszonya, és pontosabban közelíti meg az igen tág, de kevésbé modernista extremizmus kifejezésnél. Ugyanakkor megkülönbözteti a lassan szintén kialakuló, kevésbé késői modern jellegzetességekkel bíró kisebbségi extremizmustól. (Két rövid kitérő: a) E megkülönböztetési igény éppúgy vonatkozik a nemzet – a Werchmaister harmóniák óta már imaginálisan is megformált - meglehetősen üres allegóriájára, mint az osztály – belátom – alapjában elfogadható leíró jellegére, mely utóbbit mégis számos társadalmi folyamat leírásában pontosít a réteg-, csoport-, populáció-, alrendszer-, szubkultúra-vizsgálat. b) Épp az utóbbiak vetik föl a társadalomtudományok episztemológiai alapproblémáját: az időben szegmentált állapotok közti összefüggések és kontinuumok megragadhatóságának kérdését, objektivitása lehetőségeinek korlátait. De legyen elég a kitérőkből!)

Ilyen hosszas bevezetés után térjünk hát rá arra, amire e munka fel kívánja hívni a figyelmet: a lassan kibontakozó valós (nem pártpolitikailag-művileg kreált) polgárháborús helyzetre.
2007. szeptember 3-n hallgatva az egyik közszolgálati rádióadót arra lettem figyelmes, hogy egy roma asszony – jogos fölháboródásában - „parasztozásra” vetemedett. Nem árt tudni, hogy a „parasztozás” a „büdös cigányozás” masszívan xenofób párja roma honfitársainknál. Beugrott közben, hogy az olaszliszkai eset utózöngéi közt föllelhető volt egy nyilatkozat arról, hogy „legalább egy magyarral kevesebb”. Eközben épp mostanság szerveződött (többek közt a megélhetési fasiszta ismert ripacs pojácáskodó bábáskodásával, de egy egyre komolyabb tényezővé váló szélsőséges, fasisztoid párt kezdeményezésére) egy nyilas konnotációjú „Magyar Gárda”, de az nem is az első (igaz, ez az első 89 utáni pártgárda), csupán a médianyilvánosságot magának legügyesebben megteremtő paramilitáris szervezet. Az írott sajtó, az internetes portálok figyelemre méltó szegmense – és már a (lassan szerepükben háttérbe szoruló) képi média komolyan veendő része is - propagátorává, vagy – ami még rosszabb – mérsékelt image-át megtartó „együttérzőjévé” avanzsált a fasisztoid és fasiszta megnyilvánulásoknak. A liberális és „baloldali” médiatérfél ugyanakkor (elkeserítő, hogy szinte más sincs, csak „ide-” vagy „odatartozó” felület) végtelenül érzéketlenül, a társadalmi hátteret és folyamatokat nem is érintve, azt nem elemezve, így nyilvánvalóan komoly érzelmi ellenállást kiváltva utasítja rendre intellektuálisan – hm… hogy lehet ezt finoman megfogalmazni? - eltévelyedett, deformált, deviáns (bár lassan már normává romló) megközelítésű polgártársainkat. (A média társadalomformáló szerepéről szóló vitába nem mennék bele. Azt kevesen kérdőjelezik meg, hogy a sajtónak bizonyos társadalmi hatása mindenképp van. Félő, hogy nem lehet eléggé túlbecsülni…) Az alapvetően deprivációs, integrációdeficitből táplálkozó (hogy egy schröderiánus szépségű fogalmat is alkotni merészeljek; ld. még szuboptimális és kistestvérkéi) társadalmi kérdések etnicizálódnak. A pártpolitikai tér hatalomlegitimációs és hatalomkoncentrációs lehetőségek kiaknázásaként kezeli a történéseket (minden „oldalon”), miközben a társadalmi folyamatok hátterét nemhogy kezelni, de diagnosztizálni sem igyekszik.
Szóval gáz van.
Ami Olaszliszkán történt, az a 90-es évek (1992-ben történt?) Los Angeles-i zavargásainak analógiája, csak – mint Ladányi János kiváló tanulmányából tudjuk – a területi szegregáció hazánkban leginkább a vidéki kistelepüléseken alakult ki az amerikaihoz hasonló módon, a nagyobb városokban, és főként a fővárosban – talán egyszerűsítve úgy írhatnánk le – apró mezős sakktábla-szerűen, így a zavargások és lincselések elszórt vidéki településeken alakulnak ki. Ugyanakkor az etnikai többségi társadalom fasiszta rétegeinek artikulációja egyre inkább tolerált, a kultúrsovén, etnicista megnyilvánulások a többségi (félő, hogy elfogadó) hallgatással kísérten erősödnek; a forradalom ötvenedik évfordulóján (nem kétséges, hogy kormányhoz közeli körök tevőleges vagy passzív [értsd: nem időben és nem a megfelelő adminisztratív eljárást választva a beavatkozásra], mindenesetre hathatós segítségével), a pártpolitikai ellenzék hol impotens, hol kétértelmű megnyilvánulásainak hátterével és hátszelével jelentős fasiszta rétegeket is magukban hordozó, a depriváció közeli státusztól elkeseredett tömegek extremista és fasiszta megnyilvánulásokkal alaposan kibélelt lázadása („forradalma”) sokkalta a társadalom értetlen, nyugalmat és rendet követelő tömegeit, és lelkesítette a kisebbségben lévő, de növekvő, szintén értetlen rétegeit. Tekintélyelvű társadalmi pszeudoideológiák keveredtek szociális követelésekkel, ami, figyelemmel az óriási méreteket öltő, neokon-glob gazdaság- és társadalompolitikából adódóan folyamatosan növekvő esélytelenedő, leszakadó rétegekre (ez utóbbit meglovagolva próbál bizonyos szólamokkal [hatalmi] előnyöket szerezni a „legnagyobb ellenzéki párt” [akkor még a Fidesz - a szerző]) legalábbis nem épp megnyugtató tendenciát takar.
Azaz Magyarországon - ha nálunk ez koncentrációjának kisebb volta miatt kevésbé látványos is – elkezdődtek a Los Angeles-i, alapjában deprivációs gyökerű, de konvertálódott etnikai zavargások megfelelői, ugyanakkor a fasiszta társadalmi formák legitimitása növekszik az etnikai többség – jobbára szintén leszakadó – rétegeiben.
Nagy gáz van.

Folyt. köv.

(A jelenlegi, osztályelnyomott helyzet [lehet marxistázni, kedvces bérkommentelők, bár tévedtek] okozta hoisszas szilenciumból adódó idézés folytatása várható.)

Új alkotmány – pardon! Alaptörvény –, új jogok, komoly kötelezettségek. A szociális jogok léha sóhajként, óhaj gyanánt kerülnek majd kodifikálásra, mostantól semmi nem biztosítja majd betarthatóságukat.

Az első lépések megtörtek abban az irányban, hogy a társadalmi igazságosságot a jogkörnyezet garantálja. Először a közszféra dolgozóinak indoklás nélküli elbocsátása és végkielégítési jogosultságuktól megfosztott státusza – no meg a visszamenőleges hatályú jogosultság-visszafizetési kötelezettség – lépett törvényerőre. (Hogy a visszamenőleges hatály milyen romboló erejű, elég, ha arra gondolunk, mondjuk valamely polgári szerződésünket, pl. ingatlanvásárlásunkat alapozó jogszabály ilyetén módosítása milyen következményekkel járhat.) Aztán jött a lineáris, azaz egykulcsos adó a progresszív, azaz a kisebb jövedelműeket kisebb adóval terhelő rendszerrel szemben. Most pedig már készül az új, „rugalmas” munkaügyi szabályozás. Ami azt jelenti, hogy könnyen, minden komolyabb anyagi és jogi gát nélkül elbocsáthatóvá teszik a munkavállalókat.

A köztisztviselők jogainak megnyirbálását tétlenül, talán enyhe kárörömmel szemlélte az ország zöme. Most majd legalább jól megizzadnak a mi pénzünkből eltartottak – gondolták sokan. Igaz, a köztisztviselőknek a „reálgazdaság” munkaerő-piacával szemben egyetlen előnye volt: a kiszámítható, stabil státusz. Ennek volt betudható, hogy a szakmájukat jó színvonalon művelő jogászok, közgazdászok, mérnökök, szociológusok, humántudomány-értők is voltak – nem is csekély arányban – a közösségi rendszerek fenntartói közt. Talán a Kiegyezés óta leginkább a pontosan működő közigazgatásnak betudhatóan maradt viszonylag élhető ez az állam.

Ezt persze sikeresen rúgták szét. (Jól látható a döntések előkészítésétől a törvények kapkodó benyújtásán és módosításán, az alkotmánymódosítások sietős korrigálási kényszerén át a KEHI helyesírási és stilisztikai melléfogásaiig, mi lett ebből.) De az Istenadta nem morajlott föl az alapvető jogállami normák áthágása miatt, sőt itt-ott szórványos tetszésnyilvánítás, taps is hallható volt a „karakán” munkajog-nyirbálás következtében. Kevesen érzékelték, hogy maholnap épp ők maguk következnek sorra.

Pedig ez – most már tudjuk – csak kísérlet volt. A munkavállalók jogainak teljes körű eltörlésére tett előkészületi lépés. Most jön az, hogy a „munkaerő-piaci” „rugalmasság” kiterjed mindenkire. Hogy mostantól a jog nem védi a rászorulókat. Hogy mostantól akkor és úgy rúgják ki azt, aki nem hajlandó mondjuk „önként” ingyen túlórázni, heti negyven helyett heti ötvenhat órát dolgozni, ahogyan akarják.

De az utca csöndes. Nincs tele szakszervezeti tüntetésekkel (bár egy talán lesz áprilisban), sztrájkolókkal és a sztrájkolók mellett egyetértést kifejező tömegekkel, munkanélküli demonstrálókkal, nyomorgókkal. Nem merik artikulálni alapérdekeiket, hisz emlékeznek rá, mi volt a társadalom reakciója a köztisztviselőkkel szemben. Abban az országban, ahol az egymás iránti szolidaritás, az egymásért vállalt felelősség, az egymás érdekében folytatott tevékenység legminimálisabb jele sincs meg, ellenben a káröröm mások nyomorúságán széles körben elterjedt, ez érthető is.

Az oktatást láthatóan egyre kevesebben érhetik el megfelelő szinten. Holott egy ekkora ország legföljebb a kulturális és szellemi tőkéjével lehet jelentős kis állam. És persze a mindennapok boldogulása is csak akképp képzelhető el az egyes emberek szintjén, hogy minél többeket minél inkább rávezetünk az elsajátítás képességének fontosságához, igényéhez. De nem! Pártunk és kormányunk inkább „rugalmasítja a munkaerő-piacot”, ami azt jelenti, hogy aki a rabszolgamunkások közt lázongani mer, azt éhbérétől is megfosztják – és persze a megerősített rendőrség az ilyet azonnal meg is dorgálja. (Vajon nem a közveszélyes munkakerülés [kmk] ismételt bevezetését célozza az alkotmánytervezet idevonatkozó része?)

A legutóbbi kormányzat sok év plusz munkát adott azoknak, aki élhetőbbé akarják tenni ezt az országot. Sok év plusz munkát a bután halogató neoliberális gazdaságpolitikájával, amit lagymatag, nem túl neokon, de nem is különösebben progresszív társadalompolitikával ötvözött. Ez a rezsim ezt megtoldja most néhány évtizeddel. Olyan állameszme lebeg lelki szemeik előtt, amelyben aki nem viszi valamire, az annyit is ér, túrni és kaparni a kizárólagos kötelesség és érték, aki pedig nem képes vagy nem akar ebbe a rendszerbe állni, az kriminalizálódik, vagy legalábbis alávetettje lesz az állami szerveknek és a tőkének.

Volt választásunk: egy szolidáris, tudást halmozó, egymást megértő, ha meg nem is mindig becsülő, az ismeret igényét bőkezűen (nem, nem pazarlóan: a pazarlás az, ha a tehetség kibontakozásának lehetőségét sem teremtjük meg!) támogató, az önállóságot és kezdeményezést éppúgy, mint az elesetteket fölkaroló rendszer, és egy alávetettekből és uralmon lévőkből, a kettőt élesen elválasztó vonal két oldalán kínlódó társadalom közül választhattunk. Ha úgy tetszik, eldönthettük, hogy Ausztria vagy Ukrajna legyen-e belőlünk az elkövetkezendő évtizedekre.

A kétharmad láthatóan segített a döntésben. Jobbágyok és urak államához segített.

Werbőczy szelleme (ah, történeti alkotmány!) megállt fölöttünk. A harmadik jobbágyság maradandóan vésődik ránk. Mint ha nem is alkotmányba, hanem kőbe faragták volna.

Igaz és mélységesen demokrata állítás: a választók nem tudnának okosan dönteni egy hatvan oldalas szövegről. A Miniszterelnök Úr valószínűleg nem téved. Megkockáztatom, abban sem tévedne, ha azt állítaná, az emberek nem tudnak dönteni arról, hogy van-e olyan gazdaságpolitika, aminek nincsenek vesztesei, miközben le kell faragni az államadósságot.

És mivel nem tudnak ilyenekről dönteni, ezért az alkotmány-megerősítő népszavazás kiírására a kormányzó többségtől nem számíthatunk. Nagyon helyesen! Bár sajátos geopolitikai helyzetünkből adódóan négyévenként ki kell írnunk az általános titkos választásokat, ez is csak formai kérdés, mivel az emberek nem képesek valójában dönteni. Az új alkotmány a nemzet konzultációja után mindent megold ebben a kérdésben is. Mert minek is ez az egész nagy demokrácia nevű csindradatta, hisz az emberek nem tudnak okosan dönteni! Legföljebb arról, amiról a tekintetes és főméltóságú hatalom kegyeskedik félmondatos - alany, állítmány, tárgy, itt-ott határozó - sorokban megkérdezni. Már hogy attól fogva el lehessen mondani, az Istenadta mégiscsak véleményt nyilvánított. Amiben kérdezték. A többiről meg kuss!

Az ugyan keresztülverhetetlen – egyelőre –, hogy a gyermekek után is járjon szavazati jog, mivel ez cenzusos jellegűvé változtatná a rendszert, amit a gonosz imperialista Európai Unió (valóban imperialista, de nem ezért) rossz szemmel nézne, de más megoldások vannak a hatalom évtizedes bebetonozására. Pl. a határon túli magyarok szavazati joghoz juttatása (de jó volna, ha nem hatalmi játszmák, hanem őszinte, megvitatás utáni tiszta szándék vezetett volna ide!), esetleg a választási korhatár lejjebb szállítása (persze a passzív jog kérdését nem vizsgáltuk, pedig de szép volna néhány tizenhat éves képviselő! több óvodást a Tisztelt Házba!)...

Tele van tehát ötlettel és energiával a kormánytöbbség, ami valamiféle bumfordi bájt kölcsönöz a JOBBIK-kal közös leendő alkotásuk folyamata számára. A másik két ellenzéki párt, bármennyire is megkísérelte visszacsábítani őket még személyesen a Miniszterelnök Úr is, nem kíván biodíszletként asszisztálni az élő show-hoz. Valamiért sehogyan sem kívánják benyújtani – az elfogadásra amúgy sem épp esélyes – módosítóikat, javaslataikat így, hogy a kormány által a teret alig nyert köztársasági eszmék és szimbólumok megfojtása elkezdődött, a klasszikus hatalmi ágaknak a pártpolitikai többség alá rendelése formailag is megindult, az intézményrendszerből kiiktatják a hatalom uralmi törekvéseivel szembeni „fékek és ellensúlyok” rendszerét... valahogy nem akarják a nevüket adni mindehhez...

A kormánypártiak bezzeg! Belefoglalják az alaptörvény szövegébe nevüket! Ahogy egy sokak által nagyra értékelt, a politikát leginkább egy kommunikációs manipulatív tér és egy Forma-1-es bajnokság keverékeként értelmező híres politológus írta, a kétharmad letéteményeseinek szándékukban áll nyomot hagyni. Bár a csiga is hagy nyomot maga után, hogy durvább asszociációinkat rögvest öncenzúrázzuk is – evvel is Sz. Annamária munkásságát könnyítvén meg –, a említett urak és hölgyek alighanem az Örökkévalóság, de legalábbis a történelem lapjain kívánnak nyomot hagyni. Van is egy-két elődjük. Itt van rögtön Herosztratosz...

Kicsit bután is csinálják vagy provokálnak. Valamelyest elméretezték a dolgot: túl sok és jobbára végtelenül fölösleges frontot nyitottak. Ludas Matyi és Dózsa György népével akarják lenyeletni a kúria és az ispán ismételt bevezetését a közbeszédbe. Elfelejtik, hogy a legurizálóbb rétegnek is a többsége harmad- negyedgenerációsan paraszti, főként szegényparaszti rétegből jött ősökkel bír. Bár talán azt remélik, hogy a meglévő mitologémák működése helyett az identitásvesztést választják sokan (műnemesi családfákat kreálva maguknak), de ez ma már hiú remény! Az egy-két egészen elvetemültön és identitászavaroson kívül nem sok ilyen szentjobb-követő protestánst, kondás múltú dzsentrit, populista szívű elitistát, neoliberális egyenlőséghívőt találni. Mára ugyanis az identitás sem túl érdekes sokak számára – de a hozott mitologémák (a kegyetlen, Dózsát izzó trónra ültető nemesekről, a korlátolt, de kielégíthetetlen étvágyú, mindent elprivatizáló Döbrögikről) azok maradtak.

Ez a nép tehát még arról sem tud dönteni, hogy egy ilyen színjátékban, amilyen ez a mostani alkotmányozás, bűn részt venni. Még arról sem, hogy a szemébe hazudtak-e ismét. Arról sem, hogy a szociális és a munkavállalói jogok alkotmányos garanciái fontosak-e. Meg még arról sem, hogy a jelenlegi miniszterelnök egy nagy formátumú államférfi, aki évtizedekre fölvirágoztatja a nemzetet, vagy csak egy uralomvágyó kis fajankó, egy szerencsétlen paprikajancsi, aki az országot legalább annyira visszaveti alkotmányozásával, mint az előző ugyanilyen küldetéstudatos kis tökkelütött.

Nem tudják. És egy-három év múlva sem fogják még tudni. De öt-hét év múlva már nagyon jól fogják tudni. 2010 áprilisa ezt mutatta.

Mert ez a nép egyáltalán nem hülye. Csak lassú.

De legalább kezd alapos lenni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ennek a tüntetéssorozatnak komoly jelentősége van.

Az utóbbi évtizedek közbeszédét – a valóságshow-kon és a celebvilágon túl, a valóban jelentős társadalmi kérdésekben – a politikai pártok határozták meg. A médiát eluralták a pártpolitikai kötődések, a sajtó a különböző szekértáborok mögé sorolt be hol anyagi vagy hatalmi kényszerektől vezérelve, hol önként, egyéni és kisközösségi érdekek miatt. A társadalom tagjai a párbeszédet csak a pártok hatalmi követelményei, igényei, érdekei mentén voltak képesek megkezdeni, lefolytatni. A pártpolitika kolonizálta, eluralta, elbirtokolta a témákat, mi, állampolgárok pedig árván maradtunk, ha egy-egy társadalmi alapkérdés fölvetése nem volt rövid távú hatalmi haszonnal kecsegtető választott arisztokráciánk – a politikai osztály – számára. Nem kapott teret és evvel az új médiatörvénnyel még kevésbé van esélye teret kapni a hatalmi kötődések nélküli kifejezésnek, kérdésnek, megnyilvánulásnak. Pedig igény volt és van rá.

Szükség pedig talán még inkább.

Hiba volna úgy tenni, mintha mindnyájunknak külön-külön nem volnának különböző ideológiai meggyőződései, amik akár egészen eltérőek vagy egymással ellenkezőek. Magam is pártkötődéssel bírok. De nem fontos, melyik felé. Ide az állampolgári közösség egy tagjaként érkeztem.

És hálás vagyok a szervezőknek, hogy erre lehetőséget teremtettek.

Mert hiányzik az a közös tér, amelyben a szélsőjobbtól a szélsőbalig, az anarchoszindikalistáktól a centrális erőtér bajnokaiig együtt gondolkodhatunk, meghányhatjuk, rendezhetjük közös dolgainkat. Ahol akkor is folytathatjuk párbeszédünket, ha tudjuk, azonos álláspontra nem jutunk egykönnyen.

Az egymással folytatott párbeszéd ugyanis önérték. Egy társadalom egységes voltának kovásza – hogy Fülig Jimmy képzavaraival vetekedjem e kifejezéssel.

Épp e párbeszéd kereteit szűkíti az új médiatörvény.

A média volna az egyik platformja párbeszédünknek. De ha a sajtó proletárjai és hercegei az új törvény miatt óvakodnak szabadon leírni véleményüket – az alkotmányos kereteken belül is, tisztelve mások méltóságát –, akkor az a törvény, bármi is legyen a célja, bármit is akarjon elérni, mindenképp rossz. A törvény gyatra voltát az újságírók félelme igazolja.

Ennek a tüntetéssorozatnak eredeti, közvetlen célja a talán tényleg jó szándékú, de bizonyosan buta és médiaszabadságot korlátozni képes törvény visszavonatása. De ez a tüntetéssorozat valamivel többet is elért.

A szervezők kérték a pártpolitikusokat, hogy ne telepedjenek rá ezekre az eseményekre. Kérték őket – igen bölcsen –, hogy ne vegyék el a rendezvények pártok meghatározta közbeszéden túli jelentését. Kérték őket, hogy ne birtokolják el a saját maguk hatalmi játszmái érdekében a közösség állampolgári önkifejezését. Hogy ne csorbítsák a tüntetések jelentősségét.

Ez a tüntetés egy apró lépés afelé, hogy mi, polgárok, legyünk bár szegények vagy gazdagok, nők, vagy férfiak, romák vagy székelyek, ateisták vagy hívők, együtt, egymással elkezdjünk megvitatni egy alapkérdést, a nyilvánosság kérdését, aminek átbeszélése nélkül közösségünk csonkán tud csak működni. Megléptük – mondanák okos szociológus barátaim – a társadalmi diskurzus felé vezető úton az első apró lépések egyikét. Elkezdtünk szóba állni egymással és magunkkal önként, minden hatalmi érdek befolyása nélkül.

Jelenlétünkkel jelezzük a mindenkori hatalomnak, hogy új korszellemben élünk. Olyanban, amelyben ráeszméltünk, hogy mi magunk közösen formáljuk a politikát. Hogy nem kapunk semmit a hatalmon lévőktől, hanem mi adunk: felhatalmazást. Felhatalmazást arra, hogy aszerint döntsenek, amit mi eldöntöttünk egymás közt. Amiben előtte egyetértésre, konszenzusra jutottunk. Egymással, magunkkal.

Ez a tüntetés arról szól nekem, hogy sokan és egyre többen ébrednek tudatára: mi magunk vagyunk a politikusok. Mi teremtjük meg közösségünket. A pártok csupán képviselni hivatottak.

Itt vagyunk egy egészen új, higgadt, de a saját méltóságára ébredt állampolgári közösségként. Ez önmagában is óriási eredmény.

És ha nyomásunknak is köszönhetően a törvényt is a józan ész alapján módosítják, az jelzi ezt.

Bízzunk benne, hogy ez csupán a kezdet!

Némi mélázást követően alighanem egy közepesen virgonc agyú macskatáp-készítő kisiparos is könnyed eleganciával leli meg, milyen kitörési pontok mutatkoznak az egyre nyomorúbb gazdasági és még pokolibb mentális állapotba süllyedő lángoktól öleltünk számára.

Mindenekelőtt is az oktatás.

Az nyilván nem árt, ha a hatalmon lévők egyrészt szóba állnak polgáraikkal – nem csak szimbolikusan, nem csak a hatalom által választott kérdések megválaszolására engedve kegyesen teret –, meg az sem rossz, ha keveset titkolóznak közös jövőnkről alkotott terveikről. Merthogy a terv ugyan az övék, de az azt elszenvedendő jövő közös.

De ez szinte mellékes. Érdekesebb, hogy az állampolgárok számára milyen esély van az életminőség elfogadható voltának kialakítására ma és a jövőben.

Egyrészt – ezt már Arisztotelész megpendítette a Politikában – minél szélesebb a középréteg, minél kevesebben szóródnak ki abból, annál egységesebb és szervesebben épülő egy társadalom. Ahhoz, hogy a széles középréteg kialakuljon és fönnmaradjon, a kancsuka és a kilencnyelvű macska kevéssé hatékony eszköz. A józan belátás, a személyes igény kialakulása, a közös és egyéni műveltség bővülése, a részvétel iránti elkötelezettség közös ügyekben talán hatékonyabb. Meg az, hogy a társadalmi mobilitás (a társadalomban betöltött szerep változtatásának esélye tehetségtől, adottságoktól és nyilván a szerencsétől függően) csatornái minél nagyobb mértékben nyitottak legyenek. Ha úgy tetszik, boldogabb lehet egy társadalom, ha mindenki egyéni képességeinek és szorgalmának betudhatóan kerül abba az élethelyzetbe, amibe. Ha nem az örökségek a mérvadóak.

Már a modern társadalmakban is az egyik legjelentősebb társadalmi mobilitási tényező volt az oktatás. (A kérdésről érdemes Kolosi Tamás előadását meghallgatni.) Ez a globális térben még inkább igazzá vált. Aki nincs birtokában alapkompetenciáknak (írás-olvasás, számolás), aki nem beszél nyelveket, akiben nincs a megismerés és a megértés igénye, az komoly „versenyhátránnyal” kell megküzdjön. Azok a rétegek, amelyek az ismeret iránti igényt otthonról nem kapják meg, csupán a közösség által fönntartott oktatási intézményekben juthat ennek elsajátításához.

És rögtön jelentsük ki: fölösleges tanulás, tudás, oktatás nincs! Még a „munkaerő-piacon” (kevés undorítóbb kifejezést ismerek: mintha a munka nem személyek, hanem eltárgyiasult alanyok révén hozna létre produktumot) sincs. Ha a munka világában kevés összehasonlító irodalomtörténészre van is szükség, a megismerés sajátos, ott elsajátítható, az ismeretelméleti kérdés szemléletét magában hordozó képzése akkor is produktív: ezek az emberek a paradigmaváltási képességükkel kitűnhetnek. Ha hídépítészre kevés szükség van is bársonynesz-ingatónkban, mégis lehet haszna, ha a dialektikus és racionális gondolkodásnak is akad egy bástyája. És mindkét képzés az elsajátítás, megismerés igényét alakítja ki – relatíve tömegesen.

Persze a felsőoktatás nem önmagában áll. Amennyiben az alapképzések nem megfelelő szintűek, nincs mire építeni. Az alap- és középszintű intézmények színvonala is jelentősen emelendő ahhoz, hogy működjön a rendszer. És mivel óriási tömegek rekedtek a szegénységi kultúra mocsarában, talán még lejjebb kell kezdeni. (Nem, nem csak arról van szó, hogy óvodában vagy bölcsődében: kiváló kezdeményezések vannak arra, hogy már az iskola előtti pedagógiába bevonják a kulturális deficittel rendelkező szülőket. A munkanélküli anyákat behívják az óvónők, együtt foglalkoznak a gyerekekkel... Például.)

A kiegészítő intézményrendszer – zeneiskolák, sportfoglalkozások, tehetséggondozás – ennek a rendszernek támpillére lehet. De ahhoz, hogy legyen értelme az egésznek, mindenekelőtt el kell gondolkodnunk azon, hogy a pedagógusok ilyen megbecsülésével, ami ma van, remélhetjük-e, hogy éveken belül nem lesznek többségben a pályára alkalmatlan, jobb híján arra tendáló rétegek? És persze egy alkalmassági szűrő nélkül bizakodhatunk-e az alkalmasságukban? Megfelelő színvonalú-e a pedagógusképzés? Meg az alapvető antropológiai sajátosságok (pl. a tíz-tizenöt fős csoport csoporttudatának gyengülése) figyelmen kívül hagyása ad-e esélyt valóban működő oktatásra?

Szóval mindenki számára könnyen elérhető, bőkezű, ám szigorú kritériumrendszerrel fölépülő oktatási rendszerre volna szükség, ha nem akarjuk, hogy csak a jómódú, magasan képzett, befolyással bíró (a gazdasági, kulturális, hatalmi, információs tőkével rendelkező) rétegek gyermekei számára legyen esély egy emberhez méltó életre.

Persze lehet úgy vélni, hogy aki mélyszegénységbe vagy alkesz apa kölkének, esetleg gyenge érdekérvényesítő képességű (mondjuk félénk) szülőkhöz született, az meg is érdemli, így járt, utcaseprőnek született, vagy inkább börtöntölteléknek és ennyi. Csak akkor mondjuk ki, hogy a kasztrendszer kialakulása a cél!

Igaz, az hosszabb távon a felső rétegek életminőségét is rontja (rossz közbiztonság, gyatra közellátás, gyér kulturális kereslet és kínálat, stb.) De azt is biztosan ki lehet majd magyarázni.

Evvel természetesen a legcsekélyebb mértékben sem összefüggően jegyezzük meg, hogy a II. Orbán-kormány oktatási reformkoncepciója körvonalazódik.

A nemzeti helyzet fokozódik.

Ui.: Igen tisztelt Miniszterelnök Úr! Egyre inkább az az érzésem, hogy Ön kezdi elveszíteni a fonalat. Mármint a valóság fonalát. Mert azt nem tudom elhinni, hogy egy ilyen koszos kis provincián tejhatalmú princepsznek lenni tényleg annyit ér Önnek, hogy a jövőt is hajlandó érte fölélni! A hazám  is, szeretem is, de azt azért - bízom benne - Ön is érzékeli még a valóságból, amit én bevallok magamnak: hogy ez egy nagyon kis szemétdomb itten, itt az Önhöz foghatóan másodlagos frissességű kiskakasok kapirgálási tejhatalma sem egy nagy sikersztori...