Reágáló

Igen, a az alapvető szerkezeti reformok szükségesek ebben az országban. Nem csupán a nagy ellátórendszerekkel, társadalmi alrendszerekkel kell valamit kezdeni, hanem alapvetően a társadalom szerkezetével, prioritásaival, jövőjével kapcsolatban is valamiféle megegyezésre kellene jutnunk egymással. Ehhez pedig nem árt, ha átbeszéljük közös dolgainkat. Meg nem árt persze, ha a mandátumokért ringbe szálló mindenkori pártok és csoportok egyértelmű, jól látható, tisztán érthető társadalmi víziót is fölvázolnak. (Persze akik ilyesmi nélkül is elégedetten szavaznak valamire, ami nem az előző, azok meg is érdemlik. Értsük jól: mindnyájan megérdemeljük ezeket, ahogyan azokat is megérdemeltük, hisz nem tudtuk egymásnak megmagyarázni, miért adunk biankó fölhatalmazást a semmire, miért szavazunk vakon!)
Alapvető szerkezeti reformok szükségesek. Nem is elsősorban a nagy társadalmi rendszerek, hanem közös kultúránk szerkezetét kell górcső alá venni. Meg kell nyitnunk a társadalom minden rétege felé a diskurzus útjait, meg kell találnunk a formákat ahhoz, hogy akik alig tudják kifejezni értékeiket, azok is részt vehessenek közös dolgainkban. És el kell jutnunk oda, hogy átláthatóvá váljék minden hatalmi tényező az oligarcháktól a nagy befektetőktől választott arisztokráciánk jeleseiig, meg a mamelukokig. Nem csupán gazdaságilag, de informális kapcsolataik szempontjából is, az intézményesült hátterük tekintetében is, információs bázisukban is, de akár döntési szokásaik befolyásolóiig bezárólag minden szempontból. Átláthatóvá és elérhetővé kell tennünk minden szegmensét közös életünk meghatározó gócpontjainak. Elérhetővé, hogy komlyan részt vehessünk a társadalomról szóló döntésekben. A szomszéd utca járdaépítésének tendereztetésétől a Gripenek beszerzésén át az oktatáspolitikáig és az országos gazdasági döntésekig.
Nyilván mindenki illetékessége szerint.
Nagyon régóta szükség van a mélyreható strukturális reformokra. Nem a civilizátorok és nem a technokraták képzelte módon, hanem össztársadalmi szinten.

Csak valami ilyesmiből lehet kiindulni.
Amiből akár megszorítás is lehet a végén. De legalább politikai legitimációval.

A varázslat neve: munka.

 

Megrekedtünk. A zsákutcás köztes-európai folyamatok visszatértek önmagukba. Talán csak a globális változások miénkhez idomulása a meglepő. A kiinduló mezőn találjuk magunkat ismét. Mint évszázadok óta.

Van-e kitörési pont? Akad-e valami, amivel az önmagunkra reflektálás nívójára, metaszintre, új, produktív értelmezési tartományokba kerülhet a valósághoz fűződő viszonyunk?

A totális párbeszéd és a totális részvétel elvihet az áhított nullponthoz. Igen, a nullponthoz. Innét ugyanúgy utat téveszthetünk még, ugyanazokba az önsorsrontó, önsajnáló, önbecsapó, hazug és korlátolt csapdákba hurkolhatjuk magunkat, de valami remény fölcsillanhat, hogy más útra is tévedhetünk. Társadalommá, sors- és életközösséggé válhatunk. Együtt. Magyarok, székely-magyarok, határon túliak, romák, szlovákok, németek, szerbek, ukránok, itt élő kínai és arab zárványok, „a nyugaton” élő magyarok, és Európa vagy a világ sokféle népei, mágnások és nyomorgók („eufemisztikusan” mélyszegénységben élők), akadémikusok és prolik, zsidó identitásúak és „nemzeti radikálisok”, hatalmasok és elnyomottak, az információ birtokosai, terjesztői és szomjazó kiszolgáltatottjai, véleményformálók és közhelypaneleket fogyasztók. De ehhez szükség van arra, hogy érzékeljük, ez a provincia mennyiben tud a globális faluban részt venni, és tudjuk, hogy valamennyire jázmintapsikoltatónk is képes részt vállalni mindabból, ami van és lesz ezen a glóbuszon. Szükséges, hogy legyünk magunkhoz kegyetlenül őszinték, ismerjük be korlátozott lehetőségeinket, de ismerjük föl korlátainkon belül a lehetőségeinket.

A varázslat neve: munka. Álljunk szóba egymással! Teremtsük meg igényünket, és rögtön utána agóráinkat arra, hogy a legiskolázatlanabb – mondjuk – roma falusi színesfém-tolvajt is meghallgatja a Harcunk lapjainak rajongója, a Magyar Gárda mellényét viselő motivációira is kíváncsi marad a polgári zsidó entellektüel! És alakítsuk ki magunkban az igényt, segítsük egymást abban, hogy képesek legyünk annak világképét is megérteni, aki személyünkben, létünket, identitásunkat fenyegetni látszik!

Aztán kezdjünk el mindannyian dolgozni! Szánjunk rá életünkből – mondjuk a heti százhatvannyolc órából négyet – arra, hogy közös ügyeinkkel foglalkozunk! Vitatkozzunk úgy, hogy a másik paradigmáira is tekintettel vagyunk, szóljunk úgy, hogy közben ne tévesszük szem elől mások érvényes és jogos érdek- vagy értékpreferenciáit!

Ez persze sok munka. És akkor még nem szóltunk a következő lépésről. Arról, hogy állampolgárokként kötelességünk tenni is valamit a közösségért. Hogy heti egy-két órát cselekedjünk abban a kérdéskörben, amelyben illetékesnek gondoljuk magunkat. Tettünk legyen akár egy csöndes, jókor kimondott szó, akár tevékenység a civil szférában, akár a hatalmi tényezőkre gyakorolt – ilyen vagy olyan – befolyásunk érvényesítése, persze mindez párbeszédünkből adódó tőkénk alapjain folytatott tevékeny részvételként.

Szóval álljunk szóba egymással és az alapján kezdjük meg részvételünket közös dolgainkban!

Más út nincs. Ha saját akolmelegünk békés mocsarából táplálkozva böffedezzük a világba igazságainkat, és ha nem ez alapján történik minden, kemény fellépéssel kompenzálunk, a szellemi csecsemő színvonalán aligha lépünk túl.

Ami kevés. Arra is, hogy a nemzetet mentsük meg, arra is, hogy a világ folyásához adjunk egy csöppet, arra is, hogy a magunk érvényességét, létjogosultságát beteljesítsük.

Egyedül vagyunk – ahogy azt az ék-egyszerűségű nyilas Rajniss is megérezte a harmincas évek végén. De nem csak ez a nemzet van egyedül. Minden nemzet és minden egyén egyedül marad, ha nem alakulnak ki kapcsolódási pontok a legtávolabbi eszmei áramlatokkal is.

Tehetünk azért, hogy közösséggé váljék ez az ország, ez a nemzet, ez a bolygó.

Csak némi munkát igényel. Igényt a megismerésre és (ön)reflexiót.

A varázslat neve: munka. Együtt. És külön-külön.

„Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.”

Nem a miénk. Mi csak tehetjük, amit kell. Mint a kerék anonim feltalálója. Vajon többet érne a találmánya, ha ismernénk a nevét? Vagy ez is bizonyítja, hogy közös dolgainkban nincs helye az önérzet beteges követelőzésének?

A varázslat neve: munka. Önmagunk, folyton bennünk éktelenkedő ítéletei ellenére. Együtt. Nem a személyes dicsőségért, hanem az eredményért.

Hogy a nullponthoz elérjünk.

 

Heller Ágnes megmondta, hogy is nem volt ez. Különös véletlen, hogy épp nagyívű és igazi episztemológiai tisztaságú megnyilvánulása előtt éjjel linkeltem egy témába vágó, 2009-es szöveget. Amit ezúttal egyszerűen be is másolok. (A szerző nem emel kifogást ellene, ezt egélszen bizonyosan tudom...) Íme:

E táj „értelmisége” sajnos megszűnt a társadalmi hivatását akár részlegesen is teljesíteni. Miközben színleg vállalja.
A megélhetési értelmiség társadalmi felelősségvállalás helyett családja megélhetését, esetleg, ha van némi önálló befolyása (a mediális térben saját erőcsoportjának nyomatékosabb érdekképviselete), akkor az önreprezentációt választja, de mindenképp a hatalmi és gazdasági tőke „társutasává” válik.
Hogy nincs baloldali média, ebben a rendszerben nem meglepő: az információs tőke is a tőkeakkumulációs rendszer egyik pillére lett a hatalmi, a gazdasági - és immáron, két oktatási reform közt a kulturális - tőke mellett. A közösségi javak és intézmények privatizálása (saját célra használása), a - halandók számára - működésükhöz férés gátolt volta a második jobbágyság hajnalának szintjeit idézi, a látványos pártpolitikai regresszív dichotómia ugyanakkor csak látszat: nem annyira a kettéhasadt pártpolitika formálja saját képére a társadalmat, mint inkább a tőke teszi magáévá a hatalmi ágakat, működésüket saját képükre formálva evvel. (Hogy a három atavisztikus hatalmi ág jelen formájában alig kapcsolódik a valós társadalmi hatóerők közösségi igazgatásának és ellenőrzésének igényéhez, azaz funkciója eltűnőben, már szinte mellékes, annyira formális az elavult struktúra működése is. Még saját alapfunkcióit sem igen tölti be egyik sem.)
Az alapvető társadalmi folyamatok majd minden alrendszert tekintve globálisan meghatározottak. A pénzügyi tőke éppúgy, mint a környezeti körülmények vagy a nyersanyagforrások, a kulturális hatások, a nyelv lokálisan csak dekonstruálhatóak (akár derridai értelemben, hogy egy kellően nagyképű - de komolyan veendő - fordulat is legyen itt), ugyanakkor a kölcsönös kulturális elsajátítás éppoly esélytelen, mint az információs aszimmetria elleni föllépés (és persze a kettő össze is függ). De még csak globális társadalmi keretszervek sem jelennek meg, még a legalapvetőbb kérdésekben sem, mint a környezetvédelem, gazdasági szabályozás, munkajog, alapjogok védelme, vagy amelyik létrejött (IMF, EFTA, WTO, kontinentálisan a Tanács, stb.), annak legitimálódása nem az állampolgári elfogadottságból, hanem erőfölényéből adódik.
Lángoktól öleltünk „értelmiségije” jól érzékeli, hogy ezen az ugaron túlnőttek azok a kérdések, amiknek fölvetése dolga volna. Ám ahhoz sem rálátása, sem indíttatása nem akad, hogy becsülettel, akár személyes érvényesülése ellenében is kockázatos, kevéssé konform problémákkal foglalkozzon, amikor bársonynesz-ingatónk kiváló megélhetést biztosít valamely erőforrás fölött rendelkező csoport kiszolgálásával.
Maradtunk mi, proletárok, akik rosszabb esetben az el nem sajátított fogalmi szintek hiátusai közt bukdácsolva keressük a szavakat pótolandó a mulasztók mulasztásait (mert érezzük ugyan a problémaforrások irányát, de megfogalmazás híján nem tudjuk azonosítani azokat), jobb esetben vergődve ki is mondjuk, hogy a kiskirályok meztelenek (a tőke mohó, a hatalmasok ostobák, az értelmiség szervilitásba bukott, a gazdagok nem szolidárisak, a rendszer kegyetlen, a média hazug, a nemzetköziség, a szocializmus szükség, az externáliákat a belőlük nyerészkedőkkel kell kifizettetni, stb.), majd hallgathatjuk saját szavunk visszhangját az üres, kongó médiatérben, vagy viselhetjük a rendőrütlegeket, ha túl sokan szólunk egyszerre.
És az „értelmiség” alapos akkulturáció után, asszimilálódva a burzsoáziába (vagy már eleve onnét jőve, hisz a tudáshoz férésnek egyre inkább feltétele az osztályazonosság, a bourgeois „rendbe” tartozás) zavartan és értetlenül társalog a sajnálatos, antiszociális cselekményekről, amit a „csőcselék” tesz…
Mert mostanra, hogy minimalizálódott (globálisan is) a társadalmi mobilitás, új születési előjog alakult ki: a vagyon/tőke birtokosainak bástyája.
És az „értelmiség” a bezáródó kapukon belül akarja tudni magát…

(A cikk eredetileg az indymedia hasábjain jelent meg.)

Az éhséglázadások egzotikumból valósággá válhatnak. Egy társadalom számára döntő kérdés, hogy mi a célja a mindenkori eliteknek: integrált, nem csak intézményein keresztül egységes társadalom kialakulása, fönntartható, mindenki által elérhető életminőség megteremtése vagy a közösség kohéziója híján létrejövő erős feszültségeket kihasználva hatalomtehnikai játszma, uralmi helyzet megteremtése. Mindkettő lehetséges út arra, hogy fönnmaradjon rövid távon egy állam.

Csak ennyit előszóként egy három éve lejegyzett, egy két éves, valamint egy utóbbival egyidős, az értékképviselet, érdek- és értékérvényesítés esélyeinek aszimmetriájával foglalkozó, meg egy, a helyi elit sajátosságaival foglalkozó szöveg elé. (Ld. a linkeket!)

Miközben az ország egyik kulturális színét szürkíti az élet a West Balkán bezárásával, a romkocsmák egyre nehezebb körülményeivel, a csendrendelettel, a Tűzraktér kulturális centrumának megfojtásával Terézvárosban, miközben az oktatást szegényíti jó eredményekkel büszkélkedő alternatív oktatási intézmények sorvasztásával Erzsébetvárosban, miközben a polgári nevelés utolsó bástyái is megremegnek a Várnegyedben, szóval miközben az országból egy „volt erdők és ónádasok” vegyüléke, a főváros maradék, másodlagos frissességű, kicsit bóvli-vurstlisággal megspékelt, de a világból erre járó ifjaknak valamiféle érdekességet nyújtó világvárosiasságából meg a meglepően normális főpolgármester helyett a kerületek provinciális képviselő-testületei formálnak egy kissé túlméretezett Kiskunhalast (elnézést Kiskunhalastól, én spec szeretem, de épp csöndessége és minden világvárosiasságtól távoli halk nyugalma miatt!), aközben az új megszorítások szépen mintázzák a kormány és sleppje jövőképét.
Kiderült, mit terveznek. A matolcsyzmus valójában orbánizmus. De majd megpróbálja a vezér a famulusra fogni. (Persze kíváncsi vagyok, menni fog-e.)
Nézzük, milyen is ez a jövőkép!
Akik nyernek:
Az átlagos másfélszeresénél többet keresők.
Az átlag fölött kereső egy- vagy többgyermekesek.
Az 500.000.000 forint fölötti adóalapú cégek. (Éljen a KKV versenyhelyzetbe hozása!)
A közpénzek környékén mutyizó és a pártközeli vállalkozások.
Most még gondolkodom, kik még, de remélem, a kommentelők segítenek majd!
Akik veszítenek:
Az oktatási rendszer.
A kulturális szféra.
A nyugdíjasok rétegei.
A jövedelemmel nem rendelkező rétegek. Az alacsony jövedelműek.
A szegénységi kultúra (kb. a szegénységet fönntartó, a további lecsúszást és a szegénységből kitörést egyaránt akadályozó kulturális-civilizációs közeg) csoportjai.
A „szingli hordák”.
A közösségi közlekedés.
A munkáltatók.
A gyógyszerkassza.
Ebből valóban jól körvonalazódik egy jövőkép. Nagyjából az, hogy akinek jól megy, annak a közösségi felelősségvállalása ettől még nem fokozódik. Hogy a jövedelemmel nem rendelkező, szegénységben élő gyermekek hozzáférése az alapszükségleti cikkekhez kevésbé jogos, mint a tehetősek gyermekeié. Hogy a tudásalapú társadalom igen sajátos, a kevés-tudás formája a cél. Hogy a társadalmi mobilitást nem kívánja segíteni a közösségi forrásokból a kormány. Hogy az egyéni közlekedés preferálása mind a leszakadó rétegek, mind a környezetszennyezés szempontjainál becsesebb. Hogy az egymillió új munkahely megteremtése mágiával, esetleg rendes keresztyén népek esetében imával várható. Hogy a betegek egészséges társadalomba visszavezetése kevéssé figyelembe veendő idea.
Nem hinném, hogy kasztrendszer kialakítása a távlati cél.
Inkább a Szép új világ.
Lassan kezdhetjük az embertenyésztést...

Ja és utóiratként, bár csak mellékesen: Orbán hazudott. Ebben is annyit ér, mint Gyurcsány.

Bengáziban is győzött a forradalom. Egyiptom, Tunézia után vannak még forrongó államok. Bölcs elemzők állítják, hogy „a kelet” letette voksát „a nyugati értékek” mellett.

Lehet. A blog szerzője kevésbé ismeri a folyamatok hátterét. Azt azonban érteni véli, hogy az éhezéssel szembeni komoly és tömeges ellenállás volt a forradalmak egyik kiváltója. Lehet ezt is a nyugati értékek egyikének tekinteni – mármint az éhséggel szembeni ellenállást –, de talán az alapszükségletek kielégítése iránti igénynek is. Az is igaz, hogy Afrika tömegei szívesen vennének részt a fogyasztói társadalomban. Jó szívvel vennék, ha nem csupán az élelmezési cikkek, de a ruházati termékek, vagy akár egyéb használati és fogyasztási cikkek is elérhető közelségbe kerülnének. Azt azonban kétlem, hogy nagy arányban és állandósult jelleggel vennének részt a nyugatihoz hasonló civil tevékenységekben azért, hogy ez a rendszer teljes mélységében kialakuljon és fönnmaradjon. Alig hiszem, hogy tömegesen kialakult az a kulturális attitüd, amely egy jól működő, állampolgárilag ellenőrzött fogyasztóvédelmi szervezet kialakítását igényli, hogy a szakszervezetek tevékenysége nagy jövőnek néz elébe arrafelé, hogy a különböző, egymással akár szöges ellentétben lévő kulturális csoportok termékeinek létrejöttét masszív civil alapokon keresztül támogassák, hogy az állampolgári eszmecsere széles, mindenki számára nyitott agóráinak hálózatát kialakítani számosan hivatottaknak vélik magukat, hogy a vagyonosok, a munkáltatók akár látszólagos közvetlen érdekeikkel szemben is hajlandóak az anyagilag leszakadó rétegek számára a szociális hálót megtoldani, hogy az oktatásban a kiemelkedő képességű és a leszakadásra hajlamos tanulókat egyaránt kibontakoztató, általános oktatási rendszer finanszírozására a többség hajlandó forrásokat biztosítani, hogy az adófizetési hajlandóság egy tömeges belátás és az adóforintokkal gazdálkodó képviselők erős társadalmi kontrollja révén megugrik, hogy a tekintélytisztelet, a vezetőtől várt megoldások helyett a folyamatos társadalmi diskurzus révén kívánják megoldani közös dolgaikat; egyszóval kétlem, hogy az állampolgárok tömegesen energiát fektetnek be arrafelé azért, hogy a tásadalom tevékenységében értékeiket képviseljék, részt vegyenek a demokratikus közösség életében. Nem nagyon hiszem, hogy ez hirtelen kialakulna az iszlám – a belenyugvás – mélyen beágyazott kultúrájában. Ott, ahol a társadalom kulturális alapkódja a helyzet, a sors lázongó elfogadása.

Persze nem kell ehhez föltétlenül moszlim államban élni. Akadnak akár még az Európai Unióban is efféle országok. A különbség talán annyi, hogy a mi vidékünkön - ellentétben Észak-Afrikával - az a közös alap sincs meg. Felénk az sem világos, hogy a kereszténység eszméje vagy hierarchizált intézményi hagyománya a mérvadó, a liberalizmus emberjogi vagy a versenyt fetisizáló, akár az emberi jogokat is korlátozó megközelítése, a modernizmus egyéni jogokat érvényesítő vagy kollektivista-korporatív tradíciója a döntő... És felénk is tömegek felejtik el: a hatalom letéteményesei nekünk semmit nem adnak, ami nem eleve a miénk, legföljebb mi adunk nekik némi bizalmat, ideiglenes fölhatalmazást. Ők kapnak tőlünk.

Líbia, Egyiptom, Jemen, Bahrein előnye a közösség azonos ideológiai alapja. Az, hogy ők legalább fundamentalisták tudnak lenni. És reménykedjünk, hogy nem lesznek szélsőségesek.

Mi nem lettünk képesek közös alapok meghatározására. Fundamentalisták sem vagyunk, mégis – a Nyugat értékeivel ellentétben – a modernitás előtti kulturális és társadalmi állapotokon alapuló, ám közös értékek nélküli a közösségünk.

A semmin billegünk.

 

 - Ha ez itten értékel, nekem is jár a mikrofon! - kiáltott föl az egyszeri népfi, midőn a másik mesebeli fiúcska kettős szózatának visszhangjait nyelvén az útmutató szavakat szomjúhozó honpolgárok már kezdének keseredni a nagyívű elképzelések megritkulásától. Hogy nem visel épp a mindenkor felségestől reá testált stallumokat? Lárifári! Hát ki mondta, hogy régi jogarának dicső ragyogása, a dolgos földeknek munkás népe feléje áradó bizodalma nem elegendő stallumnak? Hőn szeretett vitéz ő, aki jő, mert hallja az őszinte hívó szót, ha segíteni kell! Hát uzsgyi, iramlik a színre legott, s megszólítja az ország fiait.
Mondott is okosat, szépet eleget. A bitorló gazoknak borzadálya üszkös romokat teremt, holott az ő országlása a megértés, béke, szeretet hűs szigetévé varázsolta volt honunkat.
Amiről szólt, mégis fucsány hangzott sokaknak. Mert igaz, hogy az új undokok kegyeltjei bután és otrombán rúgnak szét mindent, amiből még szárba szökkenhetne némi kalász. Az is igaz, hogy a köz javát a maguk javának vélik. És az is igaz, hogy nem sokat lacafacáznak, ha a messzi földön híres bölcsek közt akad ellenfelük, pörölnek. De vajon bölcs dolog-é Gyurcsány úrnak előnyikorognia az új urak rút erőszakának félelmeivel, rendőreinek veszélyeivel, ha országlása idején sokak riadoztak ártatlanok is a kardlap elől, oly katonák elől iramodva, kik zászlaikat, nevüket titkolták el az ünneplő tömeget ki3,14csázván? S bölcs-e az éhes szájakat híva tanuknak, ha az ő idején sem volt a refektórium roskadásig a táppal? És mi ok volt hallgatni a mai bárók mohóságáról, sutaság tán? Vagy csak a tisztes szemérem? Netalán az, hogy az ő jobbágyai is meg-megkérték, gyakran együtt ezekkel az adók árát Sávolyon, az útban Pécs fele Pestről, Pátyon, ezernyi helyen?
Vagy hát többet, jobbat akart ez az úr amannál? Értette, mi volna a scholák számára vetett jószágoknak az ország számára a tét? Látta, hogy nem csak a pallos, nem csak az útvám, ám a paidagógosz is kell a jövő nyári bő terméshez, jó aratáshoz?
Épp olyan ez mint az, s amaz épp mint ez most. Pőrén suta, bárgyú királyok.
Orbán lett, aki volt Gyurcsány, s épp olyan is. Félelem egyiktől hozza nyakunkra a másikat így.
Éljenek egymásból hát, ha akarnak – ám többé már ne belőlünk!
Gyurbán Flektor és Orcsány Virenc nagyurak: ti csak egymás gúnyrazjai vagytok.

Mármint olyan is van néhány közép-ázsiai országban, ahol a pasi tudja, hogy az aktív sokgyerekesek, a határon túliak, a magasabb jövedelműek nagyobb arányban szavazói, ezért akár a társadalom alapszükségleteivel szemben is az ő szavazati jogaikat bővíti, az ő érdekükben módosíttatja az adórendszert.

Nálunk viszont Európa van. Itt mindenki tudja, hogy üdvös bizonyos alapelveknek megfelelni.

Szép dolog, ha az alaptörvény megalkotásának előkészítésébe minél nagyobb mértékben bevonjuk a társadalmat. Bölcs és az új Alkotmány össznépi és hosszú távú elfogadottságát elősegítő cselekedet, ha a különböző szakmai, civil, társadalmi szervezeteket bevonjuk a tárgyalását előkészítő szakaszba. Igen előrelátó tett, ha a különböző állampolgári fórumokon is teret és időt adunk alapértékeink megvitatásának, majd ezek eredményét szociológusokkal, jogászokkal, közgazdászokkal, hittudósokkal, biológusokkal, pedagógusokkal, filozófusokkal, de akár még kultúrtörténészekkel is megvitatjuk. Aztán az alkotmányjogászoknak adunk időt, hogy az ebből leszűrhető, konszenzusnak tekinthető végeredmény érdekében konzultáljanak és ajánlást tegyenek egy-két végső verzióra. És aztán az Országgyűlés – országunk polgárainak életét évtizedekre meghatározó – határozata jó esetben egy külső legitimáló, megerősítő döntést is nélkülözhetetlenné tesz. Egy népszavazást vagy egy újabb parlamenti ciklus kétharmados elfogadását. Fontos volna, hogy a jelenlegi globális és helyi, kulturális és általános társadalmi viszonyokra reagáljon az alkotmány, hogy a magyar sajátosságokra figyelemmel segítse közösségünk kialakulását és működését, az egyén boldogulási terének bővülését.
Valahol itt kezdődne az alkotmányozás. Meg persze ott, hogy választások előtt jelezzük alkotmányozási elhivatottságunkat, azt, hogy súlyos kényszert érzünk rá, meg hogy erősen nehezen állunk ellen e kényszernek.
Szerencsére elmondhatjuk, hogy szinte minden efféle követelménynek megfelelt jelenlegi pártunk és kormányunk. És ebben az ellenzék nem hajlandó részt venni! A rusnyák! Pedig a kormánypárt(ok – hehe!) szerint legitimálniuk kellene a jelenlétükkel a harmadik köztársaság alapvető személyre szabását, az alkotmányos berendezkedés társadalmi folyamatokat, problémákat, tradíciókat, történeti tapasztalatokat figyelmen kívül hagyó átépítését, a helyileg nélkülözhetetlen erős fékek és ellensúlyok formalizálását.
Az állampolgári párbeszéd tereinek kialakulására ugyan sajnos nem maradt idő – mit tehetnénk, halaszthatatlan alkotmányozási kényszer sürget! – , de egy kérdőívet mindenki kap, amelyen a kormánytöbbség tizenkét kérdésére lehet válaszolni. És ha valaki olyas vádakkal illetné emiatt a Fideszt, hogy csak ezekben a kérdésekben érdekli őket az emberek véleménye, a lényegiakben nem, az rút fülke-ellenforradalmár! Mert lám, a nemzeti konzultáció eközben folyik. Ott ül és konzultál benne (az egyébként érdemekben tényleg bővelkedő)  Pozsgay Imre is. Ami már csak azért is hiteles, mert ő – ellentétben pl. Nyerssel – nemzeti reformkommunista volt, nem pedig nemzetáruló balos reformkommer! Így roppant autentikus a dolog: láthatóan a teljes nemzet képoviseltetve van! Vagy majdnem.
Annál is inkább, mert akadnak még megtért bolsevikiek. Ők is méltóak részt venni a folyamatban.
Már várom, mikor kap szót Csintalan Sándor...

Tisztelt Olvasó!

A mai miniszterelnöki beszéddel kapcsolatban érdemes megvárnunk az országgyűlési jegyzőkönyv közzétételét. Véleményem szerint előtte - bár egyszer végighallgathattuk a mai napi vitát - érdemben hozzászólni nehéz, mi több: kóklerség.

Két kóklerkedő bekezdést azért...

A mai beszéd és a vitán vállalt kormányfői állásfoglalás megmaradt az óvatos, hangulatárnyaló, keveset mondó szinten. Láthatóan előkészíti a teljes fordulatra, a megszorításra a közhangulatot, finoman utalgat. A médiatörvény és az EU-elnökség fogadtatása mai, némileg arcpirító, bár kommunikációsan bizonyára laudálható orbáni értékelése pedig nyilván próbája annak, hogy a keménymagon túli kormányszimpatizánsok mennyire tűrik az "Eurázsia mindig is hadban állt Óceániával"-típusú megnyilatkozásokat.

Az alkotmányozás kiváló figyelemelterelő eszköz lehet. Ha nagyon ráharapnak az ellenzéki pártok, nem pedig egyszerűen kijelentik, hogy nincs miről beszélni garanciák nélkül, elaprózódhatnak a témákkal. Így a kemény intézkedéseket megelőző hazugságpolitika ténye kevésbé kerül előtérbe. A választók figyelme akár meg is osztható, méghozzá egy állampolgárokat nem közvetlenül érintő téma révén. Ez viszont csapdahelyzet: Orbán ma is utalt pl. arra, hogy az Országgyűlés feloszlatásának jogát a kormányfő kezébe szélesebb jogkörökkel, fölhatalmazással, mérlegelési joggal kell helyezni. Erre valamit kell reagálni, már csak azért is, mert a közjogi szerkezet átépítése akár egy személyre szabott, hosszú távú hatalomprivilegizálási kísérletet is takarhat. Tudom, hogy roppant okos politológusok elmondták, hogy ez nem érdeke a miniszterelnöknek, de egy éve az alkotmányozásról is ezt mondták. Holott a kétharmados többség és Orbán eddig a legegyszerűbb, rövid távon legkisebb energiát igénylő erőből politizálás megoldásait választotta a hatalom túlbiztosítása érdekében.

Hosszabban a közzététel után.

Coming out: a blog szerzője szurkol annak, hogy minél több férfi embertársa fedezze föl magában a meleg vonzalmakat. Így ugyanis több esély marad arra, hogy bájos lánykák pillantásukat szerénységére vessék – hogy egyebekről ne is szóljunk...

Szóval – bár talán kicsit tapintatlan a jogos feminista érzékenységgel szemben a fenti megállapítás – számora mindig gyanús, de legalábbis meglehetősen nehezen érthető, hogy heteroságukra oly büszke, nemzeti érzelmű és/vagy kersztény és/vagy macho voltukat oly öntudatosan villogtató felnőtt férfiemberek valamely okokból zsigeri utálatot éreznek meleg embertársaink iránt. (Na jó, a lezbikus hajlam engem is elszontyolít, de kizárólag pragmatista és önző okokból!) A melegek preferenciái ugyanis számunkra, "hidegek" (hehe...) számára leginkább semlegesek. Nem osztanak, nem szoroznak. (Az meg egy merő marhaság, hogy védekezni kell viselkedésükkel szemben. Nyilván köztük is akadnak buták, okosak, erőszakosak, tapintatosak, normálisak, deviánsok, párkapcsolatban élők, promiszkuusok, stb.)

Ezek a menetek fölhívások - időnként provokatív módon. Láthatóan akad egy jelentős csoport, amelyik igényli, hogy tárgyaljuk újra a hagyományos értékek alapján szerveződött társadalom, család, párkapcsolat fogalmait. Hogy kezdjünk párbeszédet a kérdésről. Nem csak melegek, bár nyilván ők - magukat elnyomattnak vagy kirekesztettnek érezvén - erősebben artikulálják igényüket. Nem tudjuk, mi lesz a végeredmény, de ha igény van rá, kezdjük meg a beszédet róla!

Az a fölvetés, hogy mintájuk a következő nemzedékek számára veszélyes, persze megfontolandó lehet. Érdemes róla beszélni, amint arról is, hogy a katolikus klérus milyen kárt okoz, vagy hogy a sajátos rendszerváltásból szárba szökkenő neoliberális gazdaságpolitika haszonélvezői kapcsolati tőkehálózatukkal mennyiben fojtják meg a társadalmi mobilitást.

Szóval érdekes és fontos társadalmi beszédtéma, hogy a viselkedési minták hogyan hagyományozódnak át, hogy a demográfiai vonatkozásai milyenek a meleg-kérdésnek.

Fölvetülhet, hogy mennyiben viselkedési, tanult életforma és mennyiben determinált. Bár az utóbbi mellett érvel egy ismert magyar genetikus, Czeizel Endre is, aki szerint „megvan a homoszexualitás génje”, azon erősen gondolkodom, hogy vajon hogyan öröklődik ez... és főként hogyan öröklődött évszázadok óta...

A „buziság örökletes betegség” nem túl szofisztikált bölcselméről tehát többet nem is szólnék. Már csak azért sem, mivel az örökletes és tanult tulajdonságok az adott környezetből, élethelyzetből adódó életviteli reakciókból bomlanak ki, így alakul ki a tulajdonságok összessége.

A meleg viselkedés átörökitéséről leginkább azt mondhatjuk, hogy nem tudunk sokat. E sorok írója nem mélyedt bele a problémakörbe, de annyit olvasott azért, hogy legalábbis jelentős véleménykülönbségek akadnak a szociológia és a pszichológia berkeiben. Olyasmit azonban nem olvastam, hogy végleges, egyetlen és kitörölhetetlen kódként jelenik meg. Olyat igen, hogy a számos szocializációs tényező egyike ez is. Arról azonban még nem sikerült értesülnöm, mi is az oka, hogy a meleg attitüdök továbbörökítése miért nem kívánatos. Csak nem azért, mert eleve a heteroszexuális életformát tartjuk értékesebbnek a melegek mintáival szemben? Miért is értékesebb az egyik a másiknál?

Esetleg még egy indok, második pontunk kérdése fölvetülhet – bár ezt még nem láttam a buzizóktól.

De a demográfia kérdésével kapcsolatban át kellene gondolnunk, hogy vajon egy túlnépesedett bolygón tényleg jogos igény és cél-e a lokális népességnövekedés, vagy másként kellene megoldanunk az elöregedés problémáját. Pl. az oktatás és az egészségügy párhuzamos fejlesztésével.

Szóval a melegfelvonulással szembeni érveket eddig nem értettem meg.

A belügyminisztérium sunyi tiltását viszont, ami az alapvető alkotmányos jogokkal élés lehetőségét kérdőjelezik meg átlátszó indokokkal, tökéletesen értem. Nem akarták engedélyezni, mert politikailag problémás egy KDNP-vel terhelt kormány számára, ám ezt nem mondhatták, mivel mégiscsak demokrácia van – vagy mi. De mindenki tudja, mi az igazi ok, mi a dörgés, és akik egyetértenek a tiltással, összekacsintanak, akik meg nem, azoknak jobbára eláll a szavuk ekkora pofátlanságtól.

Húsz – vagy még inkább száznegyvennégy – éve ez a szimulált nyilvános beszéd, ez a potemkin-törvényesség, ez a kulisszaérvelés folyik (vonulhatnának, de sajnos aránytalan közlekedési fönnakadást okoznának – ellentétben pl. az Astorián szervezett gyűléssel...), szétrohasztva rezsimről rezsimre a társadalmat.

Ezt sikerült jellemzőnkké tenni, ezt sikerült most is abszolválnia Pintér Sándor miniszter úrnak.

De aki igaz honpolgár, elégedetten dőlhet hátra: na, megint jól megfingattuk a kis buzeránsokat!

Komolyan mondom, érdemes volna engedély nélkül vonulniuk. Arra még én is kimennék.

Majd legföljebb azt mondom, hogy transzvesztita vagyok – de lezbikus!

Szolgálati közlemény: a blog szerzőjét lehet buzizni, zsidózni, cigányozni, sántázni, pedofilozni, stb., mert a szubhumán ellenségeskedés egyszerűen nem érdekel. De aki bármely csoport jogos érzékenységét megsérti a kommentekben, annak hozzászólását szó nélkül bannolom ("moderálom").

Időről időre fölbukkan a neten a cenzusos választójog igénye. Tréfás kedvű és kevésbé frappáns cybervagányok hol a vagyoni (illetve mostanában az adózási) választójog-arányítást, hol a műveltségi cenzus bevezetését vetik föl. Míg az elsőről elég könnyedén beláttatható, hogy idiotizmus (a társadalmilag érzékeny, körültekintő, aktív rétegek komoly hányada rosszabbul fizetett a szociopata topmenedzsereknél), az utóbbinál csak annyit kell fölvillantani, hogy akkor a cenzust igénylők milyen rossz sorba kerülnének – hacsak nem az elvégzett iskolák száma játszana szerepet az intelligenciahányadossal szemben. (Mert igazságtalan volna, ha a tanárképző kar és a bölcsészkar úgyteszek-narratívaszimbolika szakpárja kétszer-háromszor annyit érne, mint egy közepesen kemény orvosi vagy a művészettörténészi diploma.)
Szóval a cenzus eltörlése nyilván az állampolgári elkötelezettséget és választási bölcsességet státusztól, elismertségtől függetlennek, nem mérhetőnek ítélő szemléletből adódik. Meg abból, hogy a „jó” döntés nehezen definiálható. Valamint abból, hogy a közösségi intézmények működése – amit választásaink befolyásolnak – mindnyájunk életére éppoly hatással lehetnek, márpedig egyenlőnek születvén (ez afféle avítt, bohókás aufklärista ötlet, láthatóan már alig vannak, akik komolyan veszik) jogainkban is egyenlőeknek kell maradnunk.
De a régi frappériák mellé a nemzet alkotmányozása folyamán fölküzdötte magát egy új, igazi keresztény és igazi demokrata idea: a termékenységi cenzus. A szaporodási képesség, az utódtermelés elismerésének igénye a választójog terén.
Nemes ötlet! Igazán helyes, hogy a magyar anyák és magyar apák nemzési hajlandóságát valami igazán ütőssel ajzzuk föl! Bár e sorok szerzője számára a népesedéspolitika és a választójog összekapcsolása nem klasszikus, kedvelt afrodiziákum, mégis csak az azt megillető, méltó elismeréssel szólhatunk erre a kezdeményezésről. Helyeselhetjük, hogy aki szapora, annak legyen gyermekei nevében is joga voksolni! Hisz a gyermekre éppúgy meghatározóak vezetőink döntései, mint ránk, felnőttekre, de ők még nehezen döntenek. Akit pedig a természet... pardon: a Mindenható meddőségre szánt, az nem érdemel annyit. Hadd pusztuljon a férgese! (Mint a szegények. Csak azok mástól.)
E kiváló fölvetést kiegészíteném. Mivel társadalmunk intézményei jelentősen befolyásolják házi kedvenceink, kutyusaink és cicusaink életét is, a büszke ebtartóknak is jusson valami többletjuss. És bár távol álljon tőlem, hogy a magam és sorstársaim érdekében lobbitevékenységbe kezdjek, de hadd jegyezzem itt meg, hogy jómagam több fikusz, egy aszparágusz, néhány tuja és számos szobapáfrány társaságában élek mintegy szimbiózisban, evvel is javítva országunk és városom levegőjének minőségét.
Ha lehetne ezért egy-kéttized szavazati többletet kapni, örömömben talán még termékenyítenék is!

Hoszni Mubarak elnök viszonylag lemondott. Mármint nem mondott le egészen, de átadta az elnöki hatalmat alelnökének. Annak, akit ő választott ki.
A nyugati és középső moszlim világ forrong. Néhány arab államban tömegek nyilvánították ki, hogy a hatalom fegyveres és gazdasági privilegizálásából elegük. A katonaságra alapuló, kiválasztottakból és vazallusokból álló gazdasági elittel működő rendszer, amely minimális társadalmi mobilitási (művelődési, vagyonosodási, elismertségi, pozíciószerzési, stb.) esélyeket is alig ad, nem elfogadható többé a számukra.
Félre ne értsük: nem a szabadságjogok iránti tömeges elkötelezettség volt az egyetlen tényező a tüntetések megindulásakor! Az egyiptomit kiváltó tunéziai forradalom (a magukat elandalítóknak érdemes jelezni: de, az, alapvetően társadalmi rendszer elleni föllépés volt), az idei első nagy regionális fordulat többek közt éhséglázadásként indult! Hogy milyen irányt vesz és vett a folyamat akár ott, akár Egyiptomban, akár a méltánytalanul háttérbe szorult Jemenben, kérdés. Kétségtelenül megvan a veszélye, hogy a szélsőséges fundamentalisták komoly befolyásra tehetnek szert. Ez egyrészt megingatja a közel-keleti békét, másrészt Európa kapujáig kúszhat a moszlim szélsőség.
De vajon megtettünk-e mindent ennek elkerülésére? Vajon nem vagyunk-e okozói is e sajátos helyzetnek?
Az Európai Unió az Egyesült Államokkal szemben nem támogatta aktívan ezeket az elnyomó rezsimeket. (Na jó, Tunézia esetén a status quo fönntartását, a békés semlegességet volt csupán hivatva tűrni Ámerika is...) Ugyanakkor szervezetein keresztül keveset tett a helyi civil lakosság életminőségének javítása érdekében. Nem csupán emberi jogi, kulturális, oktatási támogatását fogta vissza – a nagy barát protezsálta vagy a nyugalmat biztosító önálló junták érzékenységére tekintettel –, de az alapvető szükségleti cikkek ellátásában sem segédkezett. Sem közvetlenül, sem civil szervezeteket – politikailag, gazdaságilag – támogatva, hogy ezen államok sértődékenységére is figyelemmel legyen. Így aztán – lokális baráti csoportok híján – a mostani változások meglehetősen kiszámíthatatlanok és befolyásolhatatlanok Európa számára.
Ezeket a társadalmakat az ideológia – jobbára az iszlám – nehezen leírhatóan hatja át. A nem vallásos rétegek gondolkodásában is nyilván erőteljesen jelen van – mint nálunk a keresztény-humanista hagyományok –, ennek azonban aligha vannak kiszámítható következményei. Az egyiptomi Muzulmán Testvériség például eredetileg antimilitáns ellenkultúraként született, ám hamar létrejött a fegyveres szárnya. Ma ez utóbbi elhanyagolhatónak látszik.
Mi lesz tehát?
Egy lehetőséget vázoljunk föl itt! A helyi társadalmak talán a köztes-európai furcsa rendszerek arab verziói felé terelik majd ezeket az államokat. Ha az a kevés információ, ami alapján láttatja magát Észak-Afrika, jól rajzolja le az ottani viszonyokat, ha úgy mennek a dolgok, mint Egyiptomban, ahol az elnök először leül tárgyalni az ellenzékkel, hogy megossza őket és kifogja a szelet az elégedetlenkedők vitorlájából, aztán amikor ez nem megy, relatíve lemond, ha éppolyan abszurd arrafelé a társadalom, mint felénk, náluk, ahol a nyomorgókkal szemben a legkisebb szolidaritás sem jön létre, ahol a civil ruhába bújt provokátorok megkísérlik szétverni az ellenzéki tüntetést, ahol a levetett cipő – szerintem egyébként igen frappáns – gesztusa jelzi a tömeges haragot, ahol a hatalmi elit nyíltan teremti meg a gazdasági elit pozícióit és viszont, ahol a hatalomféltés buta és átlátszó mismásolásba, handabandázásba süllyed, ott sok a hasonlóság a közösség és annak intézményei, képviselői, elitje tekintetében szűkebb pátriánkkal. Igaz, arrafelé néhány száz halott akad egy tömegdemonstráció szétverésekor, és igaz, úgy huszonkét évvel megelőztük rendszerváltásaikat.
De mégis van a tunnyadt és mocsaras közéletű Tunézia, Egyiptom és Hunnia szelleme közt valami hasonlóság.
Ők is fundamentalisták, ők sem nem szélsőségesek.
Igaz, a fundamentum náluk legalább letisztult.

 

Ui.: Kérem, fogadja elismerésemet a tunéziai és az egyiptomi nép hősies forradalmáért! Hogy mi lesz, még nem tudjuk. De amit most tesznek, az mindenképp heroikus.

Az oskolák, no, azok osztán kit érdekelnek, ugyi? Mer' hisz abból nem lészen kenyér, sőt viszi csak a köznek pénzit, amiből amúgy is oly kevéske vagyon! Hát zárják csak be, amelyik nem köll – gondolom, valami ilyesmit vél a jelenlegi hatalom az uralkodó választói szemléletnek. Így aztán – a legkisebb ellenállás felé menvén ismét – némileg farag rajtuk, áramvonalasítja őket.
Persze egyrészt nem a kötelező feladatként ellátott területeken, másrészt nem közvetlenül. A kormánypártok uralta önkormányzatok időről időre terjesztik be a helyben működő alternatív tantervű iskolák, zeneiskolák „átszervezésére” a javaslatokat. A kormánynak nyilván semmi köze nincs az időnként kézivezérelt új ölebek, időnként alapos lekötelezett régi vazallusok tevékenységéhez. Például sem az I. kerület hős Tabán-szépítésze és a Rác fürdő rombolva építője, Nagy Gábor Tamás, sem az Akácos Udvar hezitátora, az erzsébetvárosi panamák feljelentéseinek fontolva siettetője, Vattamány Zsolt nem izzik a helyi finanszírozású oktatási intézmények megőrzésében, sőt időnként ők maguk terjesztik be ezek „ésszerűsítésére” az önkormányzatba indítványaikat.
Az, hogy mi történik a Várnegyedben a zeneiskolával, sokat elmond. Valahogy talán túléli az iskola. De a VII. kerületi Janikovszky Éváról elnevezett intézmény esetén a középiskolai oktatás fokozatos leépítése kezdődött meg (tárgyalva 2010. december 17-én, rendkívüli ülésen, nyilvános nyoma alig). Igaz, nem is a hoffmanni szellemben működött, hanem – épp egy olyan területen, ahol ennek súlya van – az integrációs módszereket a tehetséggondozással ötvöző, a XXI. század közegére optimalizáltan a készség- és műveltségfejlesztésre egyaránt fókuszáló, a megismerés igényének kialakítását alapvetőnek tartó rendszerben. (A Bárdos iskoláról is szóljunk itt, annak sem osztottak sokat...)
Ezen iskolák fönntartása nem alapfeladat, ezt persze tudjuk. Ahhoz azonban, hogy a társadalmi tér elviselhető – vagy akár élhetőbb – legyen, bizonyos társadalmi alrendszerek (leginkább az oktatás, a kultúra, a szociális szféra bizonyos részei) alapos és bőkezű támogatásra szorulnak. Akadnak rétegek, amelyek csak a sporton vagy a zenén keresztül remélhetik a társadalmi elfogadottságukat (nem, nem csak romák!), akadnak, akik a vizuális kultúra korai elsajátításában bizakodhatnak, és vannak olyan csoportok, amelyek a drámapedagógiát a művészetterápiával ötvözve bizakodhatnak az erősen traumatizáló otthoni élményanyag földolgozására – esetleg a szociális munkások avatott tevékenységével kiegészítve.
Hogy a Demjánok és Csányik színvonalán rekedteket is meggyőzzem: mindezt azért, hogy jó adófizetőjévé váljanak a társadalomnak. Hogy legyen esélyük értéket teremteni.
Meg egyáltalán: hogy emberi életük lehessen.
Az persze sokaknak egyértelművé vált mára, hogy az oktatás minősége és sokszínűsége hosszú évtizedekre meghatározza, milyen szellemi – és talán azt is, milyen valós – levegőt szívunk be, mit teszünk egymással, mit gondolunk egymásról, hogyan viszonyulunk egymáshoz és a világhoz, történik-e egyáltalán valami a fejekben és az országban tíz, húsz, ötven év múlva. Meg azt is, milyen anyagi, foglalkoztatási, vagyoni, gazdasági helyzet lesz.

Már csak az illetékeseknek kellene megérteniük.

No nem, a Miniszterelnök Úr mai országértékelője még nem az. De megindult az ahhoz vezető úton. Egyfajta hangulat-előkészítés volt. A megszorításokra.

A reform szó helyett az „átalakítás”, a „változtatás” és az „átépítés” jelent meg. A paradigmaváltás nélkül elkerülhetetlennek tekinthető strukturális reformokat kapjuk. Küzdenünk kell majd, harcolnunk. Küzdenünk és együtt dolgoznunk az államháztartási és költségvetési hiány meg az államadósság ellen, harcolnunk „a régi” ellen. Mert ez az örökségünk a gonoszoktól – sugallta.

Sokan mondják, hogy ez a beszéd üres volt. A Miniszterelnök Úrtól várthoz képest kétségtelenül gyanúsan rövid lett. Ez igaz. És valószínűleg nem akart sokat mondani. De néhány dolgot elmondott.

Egyrészt előkészítette a fordulatot arra, hogy elkezdődnek a megszorítások. Ami komoly fordulat. Persze aki megkapta már a fizetését, úgyis látja. Amikor meg megkapja majd a számláit, el is hiszi.

Ez több mint kockázatos. A pénzpiacok ugyan megnyugodhatnak, de a Fidesz egész eddigi nyolc hónapja és az azt megelőző hét éve kipukkad. Nem pukkadhat. Pukkad. Ez reménytelen. Ez egy gyurcsányi fordulat: a „nem kell megszorításból” az „átalakításba” torkollott. Na jó, kezdett evezni, evickélni. Holott szavazóik nagy része a megszorításmentes ígéretek miatt választotta őket. Azért, mert a Fidesz gazdaságpolitikában is alternatívának tüntette föl magát, nem csak kommunikációjában vagy a vox populihoz fűződő viszonyában.

Sokak szemében árultak el mindent.

De nem csak ezt tudtuk meg. Azt is, hogy nem csak a keménymag megerősítésén ügyködik a kormány lózungjaival, de a szélsőjobb szavazóira is egyre inkább igényt tart. A kevéssé diszkréten burkolt cigányozással Orbán benyújtotta igényét a Jobbik szavazóinak egy részére. És eközben tovább bontotta az addigra már fölvillantott társadalomképet, amely a depriválódó rétegek integrációjára vonatkozó legkisebb szándékot sem mutatja.

A társadalom végzetes kettészakadása nem csak gazdasági, de kulturális, műveltségi és szimbolikus téren is kegyes óhajok formájában volt föloldandó. Az innét külföldre menekült honfitársaink minél nagyobb részének visszacsábítása (mivel?), az inaktívak foglalkoztatásba vonása (hogyan?) szürke vágyakként ködlöttek elibénk. A társadalompolitika – az, ami élhetővé teheti egyszer majd, sokára ezt a közösségi teret (társadalomnak ezt itt inkább ne nevezzük! – a rothasztás folytatásáról szól. Majd csak lesz valami – mint Kádár, Horthy, Ferenc Jóska idején.

És persze a harc. A régi és az új harca. Ami azt jelenti, hogy bár a kormány szerint némi tereh vállalása esmég elkerülhetetlen a leszakadó rétegek részéről, bár kormányunk esmég kénytelen alapvető ígéretei helyett valami még forradalmibbat cselekedni, bár nyolc hónap megy a komposztáló mélyére, a revolúció hozza a megújulást, a modernt, a Jót, ezért ki kell tartani mellette a Gonosszal szemben. A régi nem csak a kormány előtti, a komenyista, a kizsákmányoló, de az átépítés előtti is. (Nyilván az lesz a szöveg, hogy a reformok előkészítéséhez kellett az eddigi idő.) Mégis alapvetően hatalmi erőterek ütközéseként írja le a Miniszterelnök Úr mindezt. A régi és az új, a rossz és a jó harcaként. Evvel látensen egy szintre helyezve - így helyére segítve - önmagát Gy. Ferenc úrral.

Ma nem 2001-et írunk. A pártok nyomulásával szemben akad alternatíva. Ma a „bipoláris erőtér”, a regresszív dichotómia facebook-csoportokkal és kezdődő civil tüntetésekkel már fölülíródik.

Mára a kétosztatú párt- és hatalmi struktúra propagátorai, a pártalapokon polarizálás prókátorai mind a „régi” eltűnésre ítélt figurái. Bármelyik „oldal” hívei is legyenek.

A Miniszterelnök Úr beszéde, ez a hatásvadász fordulatokkal ügyesen fűszerezett, de üresen patetikus szöveg nem akart szólni semmiről.

De akarata ellenére erről szólt.

 

Orbán Viktor huszonkét éve olyan szabadságeszmék mellett állt ki, amik most sokak szerint csorbultak. Ezért volt oly botor e sorok írója időnként azt kiabálni: Viktor, gyere velünk! Nyilván nem fog, de a szembesítés legalább némi elégtétel egy ilyen csontig hatoló januárban, ha kint didereg az ember fia a tüntetésen a tiszta tekintetű fiatalok új nemzedéke körében.
De e keserű irónia nélkül van értelme egy magabiztos parlamenti kétharmad törvénye ellen tüntetni? Lehet eredménye a folyamatos napirenden tartásnak a törvény visszavonása? Történik ettől valami?
Talán nem. Talán sokakkal el tudja hitetni a párt- és kormányhű média, hogy ez csak a gonosz liberálbolsik provokációja. (Fotó: Túry Gergely)
Született egy törvény, amely a média arisztokráciájában és proletariátusában aggodalmat kelt. Született egy törvény, amely komoly szankciókat helyez kilátásba nehezen körülhatárolható kritériumok alapján. Nem kell a médiahatóságnak a jogköreit kihasználnia. Elég a jogszabály maga ahhoz, hogy a sajtó képviselői mérlegeljék egy-egy megnyilvánulásuk következményeinek esélyét. Elég a jogszabály maga ahhoz, hogy a mainstream média munkásai öncenzúrát gyakoroljanak. Elég a jogszabály ahhoz, hogy az egyik legnézettebb televíziós csatorna pl. „hírszakértőt” szerződtessen – és persze a kormányzó párt holdudvarából.
Ez a törvény akkor sem volna jó, ha a vitatott paragrafusok jogkövetkezményei nem volnának fenyegetőek. Önmagában az, hogy félelmet kelt a nyilvánosság – időnként kétségbeejtően pártlakájszerű, időnként meg becsülendően tisztességes – napszámosaiban, komoly érv a médiatörvény ellen. De van-e értelme tüntetni ellene? Hoz-e valamit ez?
Az utóbbi húsz – de talán az utóbbi négyszáz – év adóssága, hogy megbeszéljük végre közös dolgainkat. Nem a hatalom mindenkori letéteményesei által diktáltan, hanem spontán módon, mi, mindannyian, közösen, perinácik és bolsevikok, polgári liberálisok és anarchoszocialisták, nyomorultak és dúsgazdagok, svábok és romák, nők és férfiak, tanyasiak és belvárosiak álljunk szóba közös ügyeinkről, kezdjünk el valamiféle párbeszédet. Alakítsuk ki a társadalmi diskurzus valós kereteit lövészárkokon, pártszimpátiákon, családi sérelmeken, helyi kötődéseken átívelően. Hogy megadni elmulasztott, közös, egymással és magunkkal szembeni járandóságunkat, a közösséggé válás eszmei, kommunikációs, egyének közti terét kialakítsuk és karban tartsuk. És most, 2011-ben jön egy ad hoc megszületett civil szervezet, ami egy-két alapkérdés tisztázása érdekében – azokról világosan és tisztán véleményt formálva – mozgósít. Úgy tesz ilyet, hogy az anyagi, szervezeti, tapasztalati erőforrásokkal az országban szinte kizárólag rendelkező régi nagy pártok ráhatását, segítségét, rátelepedését keményen visszautasítja. Nem kötődik hozzájuk, nem kér belőlük.
És néhány hét alatt a – törvény által részben hatalmi kontroll alá vetendő – virtuáltérből sok ezer ember aktivitását éri el.
Elmaradt társadalmi diskurzusaink egyikének terét teremti meg. Beszédet, vitát, érveket generál. Civil módon. Úgy, hogy az alapvető politikát a pártoktól visszaveszi az állampolgárok kezébe. Nem engedi tovább a közbeszéd pártkolonizációját. A politikumot eredeti jelentésébe helyezi. Valami olyasmit tesz, amit a jelenlegi miniszterelnök a rendszerváltás idején képviselt.
Egy apró grádicsa ez egy új – vagy talán az első – common sense magyarországi kialakulásának. Megjelent a társadalmi térben a hatalmi, gazdasági, csoportérdekektől nem rángatott, pőre állampolgár önreprezentációja. Megjelent az, ami Párizsban, Berlinben, Milánóban 1848-ban.
Ne fáradjunk ki! Folytassuk így!
Akkor a törvény visszavonása nélkül is van értelme.

Bár volna mit írni arról is, hogy Orbán hogyan tud még a kérdéseivel is hazudni – akár az EP színe előtt – és hogyan nézi éppoly tompának a komolyabb testületeket is, mint az itthoniakat, meg arról is, hogy D. T. gyermekkorú szellemi szinten tobzódó kontinentális politikus vajon érti-e, mennyire lejáratja magát és pártját, de nem ez a jelen poszt kérdése.
Hanem ismét a korrupció.
Az ügyészség nem kéri ki a svéd hatóságoktól a Gripen-ügy aktáit.
Nem akarja megismerni őket.
Nyilván arról van szó, hogy a vadászgép-vásárlások nem vetették föl a bűncselekmény gyanúját Polt Péterben és apparátusában. Vagy ha igen, gyorsan elhessegették e gyanút és nem akarják, hogy megint hessegetni kelljen. Az kényelmetlen és munkás ugyanis.
Potemkin-becsület. De folyvást – mint az UD Zrt. ügyében is, Gyurcsány és Orbán kétes bizniszeinél is – a díszletek mögé látunk. Aztán elvárják, hogy úgy tegyünk, mint ha semmiről nem tudnánk. Aki nem hajlandó erre a képmutatásra, azt hol polgári, hol büntetőperekkel fenyegetik.
Most például mind Svédország, mind az Egyesült Királyság komoly nyomozati anyaggal rendelkezik, és csak azért nem került sor náluk a vádemelésre, mert ezen államok lehetőséget biztosítanak az óriási összegű kártérítésre, ami által a hivatalos szervek eltekintenek a büntetőfeljelentéstől. Értsd: súlyos eurómilliárdokért a cégek és közvetítőiek megvásárolták a még nagyobb balhé alóli mentességet. De nyomoztak és terhelő adatokat tártak föl. Holott a brit és a svéd állam aligha károsultja az ügynek. Csak a korrupcióval szemben akkor sem elnézőek, ha államuk – az adóbevételeken keresztül – haszonélvezője egy-egy piszkos ügynek.
A Magyar Köztársaság ügyészsége azonban hosszú évek óta beszédes hallgatásba burkolózott. És amikor még a nyomozást is megtakaríthatja, hisz kész adatok állnak a rendelkezésre más állam ügyészségei révén, elmulasztja azok kiadatását kezdeményezni. Pedig a svédek szinte ajánlgatják a dossziékat. Ők ugyanis tudják: a korrupciógyanús mozzanatok vizsgálatának elmulasztása akkor is bővíti a korrupció terét, ha az ügylet a vizsgálat során tisztának bizonyul.
A tétlenségnek több oka lehet. Mivel országunk európai – és a törvénykezést látva egyre európaibb –, annak van a legkisebb valószínűsége, hogy Polt és elődei a jelenlegi politikai potentátok, gazdasági elit, szürke eminenciások pártpolitikán átívelő maffiáját, esetleg barátaikat, üzlettársaikat, rokonaikat és magukat védik. Ezért ezt a lehetőséget csak a mindent számításba vevő óvatosságunk miatt ne vessük el! Marad két másik lehetőség.
Az egyik az, hogy elkerülte a figyelmünket a forradalmi törvénykezés, így nem észleltük, hogy a) az ügyészség jogkörei és feladatai megváltoztak, így mára nem a bűnüldözés az elsődleges tevékenységi köre, de a bűnelkövetéssel, bűnpártolással továbbra is kapcsolatos b) a közpénzekkel visszaélés az egy lidérces éjen, nemrég módosított, így új közbeszerzési törvény valamely rejtett paragrafusa alapján visszamenőlegesen is kimondottan céllá vált, így az ilyen gyanú föltárása direkte a közjó elleni merény, ráadásul nem jogszabálykövető jogalkalmazás az ügyészség részéről. A másik lehetőség az, hogy az ügyészi alkalmazottak továbbra sem olvasnak sem külföldi, sem hazai híreket, valamint a szervezet munkatársainak immáron nem csupán joga, de kifejezetten kötelezettsége hülyének lenni.
Mert mint tudjuk, hülyének lenni állampolgári jog már régen.
Csak azt nem értem, hogy akik élnek e jogukkal, a jogi pálya helyett miért nem helyezkednek el a köztisztasági, kézbesítői vagy jegykezelői szakma valamely testhez álló szegmensében. Esetleg a mezőgazdasági idényjellegű munkavégzés és az alkalmi kézi földmunkáló és kiegészítő földtovábbító tevékenység is szóba jöhet.
Hátha ott kevésbé volna társadalmilag kártékony a számukra kifizetett közpénz.

-----------------------

Update: Az ügyről - kevés kivételtől eltekintve - néma kuss van a médiában is. Még most is, amikor egy parlamenti képviselő vállalja a kockázatot, hogy fölszólaljon az ügyben. A média tehát így és ennyire képes végezni a dolgát. Vagy gyávák, vagy érdekkörbe tartozók, vagy alkalmatlanok a lapszerkesztők. Az meg nem lepne meg, ha a képviselőről most hirtelen elkezdenék terjeszteni, hogy a) narkós b) pedofil c) meleg-zsidó-cigány-szabadkőműves és bűnöző d) veri a mamáját e) mindez együtt és még valami.

Egy kiemelt komment az eddigi posztok alá.

Putyin Oroszországában sincs semmi akadálya annak, hogy a választásokon négyévente voksoljunk, csak az alternatívákat gazdaságilag, mediálisan, kommunikációsan ellehetetlenítik. A neten mindent lehet írni, csak nem mindenki olvassa. Ez hálózatelméleti ügy. A gazdagon támogatott, jól promotált, innovatívan terjesztett szövegek nagy nyilvánosságot kapnak, a többiek elvesznek a szövegtengerben.
A hálózatelmélet alapszabályai szerint az információ éppúgy csomópontokat alakít ki, mint a társadalom vagy a gazdaság. Ezt szabályozókkal lehet inspirálni a szabad választások akadályozása nélkül is. Hadd említsem meg, hogy Hugo Chavez eddig mindig tiszta választásokon nyert (igaz az egy baloldali populista reakció egy tőkés demagógiára)! Hadd említsem meg, hogy III. Napóleon ötévenként (vagy hét, erre most nem emlékszem) választásokon erősíttette meg császári hatalmát! Hadd említsem meg, hogy Arafat is szabad választásokon nyert! És ott van a már említett Putyin - pedig a lecsukott politikai ellenfele valószínűleg valóban maffiózó! Mint ő maga is. A demokráciának ugyanis vannak fokozatai, ahogy az autoriter hatalomnak is. A kettő közt lehet is átfedés. Van közös metszet.
A mediális tőkeképzés, a szabályozók adott társadalmi közegben egyoldalúvá tétele a de iure szabad választásokat is formalizálhatja, de facto szemfényvesztéssé silányíthatják Mi még nem tartunk itt. De egyet megállapíthatunk. Az a törökgáboriánus üres állítás, hogy a négyévenkénti választás önmagában legitim, hiteles és szabad demokratikus rendszert biztosít, igen lapos. A demokráciának tehát vannak fokozatai.
És mi épp igen alacsony fokozaton pöfögünk.

Update: A különböző hatalmi ágak függetlensége egymástól demokratikus alapelv. A törvényhozást már rég kezében tartja a végrehajtó hatalom. Most az igazságszolgáltatás függetlensége is kezd csorbulni: volt bírói döntések fölülbírálása törvényekkel, lesz nyugdíjazási puccs a bírói vezérkar ellen. Miről beszélünk még?

Forradalom van. Kétharmados, fülke- és ellenforradalom. Már csak az Alkotmány – kétharmados többséggel szemben gyönge – korlátai gátolják a tobzódó többség kiteljesülését.
A társadalompolitikai tendenciák egyértelműek. És katasztrofálisak. A leszakadó rétegek teljes deprivációja felé mutat minden. Az adórendszer, a gazdasági szabályozás, a szegregatív oktatási koncepció. A pártklientúra bennfentességét óvja az új közbeszerzési törvény. Az átláthatóságot és a kontrollálhatóságot akadályozza az új médiatörvény és a közigazgatási törvény. A határon túli szervezetek alapítványai forráscsökkenést kénytelenek elszenvedni, még kiszolgáltatottabbá válva ezáltal. A jogbiztonság, a jogalkotás letisztult módja alkotmánymódosításoktól vérzik. Mindez egyfelé mutat: a jobban ügyeskedők, a korrupt pártfinanszírozók, a párthű támogatók, az oligarchák a nagyvállalkozók és a tehetősek lehetőségei bővülnek, minden más rétegnek szűkül az esélye. A társadalom lassan végleg szétszakad. Gazdaságilag és kulturálisan is.
Erre épül az új (és nem könnyen megismerhető) alkotmánykoncepció(k) rendszere is. Ami kiszivárgott belőle, logikus következménye az eddigieknek. Rendpárti, az autoriter hatalomgyakorlás lehetőségeit kiterjesztő, az egyéni szabadságjogokkal élés garanciáit megkurtító koncepciók látnak napvilágot. Mindezt úgy, hogy a saját „civil” csoportokat belevonják az előkészítésbe, a lassan kialakuló civil szférát ugyanakkor megfojtják közjogi és gazdasági eszközökkel, véleményük elől a teret elszívják. Folytatják az elmúlt húsz év szennyes gyakorlatát: kolonizálják a gyönge civil szférát.
És mindeközben megkísérlik hatalmuk bebetonozását.
A határon túli magyarok választójogával kapcsolatban a Dorosz Dáviddal szembeni különvélemény fönntartása mellett is értem, hogy a hatalombebetonozási szándék önmagában is elutasítást kelt. De az országhatáron kívül rekedt vagy kívülre távozott magyarok tekintetében jómagam nem aggódnék. Az a kép, ami itthon kialakult róluk – az egyszeri székelyről, aki még ma is nap mint nap csak a favágással foglalatoskodik – torz. A határon túliak alighanem magasabb arányban szavazói a mostani kormány(koalíció – hehe!)nak, mint az ország lakossága, de nem csak Tőkés László és Duray Miklós határon túli, és – pl. épp Erdélyben és a Partiumban – nagyobb arányban interneteznek, olvasnak, néznek televíziót, mint Magyarország területén. A hatalom bebetonozása tehát így sem fog menni. Én bízom a külhoni magyarság bölcsességében és abban, hogy jelentős részben éppúgy átlátnak egy hazug kis pojáca tevékeny és izzóan szorgos semmitmondásán, blöfftengerén, mint mi itthon. Ha szavazópolgárok lesznek, legföljebb nem tizenöt, hanem húsz százalékot kap(nak) majd a jelenlegi kormánypárt(ok). Az elemeszpésedés kevésbé lesz látványos az első etapban.
Az élethez fűződő jogok megerősítése – nyilván a KDNP felé tett gesztus – érdekes alapkérdéseket vet majd föl. Morálisan legitim álláspont, hogy az élet vagy a fogantatástól, vagy a születéstől kezdődik. Tertio non datur. De mi lesz ennek a következménye?

Fontos volna tisztázni, milyen viszonyban van a magyar állam az Európai Unióval. Szükséges-e bizonyos hatáskörökről lemondani egy demokratikusabban és ellenőrizhetőbben működő unióért cserébe. Lehet-e helyi szinten szabályozni az adó- és pénzügyi rendszert, a munkajogot, a fogyasztói jogokat, vagy vállaljuk-e, hogy egy igazságosabb és működőképesebb rendszerért magasabb szintre engedjük a döntéshozást.
A példákból is látható, hogy számos elemről érdemes volna vitatkozni. Jó volna egy társadalmi diskurzus megkezdése, amibe minél mélyebben szükséges bevonni a társadalom minden rétegét. A civil szférát, a gazdasági és kulturális élet szereplőit, a részvételt igénylő állampolgárokat. Nyilvánossá kell tenni az alkotmányelőkészítés vitáját, társadalmi méretűvé tenni a vitát. De láthatóan nem ez a hatalom célja. Hanem alkotmányt adni.
Ajándékozni a népnek, mint a jó abszolutista uralkodók. Nem konszenzust kialakítani, hanem eredményt elfogadtatni. Mint II. József, III. Napóleon, II. Vilmos, Mao-ce Tung, Chavez, Putyin, Lukasenko.
Forradalom van. És az iránya egyértelmű.

„Les verts et moi personellement, nous aimons la Hongrie.” Azaz: „A Zöldek és jómagam is szeretjük Magyarországot.” Ezt mondta Cohn-Bendit. És vagyunk még pár millióan, aki hasonlóan érzünk. Vagyunk még, akik szeretjük ezt az országot és ezt a nemzetet akkor is, amikor nem szeretjük a hatalom letéteményeseinek hatalomféltő és hatalomépítő tetteit. Sem akkor, amikor szennyes kompromisszumokba züllenek párton belüli és gazdasági játszmákkal, mint Boros Péter, Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc, sem akkor, amikor személyes életútjuk piszkát próbálják elfedni egy katasztrofális társadalom- és gazdaságpolitikával, mint Medgyessy Péter, sem akkor, amikor oligarchák támogatásával építik autoriter hatalmukat, mint Orbán Viktor. Mert nem az ország hatalmasait szeretjük, hanem az országot. Nem a nemzeten uralkodókat, hanem a nemzetet.

Azt sokan leírták már – még a néha haragtól zavarosan látó blogvilágban is –, hogy az Unió nem eszi meg azt, amit ebben a szeretett provinciában oly sokan. Arrafelé nehéz csúsztatásokkal, féligazságokkal, szennyes kis hazugságokkal operálni, mert ott egészen pontosan utánanéznek a tényeknek. Még a Frankfurter Algemeine Zeitung munkatársai is, nemhogy a helyettes szóvivők vagy a kormányfők. Arrafelé sokkal nehezebb félrevezetni a döntéshozókat. És aki megpróbálja, az hosszú időre Berluscolini mellé iratkozik. Azon választott képviselők közé, akikkel kényszer a kézfogás minden civilizált embernek, de az együttebédelés már kerülendő.

Az EU egy igen kevéssé demokratikus szervezet. Olyan a struktúrája, hogy ha tagállamként felvételét kérné az EU-ba, nem vennék föl. De van egy alapvető szabály: a „demokráciadeficites” etatizmus mindig megmarad a bürokratikusság keretein belül, ám sosem lépi át a demokratikus szellemet. Hosszas egyeztetések, diskurzusok párhuzamos folyamatai, a döntések alapos megvitatása után jön létre mindig egy kompromisszumokkal – a működésképesség határait súrolóan – terhelt döntés. A népuralom szellemét sosem lépik át.

A szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága érinthetetlen. Ebben még a dömpingszerű bővülés után fölhígult szellemű Európai Unió sem változott. A hazugság undort kelt. Ebben sem. És a common sense felé törekvésben sem.

Ez Európa ereje. Nem a hatékony döntési mechanizmus, nem a központosított hatalom, hanem a visszacsatolási mechanizmusok érinthetetlensége. Az, hogy amíg nincs nyilvános párbeszéd és társadalmi konszenzus, addig döntés sincs. Akkor sem, ha lehetne erőből, akkor sem, ha a paragrafusok alapján ezek a tiszteletkörök megtakaríthatóak volnának.

Ez az uniós szerkezet rossz. De attól működik, hogy a hatalmasok önmérsékletet tanúsítanak. És hogy akik nem képesek erre (Sarkozleony, Berluscolini), azokra a nyilvánosság nyomása nehezedik.

Nem, nem a bürokráciáé. Az EU tanácsa, bizottsága nem fog törvényt adni a számunkra. Ez ismét egy alig rejtett hazugság a Miniszterelnök Úrtól. Az EU ajánlani fog, aminek alapján érdemes állni, amikor egy elfogadható törvényt alkot a magyar országgyűlés a média szabályozására. Az EU nem vesz át jogköröket, csupán jelzi, amikor a jogokkal egy parlamenti többség nem csak él, hanem visszaél.

Ezért piszkos, ezért hamis hang, amikor arról beszél a Miniszterelnök Úr, hogy az EU törvényét fogadjuk el. Az EU ugyanis nem fog törvényt alkotni. Nem kívánja fölszámolni országunk autonómiáját.

De Európa szellemét óvja.

És érdemes megjegyezni: ezt mára csak az egészen elvakult kormányhívek vélik a belügyekbe avatkozásnak. Gondolom, ennek kommunikálására menne ki a játék, de megtakarítandó az újabb kínos köröket érdemes itt és most jelezni: ez is átlátszó hazugság lesz.

Kár hazudni. Meddő játszani az erős politikust. Lassan itthon is bővül azok tábora, akik készek tenni az alapjogokért és az őszinte beszédért. Azért, hogy ne csak a kommunikáció török gábori varázslatáról szóljon a politikai választási rendszer.

Szép példát mutatott egy '68-as radikális, jó hatással lehet ez itthon is. Jól láttatta a kép, amint Miniszterelnök Úr feszengett a tiszta szavak hallatán, ki tud hű maradni a forradalmi szellemhez, és ki züllik nyomorult ellenforradalmárrá némi provinciális hatalom érdekében.

Köszönjük meg M. Cohn-Bendit-nek! Tegnap nem csak magyarok, németek vagy franciák lehettünk. Hanem mindezek együtt és európaiak.

Egy provinciális kis hatalomféltővel szemben.

 

Ui.: Amikor először hallottam a híreket (azaz az eredeti felvételeket még nem is láttem), az a szó visszhangzott bennem: ez hülye. Azóta cizelláltabb kifejezések is beugranak. De a lényeg nem változott.

Tízezer.

Nem rossz eredmény egy közösségi portálon indult civil kezdeményezéstől, hogy csak Budapesten tízezer embert kivisz tüntetni az utcára egy zsebeket nem érintő törvény ellen. Úgy meg még inkább méltányolandó, hogy a demonstrációt leválasztják minden pártinfrastruktúrától. Hogy megkérik a politikusokat, politikusként tartózkodjanak a megjelenéstől.
Finom. Gondolom, a fanatikus kormányrajongók ugyanúgy nyugtatgatják magukat, mint négy éve a másik kormány kritikátlan szerelmesei. Hogy ez csak a másik oldal jól szervezett aknamunkája. A regresszív dichotómia („bipoláris politikai erőtér”) képzetében ragadt, ellenségképekre szoruló fölfogásnak ez maradt a mentsvára. Meg az, hogy aki kint volt, el sem olvasta a médiatörvényt.
Ami a "másik oldal" önnyugtatását illeti, egy nem reprezentatív mintát jelentő történet: a tüntetés felé tartva a trolibuszra ismert jobboldali újságíró szállt föl, majd távolról üdvözölte ismerősét. Mellé furakodott (így mellém is). Kedéllyel társalkodtak Stumpf Andrásról és más kormányközeli publicistákról mint baráti bennfentesek, sajnálgatták szegény Sz. Annamáriát, akit folyvást megaláznak, majd a jobboldali újságíró megemlítette, hogy azt sosem gondolta, hogy a Fidesszel szembeni tüntetésen kénytelen részt venni.
A törvényszöveg nem olvasásával bagatellizálóknak persze megnyugodhat nemzeti szívük: a tüntetők nagy része valószínűleg tényleg nem olvasta el. (Ahogy a kormány lassan apadó imádói sem.) Viszont bizonyos paragrafusokat alighanem megismert a nagyobb részünk. Meg azt is, hogy ezeket nem hatálytalanítja semmi, imigyen szolgálva a sajtószabadság nagyobb dicsőségét. (Az, hogy elfogadása után három napon belül módosítani kellett a törvényt, mint idén már több másikat is, csak a törvénykezés minőségéről szól.)

Újabb mentségek, ön- és hatalomfelmentő mechanizmusok persze mindig akadnak. De a fővárosban tízezren, több vidéki városban több százan, és külföldön is jó néhányan utcára vonultak a sajtó szabadságát csorbító törvény ellen. Több volt országos megmozdulásnál. Bizakodhatnak a kormányon, hogy ez csak egy egyszeri alkalom, intermezzo, alapos figyelmeztető jel, ami még keményebb föllépéssel eliminálható (bár most, hogy heteken belül megkapja mindenki a forradalmi gazdaságpolitika alapján átalakult első fizetési borítékokat, erre sem vennék mérget). Reménykedhetnek, hogy „elmúlik” a lelkesedés. Hogy „majd tüntetnek, aztán majd hazamennek”. Azon azonban mindenképp érdemes volna elgondolkodniuk, hogy a kétpólusú téren túl, láthatóan nem a „balliberális” oldalból kiépülten kialakult velük szemben egy masszív, komoly erőt képviselő fölháborodás.

Ami lassan undorba fordul.

 

(A 2010./CLXXXV. számú törvény, az ún. médiatörvény letölthető hatályos változata megtalálható itt.)

 

A kormányfő bejelentette a pénzpiacokat megnyugtató és bizakodásba szárnyaltató februári nemmegszorítását.
Úgy tűnik, a klasszikus neoliberális megoldás maradt nekik. Miután a meghitt megszorítások – a közvetve, multikra rótt adók által fölvert árak, a jövő jövedelmei, a nyugdíjak elorzása – kevésnek bizonyultak, az újabb, 2010-es csöndes megszorítások mellett a „szerkezetátalakítás” is elkezdődött. Persze szokás szerint a gyönge érdekérvényesítő képességű rétegek bőrére megy a játék.
A nyugdíjak, a gyógyszerár-támogatások, a „bőkezű munkanélküli támogatás” (jelenleg három hónapig max. 80.000 Ft, majd havonta feleződik még három hónapig), a mára indoklás nélkül kirúgható állami szféra dolgozói jövedelmének megnyirbálása következik. Előbb a bankok, kereskedelmi láncok, szolgáltatók  fogyasztókra továbbterhelt profitkiesése vált komoly költségtényezővé jelentős rétegekben, aztán most a legkiszolgáltatottabbak bevétele is csökkenni fog.
Az persze nem baj, hogy végre nem suttyomban, fű alatt, az inflációt túlpörgetve és arcunkba hazudva szorítják ki a zemberekből a hiányt, ellentétben az első Orbán-kormánnyal. Az viszont talán elgondolkodtató, hogy a magas jövedelemmel bírókat kedvezményező adórendszer árát fizetik meg a társadalomból, alapvető fogyasztásból már mostanra is kiszoruló rétegek.
Orbán társadalomképe világosan bontakozik ki ebből. A vagyonok megadóztatásának gyurcsányi tabuja benne is megvan (ebben sem különböznek), a fogyasztási adók növelése – pl. a jobbára import luxuscikkekre vonatkozólag – továbbra sem merül föl, viszont a 16 %-os adókulcs szent tehén lett, az örökösödési illeték eltörlése továbbra is a centrális erőtér vívmánya marad. Mintha mindez azt üzenné, hogy akinek kulturális vagy társadalmi tőkéi, örökölt címei lehetőségei lehetővé teszik a gyarapodást, annak továbbra is adatik, akik viszont leginkább a közösségi intézmények áldásaiban bízhatnak, hogy legalább megkapaszkodjanak a társadalmi tér perifériáján, azoktól a maradék kevés eszközt is visszatartják. (Itt szükséges tisztelő laudációnkat ismételten kifejezni a KDNP alapvetően szegregációs oktatáspolitikai koncepciójának, amely a kulturálisan depriválódó rétegeket etnikai hovatartozástól függetlenül továbbrohasztja! Minek nekünk az ilyen nyomorultak, ugye? Pusztuljon a férgese, nemdebár?)
Új, vagyoni és műveltségi előjogok születnek – hosszú évtizedekre esélytelenné téve egy egészséges mozgású, a társadalmi mobilitás normális működését fönntartó ország kialakulását. Mint vitéz Nagybányai bután konzervatív, korlátolt államban, ahol az úri középosztály ki nem mondott előjogai féltve őrzött kincsként csillantak végig a korszakon, logikusan torkollva 1938-ba, 1944-be, 1948-ba.
Orbán Viktor társadalomképe tehát kb. D. Sándor és F. Péter szintjén mozog. Valahogy úgy írhatnánk le, hogy aki rendes ember, az viszi valamire, amelyik meg nem elég szorgos-dolgos, gazdag vagy okos, az mehet a lefolyóba. De Demján és Felcsuti méltányos és előremutató szellemét némileg menti, hogy ők nem a közösség választott képviselői és vezetői, csupán egyszerű szociálparaziták tőkések. Nem államférfiak, hanem pénzprések befektetők.
Ami komoly felelősségkülönbség.

És ezek alkotmányoznak!

A hatalom hivatalos letéteményesei manapság nem engednek túl nagy teret a bloggereknek: önmaguk paródiájává váltak hosszú évek alatt Medgyessy D-209 Pétertől Draskovics Terrorelhárító Tiboron át Hoffmann Erkölcsábécés Rózsáig. Tevékenységük mára önmagáért beszél. Igaz, végtelen gazdasági és társadalmi károkat okoz.

De miközben virnyogva röhögünk a különféle idióták vergődésein – és talán a harmadik köztársaság dicstelen haláltusáján –, ne feledkezzünk el a háttérben húzódó hatalmi erők, a tőke lokális nagyjainak nemes virtusáról!

Botorság volna úgy vélni, hogy a dolgok csak ma mennek így bársonynesz-ingatónkban, vagy hogy csak nálunk működik így a rendszer. A kilencvenes évek önfeledt olajszőkítő–médiabirodalom-szülő–pénzváltó–őrző-védő–autópálya-építő korszaka – melynek lezárásaként Györgyi Kálmán legfőbb ügyész előbb bejelentette, hogy a szervezett bűnözés már a politika legmagasabb szintjéig hatolt (ami után rögvest a maffiózóság gyanújába keverték), aztán le is mondott tehetetlenségében – történelmünk részévé vált. És botorság volna úgy vélni, hogy csak Szerbia vad ege alatt (meg persze – hagyományosan – Itáliában) van erős befolyása a mindenféle maffiáknak. Alighanem a „föltörekvő tőkés csoportok” gallhonban, Albionban és a bajor lankák közt is gyakorta a kétes ügyletek legalizálását célozzák. Az erőforrások elbirtoklása, oligopolikus használata, az információs, gazdasági, hatalmi tőkék privatizálási szándéka a tőkés rendszer szükségszerű velejárója Japántól vagy Kínától Oroszországon, Pakisztánon, Líbián vagy Olaszországon át az Egyesült Államokig . A ócska kis maffiózó és a nagytőkés közt gyakorta alig akad különbség. A mérték ugyan némileg eltér, de minden más konstans globálisan.

A különbség talán a leplezetlenség. A Balkán kedélyes és kegyetlen őszintesége a szégyenkező humanista atitüddel szemben.

Nálunk speciel a szégyenkezésmentes eltussolás, a gátlást nélkülöző leplezés dívik. A kulisszabecsület.

Az UD Zrt. kurrens története csak egy láthatóvá vált momentum - és csak egy egészen röpke pillanatra (ballada a tőke és a maffiotikus szervezetek cenzori hatalmáról). Cs. Sándor éppúgy, mint D. Sándor, S. Lajos, F. Péter, F. Tamás és P. Sándor vagy volt munkáltatóm, a kismillárdos M. Gyula megszerzi a kellő információkat háttérintézményein, „magánnyomozóin” keresztül, a titkosszolgák egy részét könnyedén megveszi némi aprópénzért, a döntéshozókra – választott arisztokráciánk prominenseire – gond nélkül gyakorol nyomást. Az a folyamat, amely a pénz és a hatalom állandó nyereséges egymásba konvertálásaként leírható, számukra egy játék, melynek láthatóan szenvedélybetegei. Mindegy, hány ember megy tönkre ebben, hogyan rohad szét egy társadalom miatta, mert nem tudnak leállni.

A rendszer – a kapitalizmus – újratermeli a jelenséget. Bizonyos államok némileg kordában tudják tartani ezeket a szenvedélybeteg szociopatákat. Skandináviában a részvétel hagyománya és az átláthatóság nem csupán szűken vett közügyekre vonatkozó volta nehezebbé teszi a tobzódásukat. Hollandiában a szűkös természeti erőforrások sok évszázados tapasztalata komoly állampolgári ellenállást eredményez a vadhajtásokkal szemben. De ne higgyük, hogy ott nem létezik a jelenség! Legföljebb kisebb mértékben és némi társadalmi kontroll mellett. A korrupció mocska azért föl-fölbukkan.

Ahhoz, hogy élhetőbbé tegyük társadalmunkat a tőkés rend ellenére is, talán érdemes volna mindnyájunknak részvételre sarkallni magunkat. Figyelni a közösség eseményeit, és amiben tudunk és illetékesnek érezzük magunkat, beleszólni. Energiát fordítani közös ügyeinkre. Folyamatosan követelni az átláthatóságot. Meg nyilvánossá tenni ismereteinket.

És akkor talán a parlamenti küszöb alatt marad Gyurbán Flektor és Orcsány Virenc ócskán demagóg pártocskája is legközelebb.

Meg az UD Zrt., Cs. Sándor, D. Sándor is kevésbé mer pofátlan lenni.

II. A médiaalkotmány révén a sajtó alaposan szabályozott lett. Azt nem állíthatjuk, hogy cenzúra alakult volna ki. A cenzúra esetén ugyanis jól lefektetett, egyértelmű szabályok szerint működik a rendszer.
De itt nem erről van szó. Olyan közállapotok közepette, amelyben a kormány gazdasági programját kritizáló független költségvetési tanácsot a kormányhoz jól köthető személyekkel és egy elégségest alulmúló költségvetéssel „alakítják át”, ahol az Alkotmánybíróság ellenállását jogkörei szűkítésével, a testület kiherélésével (örömmel veszem, hogy az LMP is használja e szívderítő fordulatot, nekik legalább maradt még vér a pucájukban) lökik lojalitáslendületbe, a médiahatóság – fölhatalmazásának életbe lépését megelőző – tendenciózus jogalkalmazása már a rendszer törvényszerű velejárója. Most már mindenki tudja: tilos a Tilos! Mi lesz itt a gumiparagrafusok idején, januártól?
Azt, hogy minek betudható, hogy nem a Hír Tv szintén kifogásolható tevékenysége szúrt szemet - na, azt mindenkinek egyéni belátására bízom.
Az új szabályozás tehát láthatóan az öncenzúrára szorítás kiváló eszközévé válik. A média azon része, amelyiknek nem áll rendelkezésére kellő kapacitás a folyamatos jogorvoslati eljárási eszközök igénybe vételére, már kiesett. A cybernyilvánosság félperifériája – ha van még ilyen egyáltalán – kiszorul a hálózatos elven működő, a gazdasági és hatalmi tőkéktől társadalmunkhoz hasonlóan kolonizált információs térből. Bodoky egy zaftos korrupciós ügy közepén már egy oligarcha mágnás fenyegetése miatt is eltűnt a legolvasottabb hírportálok egyikéről (pedig Új Péter nem is tűnt eddig beszarinak). A kereskedelmi rádió- és televíziócsatornák pedig kerülik a fölösleges konfrontációt a hatalommal szemben. Nem kockáztatják az állami hirdetési megrendeléseket, a pereket, az időnként esetleges bírói értelmezésekből adódó esetleges, időnkénti elmarasztalásokat. Nekik fő a profit. (Bár még így is a sejthető szándékkal szemben sülhet el a törvény.)
A közösségi forrásoknak a legóvatosabb becslések szerint is ötödét vonja el a korrupció. Ezeket a forrásokat beleszabadítani a valós gazdaságba, nem hagyni haszontalanul belecsúszni magán- és pártzsebekbe igen támogatandó volna. Már csak azért is, mert így több jutna oktatásra, kultúrára, szociális kiadásokra, ne adj' Isten: adósságrendezésre. (Ah, minő demagógia!)
Amennyiben a trend folytatódik, a média többek közt a közpénzek fölhasználásának ellenőrzésére vonatkozó feladatát sem lesz képes ellátni. Nem mintha eddig oly kövérek lettek volna az eredményei, de akadtak apróbb elismerésre méltó munkák – minden „oldalon”. De abban az esetben, ha a média fél, a korrupció elleni harc egyik legfontosabb fegyvere hull ki nekünk, állampolgároknak a kezéből. Lehet, hogy csak paranoid indíttatásból hallgat el a sajtó, de ez mit sem változtat azon, hogy a rettegést a most hatályba lépő törvény okozza. Így aztán mindegy is, mennyire szeretnék európaivá tenni .
III. De a médiaalkotmány messze szóló undormánya eltakar valami mást. Miközben Sz. A. sunázhatóságán kontemplálunk, a küszöb alatt bekúszik egy másik, hosszabb távra legalább ilyen romboló törvény.
Az új ügynöktörvény.
A tervezet szerint a „teljes nyilvánosság” azt jelenti majd, hogy bármely érintett besétálhat a hivatalba, elkérheti a róla készült anyagok oldalait, és hazasétálhat velük. Aztán azt tesz velük, amit akar.
Vannak apróbb mellékhatások. Ha pl. egy másik érintett is kikérné ugyanazon oldalt, akkor – ha lemaradt – már nem jut hozzá. A kutathatóság, a múlt történészi, tudományos feltárhatósága is bizonyos hiátusokkal küzd majd így. Meg hát akkor most már nincs is szükség a Kenedi-bizottságra, amely legalább az állagmegóvást és a kutathatóvá tételt segítette eddig. És persze – nem utolsósorban – mint anyag így megsemmisül az „ügynöklista”. Senki nem juthat a valóság, a valódi megismerés közelébe sem. Merthogy teljes anyag így csak egy-két állampolgárról lesz, az is magántulajdonban.
És hogy hogyan jön ez a korrupcióhoz? Könnyen megérthető. Azoknak, akik a múlt rendszerben kompromittálódtak, zsarolhatóvá váltak, a rendszerváltás utáni tevékenységük ettől erősen befolyásolt. Azok, akik bennfentes hálózati információkkal alapozták meg latin-amerikai társadalmi különbségeket eredményező vagyonaikat, a gazdasági szférában kompromittálódhatnak a jelenben. Azok, akik a múlt rendszerben kialakított titkosszolgálati kapcsolataikat kamatoztatják a mai napig is – pl. az állami megrendelések elnyeréseivel –, esetleg diszkreditálhatják magukat a nyilvánosság által. Azok, akik a jog- és szerkezetfolytonos elnyomó főcsoportfőnökségek máig tartó használatával szereznek tisztességtelen előnyt a piacon vagy az állami, önkormányzati pályázatokon, akik a zsebünkből veszik ki a pénzt a dupla-tripla számláikkal csupán rég kiépített szolgálati barátságokkal, akik médiabirodalmakat, pénzügyi hálózatokat, kereskedőholdingokat, őrző-védő birodalmat építhettek, bársonyszéket vásároltak maguknak vagy akik csak szimplán köztörvényes üzelmeik folytatását köszönhetik a mai napig annak, hogy a rendszerváltás óta nem sikerült egy legitim civil testületnek átvilágítania az egész koszfészket, nos azok talán legalább egy országgal keletebbre kényszerülnének. (A neolib gazdaságfetisiszta rajongóknak: a tőkéjük aligha hiányozna jobban, mint az a pénz, ami most káros tevékenységük révén hiányzik a köznek. És morálról most még nem is szóltunk!)
És persze azok, akik közfunkciót töltenek be, és végtelen antikommunizmusuk vagy reformkommunizmusuk (bármely „oldalon”) hitelessége az érintettség okán megkérdőjelezhető volna, nyilván erősen ellenérdekeltek a valódi nyilvánosság – a kutathatóság, a dokumentumőrzés és a megismerhetőség egyidejű biztosítása – ügyében. Azok, akiket politikai ellenfeleik, tettestársaik és főnökeik kézben tartanak egy-egy dokumentummal. Láthatóan nagyon erős ezek érdekérvényesítő képessége is.
De lassan ki kell mondanunk: kedves Navracsics Tibor, Pintér Sándor, Kósa Lajos, Orbán Viktor (vagy akár Polt Péter), Önök úgy bizonyíthatják antikommunista elkötelezettségüket, ahogy Gyurcsány Ferenc, Veres János, Kóka János, Kuncze Gábor, Pető Iván tanúbizonyságát tehette volna demokrata voltának.
A dokumentumok teljes nyilvánossága, megismerhetősége és egyidejűleg megőrzése révén.
Különben esetleg az az optikai csalódás érheti a gondolkodóbb választókat és az örökösen ágálókat, hogy közvetetten Önök is haszonélvezőivé akarnak válni a múlt rendszernek. Hogy kézben akarják tartani (azaz zsarolják) vetélytársaikat.
Vagy hogy mások tartják kézben Önöket.
Magyarán hogy koszos kis besúgók voltak.
Esetleg annál is rosszabbak: tartótisztek, tmb-k.
Kérem, egy tisztességes törvénnyel oszlassák el a gyanút!

A kortárs véleményformálók ritkán érzékelik a szimbolikus fordulópontokat. Mostanság mégis abban a kegyelmi állapotban leledzünk, hogy akad egy mozzanat, amit már az itt és most is jelentősnek láttat.
Lehet, hogy mégsem könnyű ebben az országban az amúgy végletekig korrumpálódott, pártpolitikailag és gazdaságilag kolonizált, lakájjá silányított írástudókkal szemben sem populista demagóg hatalmi politikát folytatni. Rosszkedvünk tele már rég kezdett ránk telepedni, de sikerült egy biztos, sokak számára referenciaponttá minősülő napot kapnia az országnak. Bár az Alkotmánybíróság kiherélése, a személyi kinevezések sajátos pártossága (köztársasági elnök, számvevőszéki elnök, legfőbb ügyész, alkotmánybírók – minek is folytatnánk?), az ügynök-bizottság akadályozása és megszüntetése, a vagyongazdálkodási törvény szennye, a választási rendszer buherálása, a munkavállalói jogok csorbítása, a magasabb jövedelműek kedvezményezése, a progresszív adórendszer eltörlése, az alaptörvény pártalkotmánnyá silányításának terve és még néhány fölemelő apróság már szép alapozást biztosított, hogy az oly áhított tündöklő nyarat egyre messzebb sejtsük, létrejött az új undokoknak egy jól azonosítható, konkrét allegóriája.
Megszületett a médiatörvény.

Kegyelmi pillanat.
Az, hogy mennyire ízléses ez, szinte mellékes. Legalábbis annak a tükrében, hogy az elfogadás módja, a társadalmi diskurzus ellehetetlenítése, a módosítások iránya, a szöveg minősége és nem utolsó sorban a törvény szólásszabadsággal élést nehezítő (nem, nem ellehetetlenítő!) volta sokak tapasztalata lett és lesz. Ez beégett néhányunk emlékezetébe. Emellett (hogyan is lehet ezt finoman megfogalmazni?) a dolog esztétikumának jellege szinte eltörpül.
Már a szocik is elkezdték hatalmon az ügyködést a sajtó- és szólásszabadság korlátozása ügyében. De ez a törvény jól reprezentálja, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem képes megkockáztatni a konfliktust a tőle független erőkkel. A hatalmi ágak egy részét még – kényszerűen – meghagyja önállónak, de ami deklarálatlan, ám értelemszerűen független demokratikus intézmény, abba saját hatalmi (személyi és törvényi) biztosítékait építi. Berluscolini rendszere sem sokkal jobb, az igaz. De jobb. A kormányzó erőnek – ezen belül is a centrális erőtér személyes megtestesülésének – a közhatalom nem csupán nem szolgálat, de a nyílt vagy alig rejtett csoporturalom kiépítésének és megtartásának alapeszköze. (Max Weber hantjai bíz önelégülten ficánkolhatnak!)
Szegény jó szándékú és virág-együgyűségű XVI. Lajos a Bastille lerombolásának napjáról ennyit írt be – amúgy időnként igen részletes – naplójába: Rien. Azaz: Semmi. A kortársak közül is kevesen érezték aznap és ott az épület elfoglalásának allegorikus voltát. Igaz, az forradalom volt. Ez meg alantas ellenforradalom.
2010. december 21. lángoktól öleltünkben nem csak csillagászatilag lett a legsötétebb nap. De maradjunk udvariasak! Köszönjük meg, hogy megteremtették a szimbólumát az eddigi kormányzati tevékenységnek!
Köszönjük, Annamária, köszönjük, Antal!
Köszönjük, Viktor – de ez így moins que rien!
Gyérebb a semminél.

------------------------------------------------------------------------------

Amikor ezt a szöveget írtam, még nem tudtam a külföldi politikai és médiareakciókról. De az európai nyilvánosság meggyőzött: az utókor emlékezetét ehhez a naphoz kötötték. Ami nem lesz szép hagyománya e korszaknak. De ne becsüljük túl ennek a jelentősségét: egy kicsit nyuffognak, aztán napirendre térnek fölöttünk. Nem vagyunk elég érdekesek, fontosak vagy nagyok - és elvégre Berluscolini medio-maffiokráciája is él és virul...